Hatalmi titkosítás és nyilvánosságpolitika

Hozzá voltak szokva a szocializmus évtizedeit átélő emberek, hogy az ország helyzetéről, terveiről és gazdálkodásáról csak annyit tudhattak meg, amennyit a hatalom – céljai érdekében – megengedett nekik. A tájékoztatások – az esetek túlnyomó részében – hamisak, manipuláltak, propagandisztikusak voltak, hiszen az elsődleges szempont sohasem az őszinte beszéd, hanem a szocializmus felsőbbrendűségének, a tervgazdaság sikereinek, a párt és vezetői kiválóságának hangoztatása volt. Amikor aztán időről időre mégis kénytelenek voltak bevallani, hogy a kocsi nem úgy halad, ahogyan szeretnék, akkor jöttek a reformok. Valójában azonban semmi lényeges nem változott, legfeljebb néhány személy a második sorból az elsőbe lépett. Ebben az időszakban minden a miénk (!) volt, vagyonunkkal azonban a pártkatonák, egy szűk elitréteg gazdálkodott, úgy, ahogyan a „felsőbb” szempontok, na meg a szakértelmük megengedte nekik. Beleszólásunk saját sorsunk alakításába, ellenőrző szerepünk értékeink gyarapításában minimális volt. Ez a csodálatosnak kikiáltott szocializmus így tengődött évtizedeken át, míg el nem jutott a végkifejletig, az összeomlásig.

Az ember azt gondolta, hogy a régóta óhajtott demokráciában már joga van a tájékozódásra: az elhallgatásnak, a félrevezetésnek, a fölösleges titkolózásnak egyszer és mindenkorra vége szakad. Pontos és hű tájékoztatást kap a történésekről, gazdasági helyzetünk alakulásáról, a korábban államosított vagyon sorsáról, a privatizációról, a költségvetés részleteiről, az alapítványok létrehozásának okairól. Érdeklődése esetén pedig bepillantást nyerhet a minisztériumok munkájába, külső cégekkel kötött szerződésekbe, megbízásokba. Megtudhatja például még azt is, hogy a miniszterek utazásai, távol-keleti országok meglátogatása mögött milyen államérdek húzódik meg, vagy – ennek hiányában – az utazás csupán a minisztérium utazási keretének elköltését célozza. Mindezeken túlmenően joga van az ellenőrző testületek jelentéseit is megismerni, hiszen azok éppen azért készültek, hogy a lakosság – és nem egy-két kiválasztott polgár – előtt demonstrálják: az államigazgatás figyelemmel kíséri a hivatalok, az intézmények munkáját, pénzügyi gazdálkodását, és feltárja az esetleges visszaéléseket, szabálytalanságokat. Be kell vallanunk, hogy ebben a vonatkozásban csalódnunk kellett, és a fentiek túlnyomó része a vágyálmok kategóriájába tartozik. A hatalomba jutott, illetve juttatott (!) politikusok a demokráciát meglehetősen sajátságosan értelmezik: kiváltságos helyzetükkel visszaélve jogot formálnak arra, hogy – hasonlóan, mint a diktatúra idején – bizonyos dolgokat eltitkoljanak előlünk. Megbízatásuk azonban nem erre szólt.

Tisztában vagyok azzal, hogy léteznek olyan szerződések, amelyeknek részleteit, nemzetpolitikai és gazdasági érdekek miatt, nem lehet a nagy nyilvánosság elé tárni. Nyilvánvalóan nem helyes szellőztetni a folyamatban lévő vizsgálatokat, és nem lehet idő előtt ismertetni a rendőrségi, ügyészségi nyomozások eredményeit sem. Az is elfogadható, hogy a privát szférában dolgozó üzletemberek nem kötik az orrunkra egymás közötti megállapodásukat: semmi közünk hozzá, nem is érdekel bennünket. Annál inkább kíváncsiak lehetünk közügyeink alakulására, ezen belül joggal kérdezhetünk rá az állami vagyonnal való sáfárkodásra.

Példák garmadáját lehetne felsorolni az előző tizenkét év sajátságos titkosításaiból, amelyek különlegességeit jól szemlélteti az az ügy, amely (némiképp) felkavarta a nyári politikai közéletet. Mint ismeretes, a vagyonosodás iránti kiemelkedő érzékéről híres sportminiszterünk ’94-ben egy sajátságos lízingkonstrukcióval megvásárolta a balatonőszödi kormányüdülő egy részét. Az üzlet szerinte jogszerű volt, mint természetesen minden (?), a rendszerváltozás időszakában kötött tranzakció. Némi szépséghiba, hogy a vásárlást a miniszter régi KISZ-es barátja, majd későbbi üzletfele engedélyezte. Amint a miniszter úr korábban elmondta, a KEHI-nek, a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalnak az állami üdülők értékesítésével foglalkozó tanulmánya azonban nem így látta az ügyet, és a balatonőszödi üdülő elidegenítésével kapcsolatban több rendellenességet észlelt, ezeket nem ismertetheti, mivel a hivatal 30 évre titkosította az anyagot. Csodálatos! Az ember elgondolkodik, milyen közérdeket sérthet az anyag nyilvánosságra hozatala, mi tette egyáltalán szükségessé a titkosítást. A jelentés talán olyan kiemelkedően fontos, államérdeket érintő megállapításokat tartalmaz, amelyeket ha megtud az ellenség (hol van?), vagy az állami kézben maradt ingatlanok iránt érdeklődők tábora, akkor azt az egész ország megsínylené. Vagy másik esetben – amit még felvetni is alig merek – kiderülne némi turpisság az üzlet körül, az, hogy a hivatal és a vásárló (a bérbe vevő) összejátszottak, s ezt mégse lenne jó a nagy nyilvánosság elé tárni. Még a végén felmerülne a gyanú, hogy egyes állami intézmények, pontosabban köztisztviselők nem jól gazdálkodnak vagyonunkkal.

Répássy képviselő úr állhatatos erőfeszítéseinek hatására – úgy látszik – a kiválasztottak (!) csak betekintést nyerhetnek ennek a szupertitkos vizsgálati anyagnak Gyurcsány úr ingatlanszerzésére vonatkozó részébe. Mivel az eredeti tanulmány törvénytelenségről írt, ami nem igazán tetszett az érdekelteknek, a jelenlegi hatalomnak, ezért azt – saját szája íze szerint – módosította. Csodálatos megoldás: szabadalmaztatni kellene! Természetesen az új vezetésű intézmény hozzáfűzheti saját megjegyzéseit egy előző kormányzati ciklusban készült anyaghoz, csak egyet nem illik és nem szabad tennie: egy korábban készült hivatalos véleményt nem változtathat meg. Ha ezt a módszert folytatnánk, elképesztő dolgok történhetnének. Még a végén megéljük, hogy a ’90 előtti évtizedekről készített összegző jelentést is átalakítják a jelenlegi hatalmasságok, és kiderítik, hogy valójában nem is diktatúrában, hanem a legnagyobb szabadság közepette töltöttük el azt a csaknem fél évszázadot.

Az állampolgárok joggal kérdezhetik, milyen alapon titkol el előttük bármit is a politikai hatalom. Nekik érthetetlen és elfogadhatatlan, hogy még egy egyszerű, közvagyont érintő adásvételi szerződéssel kapcsolatos visszásságokat sem ismerhetnek meg. Miért kell ezt az információt 10-20-30 évre elzárni a társadalomtól? Jó lenne, ha valamelyik politikus lassan, tagoltan, jól érthetően elmagyarázná a laikus polgároknak a titkosítás általános szempontjait.

Talán érdemes lenne a politikai hatalomnak azt is figyelembe vennie, hogy a titkosítás túlburjánzásának van egy óriási veszélye. A politika hitele hazánkban – sajnálatos módon – drámaian romlik. Ennek számos oka van. A legnagyobb vihart kétségkívül az időről időre kirobbanó korrupciós esetek kavarják, s az, hogy esetenként egyes kormányhivatalok, politikusok is kötődnek ezekhez az ügyekhez. Az első, a társadalmat mélyen elgondolkoztató jelenség a Horn-féle kormányzati ciklust színesítő Tocsik-botrány volt. Az évekig elhúzódó per és annak végeredménye aligha nyugtatta meg a kedélyeket. Egyértelműen azt jelezte, hogy ebben az országban egyeseknek mindent szabad, a pártok szükség esetén kiállnak értük, megvédik őket. Máig sem magyarázták meg, hogy egy állami hivatalnak miért kellett egy külső ügyvédet megbíznia a tárgyalásokkal, miért nem lehetett a hivatalnak azt a munkát saját jogászaival elvégeztetnie, vagy ha erre a feladatra nem voltak alkalmasak (miért nem?), akkor miért nem vettek fel egy szakértő jogászt. Persze ezen az úton nem lehetett volna azt a pénzügyi manipulációt végrehajtani, amelyet Tocsik kezdetben bevallott, de később – csodálatos módon – visszavont. Csak azt nem tudom, hogy azok a politikusok, akik vallomása megváltoztatására rábírták a jogász asszonyt, teljesen idiótának nézik a magyar társadalmat? Mindezek után a lakosság érdeklődéssel figyeli a legújabb, a K&H Bank és a K&H Equities Rt. körüli pénzügyi botrány fejleményeit. Nem lennék meglepve, ha ebben az ügyben is rövidesen beindulna a ködösítés, és fontos (?) állami, bank- és magánérdekek miatt titkosítanák az egyes személyeknek kellemetlen részeket. Ennek jelenleg egy nagy akadálya van: a Pénzügyi és Számviteli Felügyelőség elnökének tisztessége és bátor kiállása. Nem véletlenül van most ő a koalíció és a tettlegességtől, a fenyegetéstől sem visszariadó ismeretlenek támadásának kereszttüzében.

Minden egyes titkosítás a társadalomban azt az érzetet kelti, hogy a politika manipulál, kizár bennünket a történésekből, valami susmus van az ügyben. Az emberek óhatatlanul – korábbi tapasztalatok alapján talán joggal – feltételezik, hogy az érdekeltek saját maguknak (pártjuknak?) kívánnak előnyt szerezni, saját meggazdagodásukra törekszenek. Itt lenne az ideje annak, hogy a politika saját maradék reputációjának megőrzése céljából minimálisra csökkentse azon esetek számát, amelyeknek a részleteit – ilyen vagy olyan indokkal – nem kívánja a nyilvánosság elé tárni.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja