Az el nem bocsátott légió

Két évvel a rendszerváltás előtt, 1988 márciusának egyik szombatján kisebb tömeg verődött össze a budapesti Múzeum körúton, az Eötvös Loránd Tudományegyetem kertjének bejáratánál. A tanácstalan gyülekezőket két-három fiatalember igazította útba: nem itt leszünk, a rektor visszavonta a gólyavári engedélyt, mindenki menjen a Metró Klubba. Egy óra múlva már több mint ezer ember zsúfolódott az új helyszínen, a többség be sem fért a nagyterembe, kihangosítón át követte figyelemmel, hogy lengyel példa nyomán miként alakul meg az 1956-os forradalom óta első nyilvános, független szerveződés, a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete.
Valósággal berobbant a közéletbe ez a mindenféle szervezeti és anyagi hátteret nélkülöző csapat, és rövid idő alatt hatalmas tekintélyt vívott ki magának. A TDDSZ-nek hitele volt, egyetlen év alatt akkora bizalmi tőkét halmozott fel, hogy bizalmi indexe egy 1989-es felmérés szerint minden más régi és új szervezetét megelőzte. Ebből a bizalmi tőkéből jutott a sorra alakuló többi független szakszervezetnek is, amelyek nemsokára már a Független Szakszervezetek Ligájában, röviden a Ligában tömörültek. Az így összeszerveződött társaság taglétszámát tekintve még eltörpült a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) tagsága mellett (a TDDSZ-nek fénykorában bő ezer tagja volt), hatóereje azonban annak többszörösét tette ki. Miközben sorra alakultak a politikai pártok, és lassan kibontakozott a békés rendszerváltáshoz vezető út, úgy látszott, hogy a Liga és az utóbb alakult, a Ligával együttműködő Munkástanácsok képesek lesznek átvenni a régi, teljesen lejáratódott szakszervezetek szerepét. Ahogy a pártok között a magát MSZP-vé átkozmetikázó MSZMP, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségévé (MSZOSZ) alakult SZOT is a megrendítő politikai ütésektől kóvályogva kereste a helyét a megújuló közéletben. Bár vagyona, apparátusa és kapcsolatrendszere érintetlen volt, nem hittek benne még alkalmazottai sem, hát még a tagság. Olyanok voltak, mint a részeg, aki ugyan még talpon áll, de egy aprócska lökés is a földre döntheti.
Az 1990 tavaszán összeülő új Országgyűlésnek kezében volt a lehetőség, hogy valóban a földre is döntse a megmaradt kádári intézményt, az MSZOSZ-t, vagyonát felossza az új szakszervezetek között, és ráadásul megteremtse a tényleges munkavállalói érdekképviseletet Magyarországon. Máig sem derült ki, hogy miért nem tette meg, de tény, hogy elmulasztotta. A Magyar Demokrata Fórum talán attól félt, hogy a Liga a szabad demokraták afféle házi szakszervezetévé válik (a félelem nem volt teljesen alaptalan), az SZDSZ viszont az MDF-hez közel álló Munkástanácsoknak nem akart hatalmat, a többi párt pedig feltehetően oda sem figyelt az egészre.
És közben telt az idő, az új szakszervezetek alapító vezérkarát felszívták a pártok és más új szervezetek, a második vonalat pedig megrontotta a mégiscsak csordogálni kezdő pénz és a karrier lehetősége. Az MSZOSZ felocsúdott a kábulatból, rendezte sorait, és mire végül mégiscsak kiírták a rokonszenv-népszavazást arról, hogy melyik szakszervezet milyen arányban részesüljön a vagyonból, abból az MSZOSZ már fölényes győztesként kerülhetett ki. Ezzel a népszavazással két dolog dőlt el: hogy még sokáig nem lesz európai értelemben vett munkavállalói érdekképviselet Magyarországon, és hogy az MSZP nagy hatalmú szövetségeshez jutott, amelynek segítségével még sokáig meghatározó szereplője marad a magyar közéletnek.
Ezek az állítások természetesen bizonyíthatók. Egy valódi szakszervezet próbája annak igazolása, hogy képes sikeres harcot vívni a tulajdonosi érdekekkel szemben. Nos, a magyar szakszervezetek az elmúlt tizenkét évben bebizonyították, hogy erre képtelenek. A magánszférában nemhogy szervezni nem tudtak semmilyen határozott fellépést, de a nagyon kevés spontán akcióval sem tudtak mit kezdeni.
Három esztendővel ezelőtt, 2000. augusztus 4-én néhány lap, vegyes kishírei között, két tucat szóban beszámolt arról, hogy egy kft. három tucat varrónője és egyéb alkalmazottja kétórás figyelmeztető sztrájkkal próbált tisztességesebb bánásmódot és fizetést kiharcolni a tulajdonostól. A helyi újság augusztus 8-án megírta, hogy a cég szakszervezeti titkára szolidaritási segítséget kér, mert az igazgató (aki egyébként egyszerűen lusta dögöknek nevezte beosztottait) nem hajlandó az egyezségre. Aztán egy percre az országos média is felfigyelt: a tulajdonos büntetett, tizenkét sztrájkolót, köztük a szakszervezeti titkárt kirúgta. Ezután mi történt? Semmi sem történt. Nos, egy olyan országban, ahol a szakszervezetek képesek felfogni saját feladatukat, hatalmas botrány támadt volna.
Egy valódi szakszervezet vezetői ugyanis pontosan tudják, hogy szervezetük legitimitása, végső soron saját fizetésük attól függ, képesek-e a munkavállalók érdekeinek hatékony képviseletére. Képesek-e kordában tartani a tőke nyers erejét, és megteremteni az igazságos jövedelemelosztásnak legalább az alapjait. Egy dán, holland vagy olasz szakszervezeti vezető számára létkérdés, hogy időről időre erőt mutasson, igazolja saját létjogosultságát. Ha tehát egy dán, holland vagy olasz kapitalista elköveti azt a szamárságot, hogy kirúg egy tucat kizsákmányolt, éhbérért dolgozó, de egy picike sztrájkocskával próbálkozó varrónőt, és még azt a szívességet is megteszi, hogy erről a törvénytelen lépésről írást ad, akkor a dán, holland vagy olasz szakszervezeti vezető úgy csap le az alkalomra, mint a vércse a mezőn bambuló egérre. És ha az a kapitalista ostoba dühében a kirúgottak közé sorolja a helyi szakszervezeti titkárt is (amint az említett esetben történt), hát akkor felvonul teljes hadseregével, sajtóval, tömeggyűléssel, sztrájkőrséggel, szolidaritási akciókkal. Tudja, hogy ha nem tudja megvédeni az embereit, vége a szakszervezetnek, vége neki magának is. Dániában, Hollandiában, Olaszországban volna akkora példastatuálás, hogy beleremegne az egész iparág.
A magyar szakszervezeti vezetők azonban az egészet valószínűleg észre sem vették. Számukra sokkal fontosabb feladattal voltak elfoglalva: hogy lejárassák a jobboldali kormányt, és győzelemre segítsék politikai élcsapatukat, az MSZP-t. Hiszen az MSZOSZ apparátusa valójában a Magyar Szocialista Párt segédcsapata. A szakszervezeti vezetők tizenhárom éve ott ülnek az MSZP frakciójában, a párt és a szakszervezet között olyan magától értetődő az átjárás, mintha egyetlen politikai holdingról volna szó. A helyzet mégis félreérthető, és szinte mindenki, legtöbbször maguk az érintettek is félreértik. Az MSZP, még ha zömében a kádári szocializmuson iskolázott és szocializálódott emberek vezetik is, már a többpárti demokráciához alkalmazkodott politikai erő. A „szakszervezeti mozgalom” azonban maga a továbbélő kádári szocializmus. Ugyanazokat a köröket futja, mint tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt, ugyanazok az ambíciók fűtik, ugyanazt a nyelvet beszéli, ugyanazok a sikerei és kudarcai, mint Gáspár Sándor idejében. Vezetői pontosan azt teszik, amit akkor szerettek volna, legföljebb nem nagyon mertek: beépülve az államhatalomba, hadakozni az állammal.
Éppen ez volt a kádári rendszer lényege és titka: legyen az államhatalom önmaga ellenzéke is, a szocializmus színdarabjában legyen szerepe az egymással vitatkozó erőknek – de azért a Nagy Rendező fenntartotta a jogot, hogy a szereplőket és a szerepeket tetszése szerint cserélgesse. Nehogy valamely játszó túlságosan beleélje magát a szerepébe, nehogy valamely szerep egy szereplővel azonosuljon. Ma KISZ-es vagy, holnap párttitkár leszel, aztán szakszervezeti funkcionárius, majd minisztériumi főhivatalnok, vállalati igazgató, aztán meg népfrontos, úttörővezető, megint párthivatalnok, SZOT-titkár – ahová a párt állít.
Ez az az iskola, amely gyakorlatilag intakt módon tovább él a magyar szakszervezeti struktúrában. Igaz, az államhatalomba való átjárás csatornái mára megszűntek, egyedül az MSZP az, amely ugyanezen az iskolán nevelkedvén, magától értetődően fogadja be a szakszervezeti vezetőket – mivel jelentős politikai támogatást is kaphat tőlük. Az új magyar demokráciában ugyanis a szakszervezetek sajátos jogot vívtak ki maguknak: munkavállalói érdekképviselet ürügyén nyíltan szembeszegülhetnek a kormánnyal. Tessék csak belegondolni, ha jobboldali kormány van hatalmon, micsoda munkásvezéri demagógiával tudják támadni az egészségügyet, az oktatásügyet, milyen gyújtó hangú szónoklatokban buzdítják az ellenállásra a közgyűjtemények dolgozóit, a tűzoltókat – szóval mindazokat, akiknek jóléte az állam, a kormány felelőssége. Akinek kétségei vannak, csak emlékezzék vissza a munka törvénykönyve módosítása körüli szakszervezeti méregkeverésre… Arról volt szó, hogy a kormány az uniós jogharmonizáció keretében néhány ponton módosítani kívánta a jogszabályt, anélkül azonban, hogy ez bárkire is érdemi hatással lehetett volna. Ám jöttek a szakszervezetek, jött a cselédtörvényezés, jött a rémisztgetés, hogy elveszik a szabad szombatot, hogy ezentúl kétszer anynyit kell dolgozni, még népnyúzózás is volt. Senkinek ne legyenek illúziói: a dörgő hangú szakszervezeti vezetők pontosan tudták, hogy hazudnak. Pontosan tudták, hogy a módosítások miatt senki szabadnapja nem vész el, a munkaidő egyetlen perccel sem nő. De nem is a munkavállalói érdekképviselet volt a cél, hanem a polgári koalíció lejáratása.
A tőkések? Ők, köszönik szépen, kitűnően megvannak ezzel a kváziszakszervezettel. Biztosak lehetnek abban, hogy nálunk nem lesz fémipari sztrájk, mint Németországban, nálunk egyetlen üzem sem fog leállni, ha valakit méltánytalanul elbocsátanak. A munkabékéért cserébe állják a cehhet, az üzemi szakszervezet költségeit, és még arra is hajlandók, hogy a szakszervezeti bizalmival megvitassák a munkaruha kihordási idejének rövidítését. Van érdekegyeztetés üzemi szinten, ágazati szinten, és ha baloldali kormány van hatalmon, országos szinten is. Csak valódi érdekképviseletről ne legyen szó.
Pár éve, a szakszervezetekről írván, a következő sorokkal fejeztem be cikkemet: „Már csak egy szocialista győzelmet kell összehozni a két év múlva esedékes választásokon, és létre is jöhet az új államideál: a többpártrendszerű, kapitalista szocializmus. Amely kádári elődjétől csupán abban különbözik, hogy most már a kapitalisták is ugyanabból a körből kerülnek ki: ma BIT-es vagy, holnap városi pártelnök leszel, majd szakszervezeti funkcionárius, kapitalista, képviselő – ahová a párt állít. Ebbe az idilli képbe egy valódi, kemény, elvhű, következetes szakszervezet már igazán nem illik bele.”
A szocialista kormányalakítás lehetősége, amelyben a szakszervezetek oroszlánrészt vállaltak, összejött. Nem hiszem, hogy a polgári oldal ebben az ügyben továbbra is megengedheti magának a tétlenség luxusát. Nem csupán önmaga miatt, nemcsak azért, mert így legközelebbi győzelmét veszélyezteti, hanem azért is, mert az embereknek, a munkavállalóknak valóban szükségük van érdekvédelemre. Kész receptek, kész megoldások nincsenek. De a munkát el kell kezdeni. Például azzal, hogy nevén nevezzük a dolgokat.
A szerző újságíró