Ma még inkább észnél kell lennünk. Magyarországon 1990 óta egyetlen kormány számára sincsenek tankokkal garantált, hatalomban tölthető évtizedek. Könyvének előszavában Orbán Viktor azt írta, úgy érzi, ez a maréknyi idő nem pergett ki homok módra a kezük közül.
Bizony, a szocialistáknak sincs többjük egy maréknyi időnél, hogy megmutassák, mire képesek az ország javáért. Ha a választási kampány hónapjait leszámítom, a mostani kormánynak van még harminc hónapja a kibontakozásra. Harminc hónap nem sok, tudjuk, csodákat tenni ennyi idő alatt nem lehet.
Ha Orbán Viktor könyvét olvasgatom és lapozgatom, akkor mégis arra gondolok: ez a maréknyi idő azért sok mindenre elég volt. Az Orbán-kormánynak, úgy tűnik, ez a négy év ahhoz mindenképpen elég volt, hogy bebizonyítsa: lehet szeretni is ezt az országot, lehet hinni is a magyar leleményben. Lehet magyar beruházásokban gondolkodni, magyar vállalkozókra, hazai erőkre hagyatkozni. Lehet Magyarországon Magyarország-pártinak lenni. Lehet a múltat mindenestül vállalni. És mindannyiunk érdekében meg lehet próbálni a kiszámíthatatlan jövőt legalább fejezeteiben kiszámíthatóvá alakítani.
Kezemben tartok egy könyvet, a leköpdösött, lerasszistázott, megszégyenített, a bemocskolt „előző kormány” idejéről. Lapozgatom, és nem azon lepődöm meg, hogy mi minden épült, mi minden történt és mi minden valósult meg 1998 és 2002 között, hanem azon, hogy mindez mennyire csendesen történt. Szinte észrevétlenül. A sajtó mindenesetre, amennyiben éppen nem volt nyíltan ellenséges, rendkívül visszafogott volt, ha méltatnia kellett az Orbán-kormány eredményeit.
Manapság az elkomorodás kis bárányfelhői alatt nagy elbizonytalanodások szellői lengedeznek a média iszapos partján. Viharágyút még nem sütöttek el, de a dörzsöltebbek viharjelzés nélkül is máris erőteljesen evickélnek az egyre baljósabb „nemzeti középtől” elfelé.
Ebben a vihar előtti csendben Orbán Viktor könyve kifejezetten üde olvasmány. Beszédeinek egymás utáni olvasása igen pontos képet ad a jobboldal vezető politikusi személyiségéről. Először is szépen beszéli a nyelvet. Ez nem elhanyagolandó teljesítmény. Jó benyomást kelt az emberek többségében. A szavak ugyanis azokat szokták cserbenhagyni, akiket korábban már a gondolatok is faképnél hagytak.
Minél több mondatát olvassuk, annál több az árnyalat az eredeti képen, amely már az első oldalakon kirajzolódik. Az olvasó nem esik zavarba attól, hogy hol ezt, hol azt az állítást kénytelen készpénznek venni, és aztán nem tudja összehozni a teljesen különböző közléseket. Ilyesmi azzal, aki Orbán beszédeire figyel, nemigen történhet. Az lehet, hogy viccel, mikor komolyságot várnak tőle, és komoly, amikor az emberek viccekre számítanak. De ennél sokkal fontosabb az, hogy aki elment ezeket a beszédeket meghallgatni, tudta, mire számíthat. Nem szó szerint, mert ha konkrétan tudja a magyar ember, hogy mit fog hallani, akkor inkább otthon marad.
Nagyon nehéz szociológiailag megragadni, mi Orbán beszédeinek hallatlan vonzereje. Miért vonz tömegeket? Az biztos, hogy generációnként és történelmisors-rétegenként kinek-kinek mást jelent. De vajon mi az, amit életkortól függetlenül annyian meglátnak benne?
Kicsit triviálisan azt mondhatjuk: tetszik az embereknek az, hogy nem egy lárvaarcú politikust, hanem egy leleményes fickót látnak, aki mindig észnél van. Szeretjük, ha olyan ember van az ország élén, aki észnél van. Nem jeleskedtek ebben a magyar politika egéről oly könnyen lehulló csillagok.
Orbán éppen ezt az „észnél vagyok, mert mindig észnél kell lennem” típust testesíti meg. Helyettünk ugyan nem tud észnél lenni, de még ebben is igyekszik. Megtestesít valamit abból, amilyen képet mi, magyarok őrzünk – talán még a népmeséinkből – arról, amilyennek hisszük vagy szeretnénk hinni magunkat. Amilyen talán a gyerekünk lesz, s amilyen talán az apánk lehetett, mikor ’45-ben leugrott a Gödöllő felé tartó teherautóról, hiába kiabáltak utána az oroszok.
A magyarok történelme arról tanúskodik, hogy nálunk sosem volt elég, ha bátrak voltunk – sok bátor ember nyugszik a 301-es parcellában –, nekünk agyafúrtnak és kitartónak, szívósnak és leleményesnek is kellett lennünk a megmaradáshoz.
Orbán nemcsak a szavaival, hanem egész lényével ilyen benyomást kelt. Ha ebben a politizálástól negyven éven át módszeresen elidegenített országban valami megmozdul – és mostanában, úgy tűnik, megmozdult –, akkor abban Orbán Viktornak személy szerint is jelentős szerepe van.
De van egy másik magyarázat is arra, hogy mit testesít meg Orbán Viktor, amiért oly sokan szeretik, és oly sokakat vonz, ha valahol beszél, dedikál.
Orbán Viktor minket, magyarokat testesít meg. Egyszerűségével, kivételes tehetségével, eszes talpraesettségével. Azzal, hogy nyílt, hogy világosan és egyenesen beszél. Azzal, hogy nem ellenünk leleményes. És azzal, hogy nem adja föl. Nem lehet lesöpörni. Van, létezik. A jobbik énünk? Néha igen. Mióta veszített, mintha még népszerűbb lenne. Hogy az ördögbe van ez? Talán úgy, hogy mi soha nem a nyerő ifjoncok országa voltunk, hanem a kemény küzdőké. Kudarc és talpra állások makacs népe. Ezt jelenti Orbán. Ő mi vagyunk. Nem a „vezért” – magunkat szeretjük benne.
Akkor jöttem erre rá, mikor vagy másfél esztendeje észrevettem, hogy a baloldali sajtó Orbán-ellenességet szító gyűlöletközhelyei csak a legreménytelenebbül militáns értelmiség és a legiskolázatlanabb, fájdalmasan frusztrált gyűlölködők lelkében fogannak meg. Először nemigen értettem a jelenség okát. Később arra jutottam, hogy azok, akik Orbánt szeretik, önmaguk egy részét vetítik a lényébe. Ilyen értelemben a baloldal támadásai komoly segítséget jelentettek Orbán népszerűbbé tételében. Ugyanis minket, magyarokat is hosszú évtizedeken át mindenféle fizetett hivatalosságok egyfolytában csepültek. Rákosiéknak mi voltunk a fasiszta nép. Orbán igaztalan lerasszistázása, lefasisztázása egy egész országban idézte vissza a magyarság történelmietlen lefasisztázását. Ezért hát, amikor mellé álltunk, akkor magunk mellé álltunk, szüleink, nagyszüleink mellé álltunk. Mi ugyanúgy nem voltunk kollektíve fasiszták, ahogyan az exminiszterelnök sem volt rasszista soha.
Magyarország diktatúrában élt, és ez nem múlik el nyomtalanul. Nemcsak a bigottszigeteket alkotó értelmiség alkalmazkodásaiban nem múlik el nyomtalanul: bennünk, az ország polgáraiban sem múlik el. Itt az embereket nagyon sokszor és nagyon mélyen megalázták. Még aktív korban van egy számottevő értelmiségi réteg, amely a diktatúra kontraszelekciója miatt most már soha nem lesz a helyén. Még élnek azok, akiket meghurcoltak, perbe fogtak, letartóztattak. Még élnek, és sok-sok történetük van. Ezer pókhálófinom szállal fonják be ezek a történetek egész Magyarországot.
Ismerni kell ezeket a történeteket.
Esti vacsoránál otthon még mindig nagyon fontos dolgokat mesélnek néha a generációk egymásnak. Az apák a nagyapáknak és viszont.
Orbán titkát csak az fejti meg, aki ismeri a magyar családok százezreinek kizárólag otthon elmondott történetekben testet öltő legendáriumait. Aki tehát le tud ülni e családok asztalához, akit ezek a családok bizalmukba fogadnak.
Aki nem ismeri a magyar családok százezreinek sorsát a fölmenők életének ezer megaláztatásával egyetemben, az soha nem fogja megérteni azt a túláradó örömöt, ami egy hatalmas sokaságot el tud tölteni, ha megjelenik előttük az az ember, akinek minden beszédje arról tanúskodik, hogy tud ezekről a történetekről, és nem fogja elfelejteni őket.
A mi történetünket sem felejti el.
Mert sok mindenről, amitől az életünk olyan lett, amilyen, ő beszélt a politikusok közül először. És mikor megszólalt, akkor soha nem az érdekei szóltak belőle.
Lassan írom: Orbán Viktor nem a „vezérünk”, amint azt megvetően állítják a baloldal bigottszigetei. Ő mi vagyunk, és mi magunkat szeretjük benne. Történelmét soha meg nem tagadó, családjában, hazájában megkapaszkodó önmagunkat.
Ha kiderülne, hogy ő valójában nem is egészen olyan, amilyennek érezzük, már az se változtatna a lényegen.
De ilyesmi nem tudna kiderülni, mert már nem tud nem olyan lenni, mint amilyen: már jó ideje olyan, mint mi vagyunk.
Nem mindegy, hogy ki az, aki a sokaság színe előtt azt mondja: Trianon. Vagy azt mondja: hűség. Vagy azt mondja: ötvenhatos forradalom.
Ezek egyszerű szavak, kifejezések, és ha valaki megtanul magyarul, nehézség nélkül ki tudja mondani ezeket a hangsorokat. A technika olyan fokra jutott, hogy a hangrezgések finomításával még egy géphangot is föl lehet hozni olyan szintre, hogy ha a rádióban vagy telefonon halljuk, észre se vesszük, hogy nem eleven szót, nem valódi emberhangot hallunk. Hogy mesterségesen előállított géphangtól halljuk: Trianon. Hűség. Ötvenhatos forradalom.
De ha sokan vagyunk, akkor valamelyikünk biztosan észreveszi, hogy csak egy géphang szól.
Orbán ért ahhoz, hogy mindig meglepetést, és soha ne csalódást okozzon. Nem azzal nem okoz csalódást, hogy azt mondja, amit várnak tőle, mert ha azt mondaná, akkor nem tudna meglepetést okozni. Márpedig Orbán szeret meglepetést okozni, elég váratlan fordulatok jelennek meg a beszédeiben, és az ereje – minden ellenkező híresztelés ellenére – nem az őrző-védő ideológiákban van. Nem tudjuk, honnan van az ereje. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, tőlünk erős. Érezzük, hogy érzi a hallgatóság várakozását, tudjuk, hogy tudja kontrollálni is a fölkeltett érzéseket. Ehhez erő kell. De neki van ereje, és még sokáig ki fogja bírni mindazt, amivel megvádolják. Azt a benyomást kelti, hogy lepereg róla, amit mondanak rá. Tudjuk egy-két nyilatkozatból, hogy ez nem így van, de mégis azt a benyomást kelti, hogy nem nagyon izgatja az ellenfél.
Erőre és stílusra vallott az is, hogy már miniszterelnöksége idejének elején levette napirendről a visszamutogatást. Talán azt gondolta, aki hatalmat kapott, az elsősorban megbízást kapott. Aki pedig megbízást kapott, az ne nyafogjon, ne mutogasson másokra, ne civilkedjen, akármi is magában a véleménye. A Bokros-csomag sűrű emlegetése csak kampányra került elő. De nem volt négy évre napi műsorszámmá tematizálva, ennek bárki utána nézhet, s összehasonlítást tehet.
Az ügyesek legyenek nekünk fontosak, ne az ügyeskedők. Ezt sugallta egész kormányzása idején. Törvények és rendeletek sora szólt erről. Próbáljuk az ő szemükkel, a dolgos és ügyes, igyekvő emberek szemével olvasni ezeket a könyvben megjelentetett beszédeket, és sokat meg fogunk érteni Orbán közszerepléseinek hallatlan népszerűségéből. A magyarok sok száz közmondása utal arra, hogy mi nem becsüljük a zavarosan kommunikáló, elveit változtatgató embert. Se azt, aki tartalmatlan beszédű, se azt, aki a munka alól kibúvik. Tudjuk: az egyik ember munkára termett, a másik meg mószerolásra. És a mószerolás kormányprogramként is csak mószerolás.
Orbán beszédeinek általános jellemzője a lényegre törő közlésmód. Olyan ember szavait olvassuk, akinek van véleménye a jelen dolgokról, van elképzelése a jövőről, és van tudása a múltról. A beszédek nem egy zavart, zaklatott, a határozatlanságot erőfitogtatással palástoló politikus közlései, hanem egy túlzott határozottságát inkább finomítani akaró ember beszélgetésre invitáló mondatai.
E beszédek valódi elemzése eddig nemigen történt meg, inkább csak egy-egy kiragadott mondatát tűzték nyársra, s forgatták hevülésig a stílusfelelősök. Neki elég volt annyit mondani egy országértékelő beszédben, hogy „sok nádszál”, és a stíluskommandó már a kötegen, azaz a fascesen, a fasción vagyis a fasizmuson nyargalt. Ha pedig annyit mondott, hogy „élettér”, a kommandósok már Hitlert öklendeztek. Egyébként mondhatott, amit akart, érteni úgyse akarták, csak addig csűrni-csavarni, míg a bűnösség bebizonyosodik.
Ez a könyv nézegethető és olvasgatható. Sokszor kézbe lehet venni. Ami benne van, az valóban csak merítés abból, ami megvalósult. „A bőség zavarával küzdöttünk” – írja Orbán Viktor könyve előszavában, elmondván, hogy sok mindent ki kellett hagyni, hogy a könyv szép, kézbe vehető, zsúfoltság nélküli, azaz dicsekvéstől mentes lehessen. Jó, hogy ez az arányérzék működött. Jó, hogy az események és a létesítmények kerültek a középpontba, nem személyek. A gyönyörű fotókkal illusztrált könyv valóban csak töredékét mutatta meg annak a munkának, amit a polgári kormány elvégzett. A minap hallhattunk hírt „az előző kormány idején” elindított, komoly beruházási összefogással fölépült szekszárdi híd avatásáról, aztán meg a debreceni új fürdőkomplexuméról, s mit tesz isten, mindkettő az oly sokat gúnyolt, leszólt, s gyakorlatilag leállított Széchenyi-terv segítségével valósult meg.
Néha bizony az az érzésünk, hogy ha az országban még történnek komolyabb beruházások és létesítményavatások, az annak köszönhető, hogy „az előző kormány idején” bizony itt sok-sok minden elkezdődött.
S van még egy olvasata ennek a könyvnek. Öszsze kell számolni a létesítményekre fordított összegeket. Megvannak a milliárdok. Tessék csak megnézni. Épületekben, fürdőkben, autópályákban. Hidakban, színházban, újjáépített főterekben. Árvíz után megépített vadonatúj családi házak sorában. Az újjáépített kórógyi templomban. Egyetemi előadótermekben.
Kutatok az emlékezetemben, hogy például a Makovecz Imre tervezte gyönyörű piliscsabai Stephaneumról hány fotót láttam a sajtóban, képes magazinjainkban? A kereskedelmi televíziók ellátogattak-e egy kamerával Európa-hírű építészünk alkotását izgalmas szépségű részleteiben is megmutatni a nagyközönségnek? Hány interjú készült a Terror Háza Múzeum alkotó csapatával, az építésztől kezdve a zeneszerzőig? Helyszűke miatt csak a szidalmazó és rágalmazó cikkeket lehetett közreadni?
Járt-e riporter úgy az Andrássy út 60.-ban, hogy csak úgy elvegyült a látogatók között, sorsokat hallgatni? Miért nem? Mit csinálnak a lapok főszerkesztői? Régi párttagkönyvükkel titkos, még mindig megtartott pártközponti főszerkesztői értekezletekre járnak?
Az Orbán-kormány négy esztendeje alatt nemcsak Nemzeti-vita volt, hanem közben csendben megépült az új Nemzeti. Nemcsak a Sándor-palota gyalázása volt, hanem újjászületett a háború óta romos, gyönyörű műemlék épület. Nemcsak leégett a Sportcsarnok, hanem föl is épült egy százszor modernebb. Nemcsak a státustörvény okozta diplomáciai borzalmakról vakogott a hazai média, hanem közben fölépült világháborús romjaiból a minket Szlovákiával összekapcsoló Mária Valéria híd, amelyen egymás mellett sétált át a szlovák és a magyar miniszterelnök.
A munkamegosztás meg az volt, hogy a kormány tette a dolgát, az emberek dolgoztak – hiszen munkájuk nélkül semmi sem jöhetett volna létre –, a sajtó meg köpködött és ostorozott.
A sajtó most nyeli a nyálát és eltette az ostort.
Mit is ostorozna.
Megy minden, mint a karikacsapás.
Áll a szarvas a gemenci erdőben, szügyig vízben. Meg fogjuk menteni.
Becsukom a könyvet. Jobb egy választást elveszíteni, mint egy országot.
origo.hu
Menczer Tamás: Elég bátor vagy, Peti? - videó
