Légy önmagad, mindenki más már foglalt

Engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért, hogy meghívtak ide maguk közé ezen a napon. Egyúttal megköszönöm azt a kezdeményezést is, amelyet a Professzorok Batthyány Köre és a Szabad Európa Központ elindított. Minden évben egyszer, Szent István ünnepének előestéjén a nemzeti érzelmű közéleti emberek öszszejönnek, és számot vetnek azzal, hogy miként áll Magyarország az európai nemzetek között. Számot vetnek azzal is, hogy hazánk szem előtt tartja-e saját céljait, érdekeit, és hogy a céljaihoz vezető úton jár-e még.
Amikor az idei konferencia címét megtudtam, egyszerre voltam boldog és lettem óvatos. Szent István és Európa – így szól a cím. Hóman Bálint intése jutott eszembe: „az ünnepi lázban Szent Istvánt mindenki magáénak vallja, rá hivatkozik, nevével kérkedik, eszméivel saját eszméit keresi, politikájában nem az igazságot, csak önigazolást szeretne fellelni”.
Nem könnyű ezt a csapdát elkerülni. Ezért engedjék meg, hogy rendhagyó módon idézzem meg Szent István emlékét. Ortega írja, hogy egy korszak helyes értelmezéséhez nem elég azt tudni, hogy mit tettek meg, hanem azt is tudni kell, hogy mit nem tettek meg. Az egyiptomi temetkezési rítusokban ismeretes volt, hogy amikor az eltávozott lélek megjelent a túlvilági bírák előtt, azokat a bűnöket kellett felsorolnia, amelyeket nem követett el. Ha ebből a nézőpontból tekintünk a Szent István-i életműre, akkor azt mondhatjuk, hogy István király nem fogadott el maga fölé hűbérurat, vagyis nem adta fel az ország függetlenségét. Nem hozott hosszú távú célok és elvek nélküli döntéseket, nem engedte, hogy Magyarországot idegen érdekek elsodorják, vagy eltérítsék saját útjáról. Nem élte fel, nem kótyavetyélte el az ország javait, nem a vetőmaggal takarékoskodott, mert tudta, hogy akkor bajban lenne az aratáskor.
Miért tűnik természetesnek, hogy az államalapítás után ezer esztendővel, már az Európai Unió küszöbén állva, a jövőt kutató ünnepi ülés címében egy ezer évvel ezelőtt élt férfi neve áll? Talán több ez, mint főhajtás az elődök előtt. Több mint tisztelet a hagyománynak, vagy megbecsülése a múltnak. Sokan érezzük úgy, Szent István máig ható érvénnyel megadta a magyar nemzet hivatását és küldetését, lennie kell Európa szívében, a Kárpát-medencében egy erős, gazdag, független, szabad és keresztény országnak. Lennie kell egy államnak, amelyet magukban bízó, szabad és büszke emberek építenek maguknak, a saját szájuk íze szerint. Lennie kell egy olyan államnak, amely az idegenbe szakadt és az anyaországban élő magyarok közös tulajdona.
Az államalapító királyunkról szóló konferenciáknak van egy visszatérő igazságtalansága: az asszonyokról sohasem esik szó. Márpedig nem kétséges, hogy Szent István nem alkothatta volna meg életművét Gizella nélkül. Egy bölcs asszony egyszer azt mondta: ha azt akarod, hogy egy fontos dologról sokat beszéljenek, bízd egy férfira. Ha azt akarod, hogy elintézzék, bízd egy nőre.
Konferenciánk címében nemcsak Szent István neve áll, hanem Európa is. Vajon kinek mi jut eszébe Európáról? A csillagásznak nyilván a Jupiter második mellékbolygója. A művésznek valószínűleg „Európa elrablása”. A természettudósnak talán a 63-as atomszámú elem. A hívőknek nyilvánvalóan a kereszténység. A földrajztudósnak az eurázsiai kontinens nyugati része, s a nyelvésznek minden bizonnyal ötven különböző nyelv. Ennél azonban izgalmasabb kérdés, hogy mi jutott volna eszébe Szent Istvánnak, ha azt a szót hallja uralkodása idején, hogy Európa? Semmi. Szent Istvánnak semmi sem jutott volna erről eszébe, hiszen földrészünket csak a XIII. század óta illetik ezzel a névvel. Legkevésbé tehát az jutott volna eszébe, hogy mintegy márkajegyként, hivalkodóan, saját, vagy az ország neve mellé tűzve azt mondja: „európai uralkodó” vagy „európai állam”. Beérte azzal is, hogy hazáját Magyarországnak, őt magát Rex Hungarorumnak nevezték. Hiszen Magyarország nem Európán kívül vagy Európa mellett, hanem benne, Európa testében fogant. Hogy ez mennyire így van, érdemes föllapoznunk egy korabeli krónikát, jelesül a ködös Albion népeinek egyik legendás történetét, amely arról szól, hogy Vasbordájú Edmund utódját – Knutot – gonosz tanácsadók arra akarták rávenni, hogy Edmund két fiát ölje meg. Ezért féltestvéréhez, Olafhoz, a svéd királyhoz vitték a gyermekeket, hogy ott végezzenek velük. Azonban Olaf, aki buzgó keresztény volt, elborzadt a tervtől, és titokban Magyarországra küldte a két fiút, hogy a „kegyes voltáról híres István udvarában” menedéket kérjenek. A királyfiak Szent Istvánhoz jöttek menedéket kérni, és ezt meg is kapták az apostoli királytól. Hiszen Magyarország nem Európán kívül, nem mellette, hanem benne, Európa testében fogant.
István korában még ismeretlen volt az a sóvárgás, vágyódás, amellyel Európát az elmúlt évtizedekben emlegettük. Akkor még mércét sem jelentett úgy, ahogyan mi értettük a szocializmus során. Valószínűleg a második világháború után született meg az érzés, amely Európát mérceként állította a magyarok elé. Akkortájt, amikor Eurázsia első feléből a másodikba, Európából Ázsiába kerültünk, a szocializmus és a szovjet katonai megszállás következtében. Ez a korszak 1990-ben véget ért. Jövőre még a pecsétet is ráütjük e korszaknak a végére.
Magyarországon talán mindenki azt várja az európai uniós csatlakozástól, hogy annak az egész nemzet minden polgára nyertese legyen. De hogy ez valóban így legyen, ahhoz megfontolt, okos és bátor döntésekre van szükség. Okos döntéseket pedig akkor hozhatunk, ha pontosan megértjük az Európai Unió természetét, valamint az unió és Magyarország közötti kapcsolatot. Az Európai Unió természetét pedig csak akkor érthetjük meg, ha látjuk, hogy Európa szabad nemzetek szövetsége, az európai kultúrát pedig az európai nemzeti kultúrák összessége adja ki. Nem az Európai Unió tartja össze a nemzeteket, hanem a szabad nemzetek tartják össze az uniót. Bach német volt, Michelangelo olasz, Tolsztoj orosz, Orwell angol, Bartók pedig magyar. Ha arra kérem önöket, soroljanak fel öt nagy nevet vagy művet az európai kultúrából, majd tegyék maguk elé Európa országhatárok nélküli térképét, amelyen jelöljék be az alkotások helyét, akkor valószínűleg szinte kivétel nélkül mindannyian először országhatárokat fognak berajzolni a térképre. Figyeljék meg, hogy szinte kivétel nélkül mindannyian így járunk el. Ha meg akarjuk rajzolni Európa kulturális térképét, akkor nem tudjuk elkerülni azt, hogy bejelöljük, vagy legalábbis magunk elé képzeljük a jelentős kultúrnemzetek országainak határait. Európában minden jelentős kulturális teljesítmény az útra bocsátó néphez, az azonosságot jelentő nyelvhez és az országhoz mint hazához fűződik. Ezeknek az országoknak a nagyobb dicsőségére jöttek létre ezek a szellemi teljesítmények, s ez akkor is így van, ha megrajzoljuk az országhatárokat, és akkor is, ha nem.
Sőt ha jobban belegondolunk, vannak Európában olyan népek – mint például a magyar, a lengyel vagy a német –, amelyeknek a legnehezebb időkben éppen a saját nemzeti kultúrájuk segített fennmaradni. Nem tudom, hogy a többi európai nyelv is olyan találékony-e, mint a magyar, nem tudom, hogyan nevezik más nyelveken azt a térképet, amelyen nincsenek országhatárok. Mi magyarok az ilyet vaktérképnek nevezzük. A térkép lehet vak, mi azonban ne legyünk azok. Ne tegyünk úgy, mintha mi, a XXI. század gyermekei nem látnánk a térképen ezeket a vonalakat.
Jövő ilyenkor, amikor majd ismét összeülünk megbeszélni az ország közös ügyeit, Magyarország az Európai Unió tagja lesz. A tárgyalások során, hosszú éveken keresztül, több ezer oldalon mondta el nekünk az Európai Unió, hogy mit vár el tőlünk. Mi a legjobb tudásunk szerint, nem kis áldozatokat hozva, megpróbáltunk megfelelni. A kérdés ma már másképpen hangzik, talán inkább úgy, hogy mi mit várunk el magunktól, az Európai Unió tagjává lett Magyarországtól? Mit várunk el magunktól a gazdasági életben, a nemzetpolitikában, az oktatás ügyében vagy éppen a kulturális életben? Az a kérdés, hogy mit várunk el a kettős állampolgárság, a kórház-privatizáció ügyében, vagy éppen az adók kérdésében. Most már úgy van, hogy aki a magyarok érdekeit képviseli, az egyúttal az Európai Unió érdekeit is képviseli, hiszen mi magyarok is az unió vagyunk.
A közéletben felbukkanó félreértések elkerülése érdekében érdemes feltennünk a kérdést: mi nem az Európai Unió? Az Európai Unió nem gyógyszer, amely beteg, válságban lévő nemzetgazdaságokat meggyógyít és talpra állít. Az Európai Unió nem KGST, amelyet felülről irányítanak, és megmondják, hogy mi jó nekünk. Az Európai Unió nem edzőtábor, ahol jóindulatú trénerek önzetlen tanácsai révén meg lehet erősödni. Az Európai Unió inkább egy verseny, ahol lehet nyerni vagy veszíteni, lehet jó vagy rossz pozíciókat elfoglalni, de a versenyre mindenképpen itthon kell felkészülni, s a felkészüléskor csak a saját erőnkre és a saját eszünkre támaszkodhatunk. Ha helyt akarunk állni a versenyben, ismernünk kell magunkat, az erősségeinket és a gyengeségeinket. Csak így tűzhetünk ki elérhető célokat, és csak így találhatjuk meg a kitűzött célhoz vezető utat. A saját utunkat, amely elvezet a sikerhez. Először is mondjuk ki, hogy mi magyarok sohasem voltunk gyarmattartók. Ezért nem érdemes mintául vennünk olyan nemzeteket, amelyek gyarmatosítás útján gazdagodtak meg és lettek erősek. Klebelsberg Kunó 1926-ban a következőket tanácsolta nekünk: „Minden jó politikának előfeltétele az, hogy ne spekulatív módon eszeljük ki, ne külföldi elemeket ültessünk át, hanem a magyar nemzet nagy életszükségleteiből pároljuk le azt a sűrítményt, amelyet aztán nekünk való politikának lehet nevezni.” Megfogadva Klebelsberg Kunó gondolatait és számot vetve azzal a ténnyel, hogy Trianon óta már ásványkincsekben sem vagyunk gazdag ország, úgy tűnik, hogy nekünk magyaroknak a munka marad az egyetlen erőforrásunk.
Ne reménykedjünk abban, hogy másoktól szerezhetünk. Ne reménykedjünk abban, hogy váratlanul kincseket fogunk találni. Ha fel akarunk emelkedni, ha gazdagabbá akarunk válni, akkor csak és kizárólag a saját munkánkra támaszkodhatunk. Ezért olyan Magyarországra van szükségünk, amely munkát biztosít minden dolgozni akaró és dolgozni tudó embernek. Ezért olyan fontos Magyarország esetében az adók kérdése. Egy olyan nemzet esetében, amely csak a saját munkájától remélheti a megélhetését, elengedhetetlen, hogy megérje munkát vállalni, és elengedhetetlen, hogy az elvégzett munkát megbecsüljék. Ha a magyar emberek tudása nem hasznosul, ha nem éri meg dolgozni, ha a gazdák nem tudnak megélni a földjükből, akkor aligha emelkedhet fel Magyarország. Churchill egy helyütt azt tanácsolta a világ minden közgazdászának: „Az a nemzet, amely adókkal kívánja felemelkedését biztosítani, olyan, mint aki ül egy vödörben, és a vödör fogantyújánál fogva akarja saját magát felemelni.”
Talán joggal látjuk úgy, hogy itt keresendők a mai gazdasági válság okai is. Itt találhatjuk meg a választ arra, hogy miért apadnak egyre a sikerek és miért szaporodnak a problémák. Ma – kevesebb mint egy évvel az uniós tagság előtt – úgy tűnik, hogy szem elől tévesztettük a saját adottságunk és képességünk szerint való utat. Úgy tűnik, hogy uniós tagtársaink, akik egyben versenytársaink is, mind a maguk, finn, portugál, osztrák vagy éppen olasz útjukat járják. Ezért van szükségünk a Széchenyi-terv folytatásaként, de annál tágasabb, szélesebb, a gazdaságon túltekintő Szent István-tervre is, amely körvonalazza majd azt a magyar modellt, amelytől minden magyar család a felemelkedését remélheti.
Néhány hónappal az európai uniós tagság kezdete előtt azzal a tanáccsal szolgálhatunk a magunk számára, hogy az Európai Unióban is merjünk magyarok lenni! Merjünk magyarok lenni a gazdaságban, a közéletben, a határon túli magyarok ügyeiben és a szellemi életben is. Ha merünk magyarok lenni, akkor sikeresek is lehetünk. Úgy érzem, augusztus 20-a ma azt üzeni a magyar nemzetnek: légy önmagad, mindenki más már foglalt!