Hatályos a pedagógusellenes oktatási rendszer

Ha augusztus vége van, akkor rendszerint a tanévkezdésre figyelnek az emberek, és erről tudósít a sajtó. Az oktatási miniszter és csapata naponta több tucat fórumon elmondja majd, hogy milyen gyermekbarát törvény született nyáron, illetve hogy milyen sok kisgyerek kap már ez év őszén ingyenes tankönyvet. A nyilatkozatok szokás szerint arról szólnak majd, hogy minden nagyszerű, és az oktatásügy soha nem látott mértékben fejlődik.
Ám – mint tudjuk – az éremnek két oldala van. Gyakran az árnyékban maradó, a rejtett az igazi. Nézzük meg, valójában mit is hoz az új tanév az iskoláknak és az azokat fenntartó önkormányzatoknak, egyházaknak, alapítványoknak.
A modern társadalmakban az oktatásügy minden mást elhomályosító küldetése az, hogy az ifjú nemzedék valamennyi tagja optimális mértékben: testben, szellemiekben és erkölcsiekben gyarapodva fejlődhessék, a pedagógusok értő irányítása mellett. E fejlődés érdekében a pedagógia világos követelményeket támaszt, amelyeknek teljesülését elősegíti, ellenőrzi és értékeli; a hivatásos nevelő és a szülő őszintén együttműködik a gyermekkel kapcsolatos történések megbeszélésében és a veszélytényezők kiküszöbölésében; a nevelésben együttműködő felek megfelelő időt biztosítanak a hasznos tevékenységek elvégzéséhez; de mindenekelőtt az oktatási rendszer olyan pedagógusokat állít a posztokra, akik nemcsak jól képzettek, hanem teljes személyiségükkel és maximális odaadással képesek a nevelői szerep betöltésére. Mindehhez a rendszert működtető állam elegendő pénzt mozgósít. Az Oktatási Minisztérium (OM) elmúlt évi intézkedéseit látva meg kell állapítanunk, hogy azok a felsorolt feltételek egyikének sem felelnek meg. A módosított törvény és más jogszabályok – a hivatalos deklarációkkal ellentétes módon – épp a fiatalok normális fejlődése ellenében hatnak. Az állítást az alábbi tények igazolják.
A követelmények cseppfolyóssá váltak. A törvény értelmében a Nemzeti alaptanterv az egyedüli kötelező érvényű jogszabály, minden egyéb (így a kerettantervek) csak ajánlásnak tekinthető. A gőzerővel készülő új alaptantervben azonban nincsenek megfogható követelmények. Semmiféle ismeretanyagot nem tartalmaz. Csak a képességek fejlesztésére koncentrál, amelyek – mint tudjuk – ismeretek nélkül nem alakíthatók. Az elgondolás értelmében az iskolák majd önmaguk számára határozzák meg a saját tananyagbeli követelményeiket. Amennyiben ezt szakszerűen meg is teszik, és netán komolyan szeretnék venni munkájukat, ott már baj lesz. A teljesítés értékelésekor ugyanis már megkötötte a kezüket a törvény. Az alsó tagozaton mostantól kezdve nem osztályozhatnak a tanítók. Nem mondhatják azt, hogy kisfiam, ez ötös, nagyon szép, csak annyit, hogy kisfiam, ez nagyon szép. De ez még a kisebbik baj. Meg fogják találni annak módját, hogy az értékeléseik, tehát a fejlődéshez nélkülözhetetlen visszajelzéseik célt érjenek. Csak sokkal nehezebb lesz a dolguk. A nagyobbik baj ott kezdődik, amikor a követelmények teljesítésének elmaradása miatt úgy ítélik majd meg, hogy a gyermeknek nem ártana újra elölről kezdeni, azaz megismételni a tanévet. Ilyenkor hiába lesz ez a legszentebb szakmai meggyőződésük: ha a történetesen hiú szülő már felsőbb osztályban akarja látni gyermekét, nem tehetnek mást, tovább kell engedniük. Így tehát a gonddal megfogalmazott iskolai követelmények és az értékelés fajsúlytalanná válnak, elvesztik tényleges pedagógiai jelentőségüket.

Nem egyszerűbb a helyzet az ún. kimeneti, vagyis az érettségi követelmények esetében sem. A 2005-ben bevezetendő kétszintű érettségivel még alig kezdték meg az ismerkedést a középiskolai tanárok, máris napvilágot látott az új érettségi javaslat, amely – akárcsak az új alaptanterv – nem tartalmaz tényleges ismeretanyagot. A kimeneti követelmények cseppfolyósítása instabillá teszi a középfokú oktatás egészét.
Ezek az egymással szorosan összefüggő intézkedések – az OM kinyilatkoztatásaival épp ellenkezőleg – nem szolgálják az ifjúság optimális fejlődését. Nézőpont kérdése persze, hogy mit tekintünk gyermekbarát rendszernek. Azt-e, amely évezredes tudásra támaszkodva szakszerűen segíti a fiatalok növekedését, vagy azt, amely mindenféle korlát eltörlésével szabadjára engedi a gyermekek ösztöneit? Az OM ez utóbbi álláspontot képviseli, így a maga szemszögéből nézve joggal nevezi a módosított törvényt gyermekbarátnak. Magunk ellenkezőleg: gyermekellenesnek tartjuk, mivel rendelkezései a normális fejlődés ellenében hatnak.
Ugyanígy gyermekellenesnek kell tekintenünk abból a szempontból, hogy nemhogy elősegítené, hanem egyenesen megtiltja bizonyos esetekben (lásd: drogfogyasztás) a természetes és szükségszerű együttműködést a gyermek szülője és hivatásos nevelője között. Az utóbbi fél évben sok ezren elmondták ezzel a tilalommal kapcsolatos ellenvéleményüket: mindhiába. Az új tanévtől kezdve egészen addig, amíg ezt a szerencsétlen törvényt el nem törlik, arra kell számítanunk, hogy a pedagógus vagy eltitkolja majd a szülő előtt a negatív információkat, s ezzel vét a hivatásetika évezredes szabálya ellen, vagy hivatástudatát követve beavatja a szülőt, ami által törvénysértést követ el. Amennyiben egyik rosszat sem képes vállalni, nem marad más hátra, mint hogy tiltakozása jeléül feladja a hivatását, átadván a helyét esetleg olyannak, akit nem gyötörnek ilyen jelentéktelen morális problémák.
Ami az időt illeti, ott is nagy a baj. Mint tudjuk, a költségvetési törvényben átlag tíz százalékkal csökkentették a kötelező tanítási órák számát. Mit jelent ez az iskolák gyakorlatában? Azt, hogy a gyermekek lassanként ennyivel kevesebb időt fognak eltölteni az intézmény védett körülményei között. Ennyivel több idejük lesz csellengeni, rossz társaságba keveredni. A veszély épp azokat fenyegeti leginkább, akik a legnagyobb védelemre szorulnának, és akiknek felzárkóztatásához még a mostani lehetőségekhez képest is sokkal több időre volna szükség. Az óraszámok csökkentése másfelől azt is jelenti – gondolnánk –, hogy valamivel kevesebb matematika-, anyanyelvi vagy idegen nyelvi óra lesz ezentúl az iskolákban. A helyzet azonban – mint hírlik – az, hogy leginkább a művészeti és a gyakorlati tárgyak, köztük a testnevelés esnek a csökkentés áldozatául. Az óraszámcsökkentés tehát az antik görögök óta tudott ép testben ép lélek norma megszegését ösztönzi, azaz eredményét tekintve ismét csak gyermekellenes.
Vajon mi a helyzet a pedagógusok esetében, akik – mint tudjuk – sokkalta fontosabbak az iskolában, mint például a számítógépek? Vajon sikerült-e számukra olyan kondíciókat teremteni, hogy teljes erejükkel a nevelés ügyének szenteljék munkaidejüket? Nos, az országos tanári kar lelkiállapota – érthető módon – lehangolt és lehangoló. A törvénymódosítás után növekszik a pályaelhagyók száma. Már nem csak és talán nem is elsősorban a még mindig rendkívül alacsony jövedelem miatt fordítanak hátat a legjobbak a katedrának (bár a tavalyi nagy hírveréssel bevezetett béremelést rég elfújta a kormány gazdaságpolitikájának a szele). Hanem azt mondják, hogy ők tanítani és nem butítani esküdtek föl. Nem tudják elfogadni, hogy szakmai autoritásukat (lásd például az osztályozás kérdését) a törvény erejével akarja csorbítani a hatalom. Nem akarnak olyan oktatási rendszer szolgálói lenni, amely szakmailag hozzá nem értő, elfogult közegnek szolgáltat ki pedagógiai döntéseket (lásd az évismétlés kérdését). Nem akarják megvárni, amíg igazgatójuk köt útilaput a talpukra, mivel hogy lassan kitiltatnak a szaktanárok a felső tagozat két évfolyamáról, illetőleg elfogynak a gyakorlati és a művészeti órák (lásd az óraszámcsökkentés kérdését). A pályán megmaradók pedig annak örülhetnek, hogy a jelentős mértékben megnőtt túlórakényszer miatt szó sem lehet már minőségi munkavégzésről, a szabad idejét a gyerekek körében töltő ódivatú tanárokról, sem sok készülést igénylő szakmai megújulásról, hanem csak futószalag-termelésről a tudásgyárban. Örülhetnek annak is, hogy megint nagyobb lett a szabadságuk: rövidesen ismét tanterveket fabrikálhatnak, és ők dönthetnek arról, hogy mit is tanítsanak. És végül örülhetnek annak, hogy a törvénymódosítást a hivatalos álláspont szerint soha nem látott mértékű szakmai egyeztetés előzte meg, miközben az újságolvasók persze tökéletesen tisztában vannak vele, hogy a törvényalkotók figyelemre sem méltatták a pedagógustársadalom egészét képviselő hét szakmai szervezet egyöntetű tiltakozását (lásd a júniusi oktatásügyi híreket). Ezek után már csak abban reménykedhetnek, hogy a több, Alkotmánybírósághoz benyújtott indítvány némi enyhülést hoz majd ebbe a sivárságba.
Az az oktatási rendszer, amely ilyen mértékben pedagógusellenes, az áttételesen gyermekellenes is. Hiába minden kormányzati ráolvasás: a tanító emberek tízezrei pontosan tudják ezt.
Végül, ami a jó oktatásügyhöz nélkülözhetetlen pénzt illeti, ott sem jobb a helyzet. Az óraszámcsökkentést egyértelműen a pénzügyi megszorítások miatt írták elő. A nagy hírverést kapott ingyenes tankönyveknek a legtöbb helyen nincs meg a teljes fedezetük. A forráshiánnyal küzdő iskolafenntartó önkormányzatok százai most újabb kényszerhelyzetbe kerültek: valahonnan el kell venniük, hogy a fedezetet előteremtsék. És nem vagy alig épülnek tornatermek, uszodák; nem korszerűsödnek a szükséges mértékben a leromlott állagú épületek. Egy valóban gyermekbarát oktatási rendszer finanszírozásához egyelőre hiányzik az eltökélt politikai akarat és a megfelelő gazdaságpolitika.
Mi várható tehát az új tanévben az érem másik oldalán? Mint láttuk, nem sok jó. Marad csak a remény, hogy tanáraink többsége, hűen hivatásához vagy esküjéhez, még ilyen körülmények között is képes lesz a mindennapos kis pedagógiai csodákra. És a másik remény, hogy nem tart ez így örökké.
A szerző egyetemi docens