Láncreakcióba lépő légkondicionálók

Békés körülmények között eddig soha nem tapasztalt civilizációs krízishelyzet állt elő 2003. augusztus 14-én késő délután: egyik percről a másikra összeomlott az Amerikai Egyesült Államok középső és keleti vidékének villamosenergia-rendszere. Tízmilliókban számolható azon polgárok száma, akik a nagyvárosok metróiban, a felhőkarcolók liftjeiben rekedtek, azonnal megszűnt minden áram működtette kommunikáció, elsötétültek a városok, megállt a belföldi és a nemzetközi légi forgalom, a vasúti közlekedés, leálltak a detroiti autógyárak futószalagjai, amerikaiasan szólva meghaltak a kórházi műszerek és a háztartási gépek, megszűnt a víz- és üzemanyag-szolgáltatás, minden leállt, beleértve a légkondicionáló készülékeket is. Ez utóbbi azért érdekes, mert tegnapelőtt a Nagy-tavak vidékétől New Yorkig 32 fokot mértek Celsiusban, amihez hozzájön az ebben az évszakban nálunk elképzelhetetlenül magas páratartalom. Amerika új lakói néhány évszázadig elvoltak ezzel a természeti adottsággal, úgy védekeztek a nyári hőség ellen, mint bárhol másutt a világon az emberek, de a XX. század dereka óta a természet és a hagyományos építkezés kínálta enyh helyett egyre nagyobb teret nyer az Újvilágban a lakások, irodák, műhelyek, bevásárló- és kulturális központok mesterséges klimatizálása. Kerül, amibe kerül, az energia mint tényező nem számít – ámde ne feledjük, ugyanígy volt ezzel a létező szocializmus is, amíg a Szovjetunió végtelen olaj- és gázmezőiről korlátlanul folyt az olcsó nafta a Barátság vezetékeken.
A tegnap délutánra lehiggadt jelentések szerint nem csupán az országos hálózat vázát alkotó Niagara–Mohawk energiarendszerhez tartozó huszonkét erőmű állt le egyszerre, de három perc alatt automatikusan lefagyott a teljes áramtovábbító hálózat is. Az épp a napokban a világ emlékezetébe idézett, 48 évvel ezelőtti, Japán fölött történt nukleáris láncreakciók után most békében következett be indusztriális chain reaction, ezúttal Amerikában, szerencsére emberáldozat nélkül.
Az elképesztő történést előidéző okok közt csupán az egyik a fogyasztás mértéktelen és kontroll nélküli felfutása. A válság hátterében az is meghúzódik, hogy a 90-es évek elején az Államok energiatovábbító rendszerének 58 százaléka magánkézbe került, a privát vállalkozások a nyereség bezsebelésén túl nem érdekeltek a hálózat fejlesztésében és karbantartásában. Ez több mint figyelmeztetés kell legyen minden pazarló rendszert működtető és felelőtlen privatizálást követő országnak. Így kerülünk a képbe mi, magyarok is, hiszen az úgynevezett szabad piacgazdaság beindítása óta ugyanezek jellemzik a mi gazdasági életünket is. A korábbi hiánygazdálkodás évtizedeiben a fogyasztási javakra kiéhezett, lassacskán megtollasodó rétegünk szeme előtt a jólétnek és a kényelemnek éppen ezek a nyugati típusú ideáljai lebegnek, a privatizáció során pedig nálunk is botrányos feltételek mellett kerültek (külföldi) magánkézbe közművek, köztük az áramszolgáltatást biztosító erőművek és hálózatok. A multinacionális cégek konzumépítkezéseinek „természetes” velejárója a shopping centerek – magyarul raktáráruházak – légkondicionálása, a levegőhűtés néhány év alatt viharosan elterjedt a plazakban, a multiplex mozikban, a bankokban és az irodaházakban. Egyre több a fekete fényelnyelő üveghomlokzattal készült üzletház Budapesten, amelyekről első látásra az a gyanúja támad az embernek, hogy a szilikátipari lobbi meg a légkondicionálással kereskedő lobbi összejátszása mozgatja a beruházók pénzét és a tervezők kezét. Holott ma már az is tudott, hogy a hazai befektetési recesszió és a klimatizálással járó tetemes többletköltség miatt egyre nehezebb ezeket az irodaházakat bérbe adni. Ma már valamirevaló autót sem lehet légkondi nélkül értékesíteni, de ne legyünk álszentek és igazságtalanok, valljuk be, sokkal kellemesebb a kánikulában felforrósodó nagyvárosok lakásában, szerkesztőségében, sörözőjében vagy az olvadó aszfalton az autóban úgy üldögélni, hogy közben a berendezés 18 fokon tartja a levegő hőmérsékletét.
A gond csak az, hogy a hozzánk képest azért mégiscsak jól fejlett Egyesült Államokban sincs meg ehhez a dinamikusan növekvő tömegigényhez az energiaellátási háttér. Hiába működik az országban hatezer – szénnel, olajjal, gázzal, vízzel, széllel és hasadó anyaggal működtetett – áramfejlesztő erőmű, a nyári csúcsigénybevétel a dominóelvhez hasonlatosan dönti le az egész hálózati rendszert. A csütörtöki krach nem az első, emlékezetes az 1977. évi New York-i nagy áramszünet, és 1996 augusztusában is történt már egy hasonló összeomlás ugyanebben a régióban, de akkor „csak” a mostaninak a negyedét érte el a hatása.
A tanulságokat a jelek szerint az ottani illetékesek nem vonták le a hét évvel ezelőtti figyelmeztetésből. Ráadásul a 2001. szeptember 11-én történtek után az amerikaiak a saját árnyékuktól is megijednek, még a spájzban is al-Kaida-terroristákat vélnek felfedezni – elképzelhető az a pánik, amit az ilyen horrorisztikus technikai-civilizációs káosz előidéz.
Magyarországon a helyzet egyelőre nyugodtnak látszik, ám ez gyaníthatóan a vihar előtti csend állapota. Hazánk saját energiaforrásban rendkívül szegény – jellemző, hogy az USA-ban tucatnyi atomerőmű állt le egyszerre tegnapelőtt –, az egyetlen nukleáris erőművünk is szinte folytatólagos karbantartást igényel. Az évek óta lázgörbeszerűen emelkedő közműárak jól jelzik a fogyasztás motorjának számító energia felértékelődését. Az egész folyamatot az unalomig ismételt ördögi kör hasonlatával jellemezhetjük: minden újabb konzumújdonság megszerzése tovább növeli energiafogyasztási igényünket, a háztartási gépeket azután nemcsak üzemeltetni kell, de kereskedelmi és szervizhálózatot igényelnek stb. A légkondicionálással pedig az a helyzet, hogy az a melegmennyiség, amelyet az épületek belsejéből a berendezések eltávolítanak, plusz még a gépek üzemeltetésekor keletkező hő a fizika törvénye szerint nem vész el, csupán átalakul. Külső meleggé, amely az utcákat fűti. A legmelegebb nyárban. Ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy pont Budapesten dőlt meg az eddigi abszolút melegrekord: a csütörtöki 39,4 Celsius-fokból 36 fok körül lehetett a természetes augusztusi kánikula, a többi a városban működő klímagépek és egyéb motorok, valamint a közlekedés révén keletkező hőség.
Mindezek a jelenségek végső soron a globalizáció kétes értékű „vívmányai”. A gazdag és erős Amerika példája jól mutatja az egész szisztéma sérülékenységét.
A mi rendszerünk összeomlására egyelőre várnunk kell…