Agymosodába járatott tanköteles gyermekek

Mintha ismét olyan kezekben lenne a magyar oktatásügy, mint a régi szép szocialista időkben: ha az ember okokat keresgél a prominensek tetteinek miértjére, semmi egyebet nem talál, mint a kontraszelekciót és az ebből fakadó ártani akarást. Kisebb-nagyobb csomagjaik olyanok, mint a hajdani „amerikás” csomagok, amelyekben egyaránt megtalálható volt a használt ruha, a felszaladt szemű harisnya és a levespor, a Nestlé kakaópor és az alumíniumedény. Bármilyen elhasznált, ámde a bálványozott Nyugatról behozott eszme, terminológia és módszer megfelel neki, csak homlokegyenest ellenkezője legyen mindannak, ami itthon bevált, és rég meghozta gyümölcsét. Nekik csak azért is kék alma kell meg ötlábú ló, a tanár a katedrán üljön háromlábú széken, és nehogy tiltakozni merjen az újdonatúj programok ellen, mert egyből maradinak, szellemileg visszamaradottnak kiáltják ki a nyakára ültetett módszertani guruk, és aztán mehet Ohatra rizst telepíteni…
Mint tudjuk, az Amerikából koppintott nevelési módszerek rég befuccsoltak az óceán túlpartján, nálunk viszont most akarják rászoktatni a diákokat a félreértelmezett liberalizmus nevében az iskolai fegyverviselésre, az órai és az azon kívüli randalírozásra, nehogy aztán szó érje a ház elejét, hogy nálunk még csak egy kis fű sem kapható az órák közti szünetben, mert mi olyan elmaradott ország vagyunk, amelyet bármely haladó értelmiségi lenéz.

Nos, lenézésből nem volt hiány sem azelőtt, sem azóta. A „haladó szelleműek” kicsiny csoportja jócskán kihangosította mindazt a badarságot, amit felőlünk gondolt, és úgy tett, mint Ginsbergék, amerikai elődeik, akik egy beltenyészetben alakították ki a „környalás” nemtelen hagyományát, amelytől mindenki más viszolyog, csak művelői nem. Normális körülmények között ugyanis mindig úgy volt szokás feltörni környezetünkből, hogy valami korszakosat alkottunk, a nép, amelyből elszármaztunk, erre felfigyelt, s ha neki tetszőt műveltünk, vállaira emelt, és vitt a Parnaszszus felé. Ellenkező esetben kivetett magából, és a renitens máris egy jókora szemétkupac tetején találhatta magát, ha nem vigyázott. A kontraszelekció híveinek módszere viszont ez: provokatívan mindig másnak lenni, különbözőségünket állandóan hangsúlyozni, megfűszerezve mindezt azzal a megvetéssel, amelyet a bennünket kitermelt közösség iránt érzünk, egymást viszont agyba-főbe dicsérni, különös tekintettel az arra érdemtelenekre, akiket amúgy a kutya se venne észre, és így mindennap felturbózva a semmit, előbb-utóbb szívós munkával, azaz csökönyös kitartással az érdemtelenség mellett, viszont gyűlölve és pocskondiázva minden értéket, elérni azt, hogy egyfajta értékrendváltást, mai, elcsépelt szóval élve paradigmaváltást érjünk el olyan területeken, amelyeken és amihez hülyék vagyunk.

Ha arra a kisiskolás szintre, amelyen ez a szellemiség található, lefordítanánk a következő évek programját, elég furcsa dolgokat kellene kimondanunk. Talán elnézi nekünk a kedves olvasó, ha megkíséreljük a továbbiakban, hátha észre lehetne téríteni ama nemtelen program várományos megalkotóit, akik totális destrukciót okozhatnak egy olyan területen, amelyen – hogy is mondjuk finoman? – nem éppen tehetségesek… E felfogás kulcsszava ugyanis a dackorszak egyszavas mondanivalója: csak azért is, vagy ellenkezőjére fordítva csak azért se. Egy mai „liberálisnak” ugyanis legfőbb „érdeme”, alapelve a dackorszaknak e kulcsszava, többnyire tagadó változatban, és pedagógus legyen a talpán, aki erről leneveli. Ha tehetné, ő hátrafelé menne az utcán, az autóját pedig folyton hátramenetbe tenné, csak hogy önmagának és mindent tagadó környezetének, társainak mindenben megfeleljen. Ami a nagy közösségnek jó, az neki eleve rossz, amit mások szeretnek, azt ő lenézi, amit mások tisztelnek, ő kigúnyolja, és ez így megy a végtelenségig, egész élete során. Igen, van, aki aggkorára se tér észhez, s ő akkor is polgárt akar pukkasztani, amikor ebből a szerepkörből már hajlott koránál fogva is rég kinőtt.

Hajdanán a gyermeket azért adták iskolába, hogy megtanítsák arra, amire a szülő nem ér rá, vagy amihez nem ért. Egyúttal felkérték a köztiszteletnek örvendő nevelőt, hogy ne csak tanítsa, hanem nevelje is a nebulót, mert az iskolai tartózkodás értelme és célja ez is volt. A gyermeket pedig nem furkósbottal, forgódobos géppisztollyal küldték az iskolába (s nem csak azért, mert az utóbbi még nem volt), hanem azzal a szigorú elvárással, hogy a tanítót ugyanúgy tartsa tiszteletben, mint ők maguk, az okos szóra hallgasson, és a rá fordított figyelmet és szeretetet hálálja meg, mert különben buta szamár lesz a neve. Ma már jót mulatunk a hajdani spanyol paraszt meséjén, akinek egy szamarat kellett adnia a fia tanításáért (szamárért szamarat), hogy okos(abb) embert neveljen belőle a derék tanító. Ma viszont a felmagasztalt hátramenés jegyében lassan ott kötünk ki, hogy egy-egy elszántabb szülő azt várná el az erre kapható liberális pedagógustól, hogy minél gátlástalanabb, tehát minél sikeresebb üzletembert neveljen a gyermekéből, nehogy afféle bölcselkedő, azaz értelmesen gondolkodni tudó, de élhetetlen ember váljék belőle…

Az agymosoda tulajdonosa pedig (lassan már ilyenek is lesznek) jót mulat ördögi tervének sikerén, és a sikeres rombolást etalonnak, követendő példának kiáltja ki, azaz ismét csak a tagadás együgyű jelszavainál köt ki, meghirdetve az eddig bevált rendszerek totális lerontását. Ha végiggondoljuk, mi badarság sülhet ki mindebből, semmi egyebet nem kell tennünk, mint az iskola rendeltetésének alapfogalmaira gondolnunk, magát az oktatási rendszert is ekként megvizsgálni, s végül összevetni mindezt azzal, amit az úgynevezett modern pedagógia hirdet, tehát az emberi szabadság jegyében megadni a szülőknek a választási lehetőséget a nekik tetsző és nem tetsző dolgok és irányelvek között. Magyarán szólva nem vesszük el a szülőtől azon jogát, hogy gyermekének a normális, urambocsá szolid nevelési lehetőségéről gondoskodhasson. Tehát a folyosón és a WC-ben ne nyomuljon a drogárus, a szexuális felvilágosítás címszó alatt ne csak a melegség csodálatos voltáról kelljen kötelező előadásokat hallgatnia, és úgy általában ne vegyék el tőle a lehetőséget, hogy tiszta szívből, szeretetből tisztelhessen is valakit, életérzése ne a világmegvetés, normális lelkiállapota pedig ne a depresszió és a lebegni vágyás legyen.

Mint tudjuk, a nem is túl hosszú ideig miniszteri posztot viselő gróf Klebelsberg Kunó igen jelentős életművet hagyott maga után. Ezt pedig azért tehette, mert egyrészt igen elszánt és művelt, jó koncepciójú ember volt, szakmájának csúcsminőségét képviselte, másrészt azért, mert terveihez szellemi közegében, a korabeli Magyarországon jelentős lelki igény volt. Amit meghonosított, az a gyakorlatban is működött, nem váltott ki anomáliákat az oktatási rendszerben, ellenkezőleg, rendet teremtett, ahol arra a legnagyobb szükség volt: a jövő nemzedékeit útjára bocsátó szakmai és emberi közegben, a népnevelés fórumán, az iskolában. Értelmes ember megtanulja és követi mindazt, amit elődei már megalkottak és ami bevált, a társadalom számára pedig hasznosnak bizonyult. A botor, lázongó és kevéssé értelmes ember viszont egyfolytában ellenkezik, és csak azért akar más irányba menni, mert valamit igen elrontottak rajta otthon és az iskolában, ahonnét felnőni indult, de fejlődésében megrekedve kitartóan szajkózza a dackorszak jelszavait. Ő az örök lázadó kamasz, akinek elég azt mondani, hogy mások elfogadnak valamit, ő máris rohan tagadni ugyanazt – ész nélkül, csak mert lehet… Ergo, a hiba az ő készülékében van, aki a legfontosabb elemi életérzést, a másokat elfogadni tudás képességét nem birtokolja.
Mindezek jegyében érdemes megreformálni modern pedagógiai rendszerünket, amelynek a ránk zúduló információözönben meg kell újulnia – de nem a tekintetben, hogy a pedagógia legfőbb szerepe, hivatása, rendeltetése a szépre, jóra nevelés, a pozitív életérzés, alkotó szemlélet, életigenlés, még hanyatló korszakokban is.

A szerző újságíró, szerkesztő