Hosszú ideje figyeljük az erdélyi létfeltételek változását, 1974 óta járunk ismerőseinkhez. Megéltük a román rendőrségen való bejelentkezés izgalmait, később a magyarok háznál való beszállásolásának tilalmát, s szürkület után halkan osontunk fel a brassói „blokk” harmadik emeletére. Mi is csempésztük éhező ismerőseinknek 1987-ben az élelmiszert, 1990-ben vittük a segélyt, s most, hogy három éve nem voltam odaát, meglepődve léptem be a hűtőpolcokkal felszerelt, felvágottban, sörben, élelmiszerekben bővelkedő üzletekbe. Ahogy a Király-hágón áthaladtunk, mindenütt a Zimmer frei felirat fogad, s a magyar beszédre szobát ajánlók szólítanak meg. Kolozsváron érdeklődve sem kaptuk válaszul a jól ismert Nu stiu unguresté-t (Nem beszélek magyarul), hanem elmutogatták a választ; s az egyik élelmiszerboltban beszédünkre felfigyelve a főnök egy magyar eladólányt küldött segítségünkre.
Szépen épülnek még a székely falvakban is az új házak; megindult a kivetkőzés a hagyományos világból – de nem egyenlő feltételekkel.
Magyarországon is hallhattuk a hírt: a sepsiszentgyörgyi polgármestert százmillió lejre büntették, mivel két napig nem lengett a román lobogó a polgármesteri hivatal ormán. Ottlétünkkor örömmel újságolták nekünk, hogy a városlakók összeadták a büntetéspénzt.
Torockón, Kovásznán vagy Csíkban ugyanazt panaszolják: az erdők – így az egyházi ingatlanok – visszaadását addig halogatják, amíg a kedvezményezett román vállalkozók tarvágással teljesen ki nem irtják, s az annak nyugati exportjából szerzett tőkét fordítják aztán más vállalkozásba; például bútorgyártásba. Kovásznán azt beszélik, hogy a románság számaránya csak 30 százalékra nőtt ugyan, de máris a földek 70 százalékának vannak tulajdonában, hiszen a román bankok románnak adnak kedvezményes kölcsönöket, különösen, ha azokat a föld felvásárlására fordítják. (De ez sem új: míg az 1848-as jobbágyfelszabadítás következtében hatszázezer földhöz jutott Erdélyben a románság, a román bankok nemzeti politikája következtében a századfordulóra az erdélyi földbirtokok nyolc százalékát jutott román birtokosokhoz.) A magyarok igen magas uzsorakamatra (például 40 százalék) kaphatnak csak hiteleket. – Nemsokára az úton fogtok állni, s majd mi dolgoztatunk benneteket a földeken – mondják az új földtulajdonosok a régi kovásznaiaknak.
A Békás-szorosban felkerestük kedvenc villánkat, ahol 1974-ben olyan kitűnő pisztrángot sütöttek nekünk kukoricalisztben. A panzió tulajdonosa nem volt ott, de megtudtuk, hogy már a 83. évét tapossa a bácsi, akit 50 millió lejes adóval sújtottak. Mindezt kiegészíti az a 30 millió lejes büntetés, amelyet azért szabtak ki rá, mert a hulladék tárolására nem kapta meg a két konténert (bár többször írásban kérelmezte), és a környezetvédelmi hatóság feljelentette az el nem vitt szemétért. „Bebuktatják a magyar vállalkozásokat nagy adókkal” – mondják a kovásznaiak. Volt Kovásznán sajtgyár is, de 60 százalékos adót kellett fizetni a munkások után. Valamikor volt itt gépjavító műhely is – ma is nagy szükség lenne rá, hiszen a környező falvak mezőgazdasági eszközeit javíttathatnák a megyeszékhelyen. Rengeteg a fa, asztalosműhely is kellene, bár a bútorgyártást már felvásárolták. A helyi, kiváló minőségű gyapjúra alapozó fonoda és szövöde újraindítása is jó lenne, hiszen annak terméke, a Homeszpum világhírű volt. Torockót elhagyták a fiatalok, a vasbánya bezárt, ha varroda lenne, még ott lehetne tartani talán a most felnövő kislányokat…
Az a hír járja, hogy több föld járna Kovásznán is a magyaroknak, de nem adják ki, mert 1990 után a polgármesteri hivatal pincéjében őrzött iratokat egy befolyásos helyi ügyvéd segítségével megmásították. Úgy látszik, nem könnyű itt a polgármester dolga sem, hiszen az újonnan beköltözők váltak a privatizáció nyerteseivé, s a prefektus érdekükben bármikor megvétózhatja a közgyűlési határozatokat.
Nem idegen nekünk ez a jelenség, a Ceausescu-időszakban a magyar frissdiplomásokat a királyi Romániába (Havasalföldre vagy Moldvába) irányították diplomájukkal, míg iparfejlesztés címén a déli területekről román iparosokat hoztak Erdélybe az etnikai arányok nyilvánvaló megváltoztatásának céljával. Ceausescu alatt 30 ezer lejt és bútort kaptak a Kovásznára beköltöző románok. A fonoda korabeli igazgatójától tudták, a hatvanas években olyan írásbeli utasítás létezett, hogy tíz román munkás után volt szabad egy magyart felvenni…
Ezek után csak kevéssé lepődünk meg azon, hogy míg az egyházi tulajdonrendezés késik, mindenhol gomba módra szaporodnak a görögkeleti templomok, Kolozsváron az új református kollégium visszaadása egyre késik; állítólag a román igazgató maga nyilatkozta, hogy amíg hivatalban van, nem adja vissza a magyaroknak, vagy hogy a könyvtár (amelyik a katolikus és a református anyag összevonásával jött létre) gondozása érdektelen kezekben van; a levéltár még mindig belügyminisztériumi felügyelet alatt áll, és a magyar anyaghoz a hozzáférhetőség esetleges.
1920 óta nem igazán változott a kisebbségi magyarság irányában folytatott diszkriminatív politika Erdélyben, pedig a 90-es évek változásaiban Romániának nyújtott anyagi (például segélyek) és politikai támogatások (például NATO- vagy EU-csatlakozás) ismeretében egyes – az eltelt 80 év gyakorlatát nem ismerő – politikai pártok naiv bájjal, önfeladással a státustörvényt illetően hittek a jószomszédi kapcsolatok fejlődésében, s ezzel együtt a magyarság sorsának jobbra fordulásában.
Pedig semmi új nincs a nap alatt – szokták mondani; hiszen már a Trianont követő betelepítés különösen a határzónába, a diszkriminatív földosztás (amelynek következtében az összes földhöz jutó 14,8 százaléka volt csak magyar) vagy a román egyházak erősítése (a magyar egyházaktól 314 ezer holdnyi földet vettek el), a diszkriminatív hitel- és adópolitika, az oktatásban alkalmazott numerus clausus meggyengítette a magyarság helyzetét. Míg nemzeti törekvései megfogalmazásakor a románság a XVII. századtól támaszkodhatott a folyamatosan kiépülő egyházi autonómiájára (és azon belüli anyanyelvi iskolahálózatára), a magyarságtól tudatosan és szervezetten vonták meg a kulturális önszervezést segítő egyházi autonómia anyagi és szervezeti kereteit is: „Mi olyan politikát folytatunk, amelyet önök is kénytelenek lesznek folytatni (…): a közgazdasági és pénzügyek nemzeti alapokra való helyezésének politikáját” – fejtette ki egy alkalommal Bratianu Vintila román politikus, s valóban, az utóbbi 80 év gyakorlata e szemléletben telt el.
S ez így fog folytatódni, hacsak a magyar etnikum nem kapja meg az Európában már bevett gyakorlatnak számító, Dél-Tirolban, Skóciában, Walesben, a finn Aland-szigeten és sok más helyen megvalósuló autonómiát az etnikum önigazgatására szolgáló saját kormányzattal, képviselő-testülettel, a központi kormánytól leadott hatáskörökkel. (A román prefektúrarendszer célja, hogy felülírja a választások útján létrejövő önkormányzati testület működését. A bukaresti függést erősíti a központi költségvetés túlsúlya a helyi önkormányzatokkal szemben, továbbá, hogy a magyar etnikumú területeken is románok a rendőrök.) A román nyelvtörvény jelenlegi gyakorlata még mindig nem éri el az 1868. évi 44. sz. magyar nemzetiségi törvény által garantált jogokat, hiszen annak szellemében a román nemzetiségű községek élére vagy román nemzetiségű jegyző kerülhetett, vagy pedig olyan személy, aki a román nyelvből szigorlatozott az alispánból, ügyészből, árvaszéki elnökből, adófelügyelőből álló bizottság előtt. Említsük meg, hogy a századfordulóig a budapesti minisztériumokhoz is lehetett román nyelvű felterjesztést benyújtani.
Vajon a kirekesztésre és a faji megkülönböztetésre olyan érzékeny MSZP–SZDSZ-kormány nem veszi észre, hogy a románsággal, a szlováksággal szemben diszkriminatívnak nevezett magyar kedvezménytörvény még eredeti formájában is képtelen (lett volna) egyensúlyozni a magyarságot érintő gazdasági, politikai, kulturális diszkriminációt? Hiszen sem banki kölcsönökkel, sem a tőkekihelyezés bátorításával nem tesz országunk lépést a kisebbségi magyarság gazdasági megerősítésére. Pedig mindenütt tudják, mi rejlik a föld mélyében, s várják a titkok a magyar vállalkozókat. Nem kellene mást tennünk, csak amit a szerbek, a románok tettek a XIX. század végétől Trianonig…
Szlovákia magyarsága vesztesen került ki a privatizációból (ahogy Trianontól kezdve minden változást követő föld- és vagyon-újraelosztásból). Most Erdélyben és a Délvidéken dől el minden. Ha magukra hagyjuk őket, vétkesek vagyunk ebben az új, végleges Trianonban. Az 1990-es rendszerváltozás után elmondták a kis falvakban, hogy várnak bennünket, csak nekünk mondják el titkukat, hogy hol mi rejlik…
Mit tegyünk?
Volt, akinek arra futotta, hogy 300 ezer forintért házat vegyen Torockón vagy másutt; vállalkozások indításához már egy-két millió forint befektetésével is sokat segíthetnének milliomosaink, milliárdosaink. Az újságok pedig adjanak hírt a befektetési lehetőségekről.
A szerző történész, egyetemi oktató
origo.hu
Menczer Tamás: Elég bátor vagy, Peti? - videó
