Mi lesz veled, magyar termőföld?

Brüsszel 2002 decemberében adott szabad utat uniós tagságunknak. A közös agrárpolitika (KAP) átfogó reformjáról ez év június 26-án született döntés – a belépő tízek részvétele és beleszólása nélkül. A konvent elkészítette az új föderáció alkotmánytervezetét. A rendszerkutatás és folyamatelemzés ezzel lehetővé teszi a jövőkép tisztázását: milyen sors vár mezőgazdaságunkra és a földre az EU-ban?
Föld- és agrárviszonyainkban az eredeti tőkefelhalmozás eltér az ipari magántulajdon kialakításától, mert közel két évtizedes ciklusra kényszeríti a jogi személyek és a külföldiek földtulajdonszerzésének időleges tilalma. Uniós tagságunkkal a föld, az agrárvagyon és a profitszerzési lehetőségek elsajátításának új minőségű időszaka kezdődik. Ennek lényege az elsajátítói pozícióban beálló őrségváltás: a nemzetközi agrártőke nagybirtokrendszerré szerveződik, földtulajdoni monopóliumhoz jut, és megszerzi a termelés-értékesítés stratégiai irányításához szükséges kvótahányadot. Miután birtokszerkezeti túlsúlyra és gazdálkodói kizárólagosságra tehet szert, a hazai üzemtípusokat (a nagyüzemet is) kiszorítja a versenyből, elsajátítói hatalmának pedig nem állhat ellen a társadalom. E végcél sikerén munkálkodik az EU intézményrendszere, amelynek összehangolt működtetői közül legalább öt alapelemet kell kiemelnünk. Ilyen az EU alkotmánya, a földnél az állam önrendelkezésének kizárása és a korlátlan piacnyitás kényszere, a belépőknek kijelölt nagybirtokrendszer, az új tagokat az egyenlőtlen elbánással sújtó és versenytorzító agrártámogatás, végül a termelés- és piacszabályozás parancsuralmi eszköze, a kvóta.
A konvent alkotmánytervezete felszámolja a tagállamok maradék szuverenitását, és intézményi biztosítékokat teremt feltétlen alávetésük szavatolására. Az Európai Egyesült Államokat mint föderációt nem az egyes tagországok polgárai, hanem az EU állampolgárai és a tagállamok alapítják. E címen a tagállam helyett az EU határozza meg az állampolgári jogokat és kötelességeket, beleértve azok gyakorlásának a módját is. (66. cikk) A tagállam alkotmánya ezzel elvész: legfeljebb átveheti az EU diktátumát, azzal ellentétben viszont nem állhat. Ezt külön biztosítja a jogforrási alávetés: a közösségi jog a tagállami jog felett áll, annak bármely aktusát a tagállam köteles elfogadni, alkalmazni és maradéktalanul végrehajtani. (64. cikk) Az uniós alkotmány még ezen felül is gúzsba köti a tagállamot, amely az alkotmányt soha, semmilyen joghatóság előtt nem vitathatja. Erre csak az Európai Bíróság jogosult, amely döntésének viszont a tagállam – a végrehajtási kényszerre is kiterjedő – feltétlen engedelmességgel tartozik. (63. cikk) Végül az alkotmány nyers parancsuralmát a rugalmassági záradék leplezi le. Eszerint „ha az EU valamely céljainak eléréséhez olyan cselekvésre van szükség, amelyhez az alkotmány a megfelelő hatáskört nem biztosítja, úgy a bizottság javaslatára a Parlament és a Tanács együtt meghozzák a szükséges rendelkezéseket. Ehhez a Parlament egyszerű, míg a Tanács tagjainak az egyhangú döntése kell”. (71. cikk) A népfelséget ezzel az önkény semmisíti meg: az EU bármely érdeke címén olyan szervek tehetik félre az alkotmányt, amelyek nem is alapítói az uniónak.
Az alkotmány egyik pillére a legfőbb közösségi vívmánya, a tőke szabad áramlásának érvényesítése. Ez a szabad földpiac kikényszerítéséhez vezet. Az alkotmányba is beépült a római szerződés (EUSZ) 56. cikke, ami kizárja, hogy a tagállam a saját területét alkotó föld tulajdonára és használatára önrendelkezést gyakorolhasson, mert arról le kell mondania a nemzetközi tőkehasznosulás javára. Az állami szuverenitás felszámolásán túl az alkotmányból kitűnik, hogy a tőkeszabadság nem egyike a „négy szabadságnak” (a személyek, áruk, szolgáltatások és a tőke szabad mozgásának), hanem uralmi súlya azok fölé emelkedik. Az EUSZ 56. cikk (2) bekezdése szerint „a tőkeáramlás szabadságának a lehető legnagyobb kiterjesztése körében a Tanács az EUSZ egyéb fejezeteiben foglaltakat nem veszi figyelembe”. (Lásd többek közt a KAP, a környezetvédelem, a regionális politika stb. alárendelését a tőkehatalomnak.)
A rendszer harmadik eleme az agrármodell, amit az EU 1999-ben kimunkált előretekintési programja az EU–25 keleti térségével fogadtat el. Ez a magyar mezőgazdaságot (is) nyers- és alapanyag-termelő ágazattá kívánja „fejleszteni”, amely iparszerű nagybirtokrendszerrel szolgálja a globális cégóriások profitszerzését, a transzgénikus növénytermesztést és a hormonkezelt állatok tenyésztését. Az új üzletág – egészség – és környezetkárosító hatásaitól eltekintve is – a tartósan egyenlőtlen cserét intézményesítené a profitcentrum és a keleti perifériák közt: e képletben hozzáadott érték csak a centrumban képződhet, míg a bérmunkára és alapanyag-termelésre szorított perifériában kizárt a tudás- és vállalkozásalapú fejlődés.
Az EU az új tagok súlyosan diszkriminatív agrártámogatásával nyíltan megsérti az egyenlő elbánás alapelvét. Amikor a közvetlen termelői kifizetéseknek csak negyedét, míg a vidékfejlesztési juttatásoknak a felét hajlandó adni a belépő tízek termelőinek, egyben jogalap nélkül kizárja azok állami szuverenitását arra nézve, hogy nemzeti forrásaikból száz százalékra kiegészíthessék termelőik támogatását. A KAP ez évi reformja bizonyosság tette, hogy az új belépők – az ígéretek ellenére – soha nem részesülhetnek abban a támogatásban, amit a KAP 2004–2013 közt garantál az EU-tizenötök termelőinek. Egyrészt a belépők támogatása csak tíz év múlva érheti el az uniós gazdákét. A másik ok az összevont gazdaságtámogatás rendszerével járó degresszió és moduláció bevezetése az EU-15 tagjánál. Eszerint az EU agrárköltségvetését 2013-ig befagyasztották, ugyaneddig a moduláció a közvetlen támogatásokat 20 százalékkal fogja csökkenteni évi 3, majd 5 százalékkal növekvő mértékben. A KAP így garantálja, hogy az EU-15 gazdái – a WTO megszorításai ellenére – 2013-ig megkapják a mai juttatások 80 százalékát. Ugyanez szavatolja, hogy az új tagok ezalatt semmiképp ne részesüljenek az EU-15 termelőivel azonos támogatásban, vagyis termelői az egységes piacon ne versenyezhessenek a nyugati gazdákkal. Emiatt a 2014-től ígért egyenlő mérce az új belépők termelőit már nem kárpótolhatja az évtizedes veszteségekért, földjeik és otthonaik feladásáért, a mezőgazdaság elhagyására kényszerítésükért. Bár a moduláció és a pénzügyi fegyelem új megszorításai ma még az új belépőkre nem vonatkoznak, a KAP-reform minden egyéb szigorítása (például a vetésterület új csökkentési jogcímei, a mennyiségi, támogatási kvóták és a felvásárlási garanciák szűkítése) kezdettől fogva rájuk is kötelező.
A kínálatkorlátozó, mennyiségi és támogatási kvótarendet a világválságok kezelése szülte: piacidegen, parancsuralmi módszereit a 30-as években az USA fejlesztette ki, az EU pedig 1992-től a túltermelés felszámolása címén a mezőgazdaság tervgazdálkodási keretekbe szorítására alkalmazza. E modell a mezőgazdaság európai értékeinek tagadását és a fenntartható fejlődés feladását jelenti. Az EU keleti bővítésénél a kvótarend az új tagok mezőgazdaságának az elsorvasztását, exportképességük megszüntetését, önellátásuk visszavetését, a nyugati árudömping felvevő piacává alakításukat szolgálja. A kvótatulajdon forgalomképessége biztosítja térségünkben a nemzetközi agrártőke földtulajdoni monopóliumának megszilárdítását, gazdálkodói túlsúlyának és politikai hatalmának létrejöttét.
A kvótarendeletet a neoliberális gazdaságtan evidenciájaként vakon elfogadjuk, holott az egyszerre társadalom- és emberiségellenes. A mennyiségi korlát ugyanis mind több terepen az életminőség rovására lép életbe, így már nem a termelés mennyiségéről szól, hanem élet-halál ura lesz. A kvóta nem csak az önellátás elvesztésével és az importkényszerrel teszi kiszolgáltatottá az országot. A termelésbe való durva beavatkozást megsínyli az ágazat, a termelési kultúra, a vidék, a foglalkoztatottság és a mezőgazdaság elhagyására kényszerülő tömegek földönfutóvá válásával a társadalom. A termeléskorlátozás fenntartható fejlődést hirdet, miközben épp azt semmisíti meg, és csak egy szűk haszonélvező rétegnek, a finánctőkének nyújt fenntartható profitot. A termelés művi csökkentésének ára a harmadik világ társadalmainak pusztulása és élelmezési katasztrófája. A FAO adatai szerint naponta 25 ezer, évente hatmillió ember hal éhen, a nyomor és alultápláltság 840 millió, az éhezéssel járó egyoldalú táplálkozás kétmilliárd embert sújt. A kvótarendet azonban csak a magas árak fenntartása és a fizetőképes kereslet érdekli. Az éhség, a halál és a nyomukban járó társadalmi robbanások fölött szemet huny, inkább a termelést felére, harmadára csökkenti. E rendszer történelmi távon önpusztító.
A kvóták romboló hatásmechanizmusát csak az egyes termékek és ágazatok beható vizsgálata tisztázhatná, így esetünkben a hazai agrártermelés 24 fajta mennyiségi és támogatási kvótájának az elemzése. Ehelyett csak példaként utalhatok egyik kvótánkra, a gabona-, olaj- és fehérjenövények 3,5 millió hektárban engedélyezett szántóföldi alapterületére. E kvóta a legszerényebb számítás szerint is (ha csak a 10 százalék kötelező földkivonást nézzük, nem pedig a gazdálkodás csődje miatt várható, további 23 százalék önkéntes földpihentetést) 1,360 millió hektárt, vagyis szántóink 30 százalékát kivonja a legértékesebb növénytermesztésből. A KAP-reform a jövőbeni földkivonás lehetőségét még fokozza: a Tanács a piaci helyzettől függően további területpihentetési kötelezettséget írhat elő. Milyen közérdek az, hogy pusztán e kvóta miatt termelőkapacitásunk beszűküljön és a szántókkal elérhető agrárexportunk végleg visszaessen 30-40 százalékkal? Nem szólva arról, hogy ezzel értékes élelmiszerforrást ilyen arányban megvonunk a katasztrofális világélelmezéstől? Mezőgazdaságunk ilyen módszerű elsorvasztását csak a Világbank tartja ésszerűnek. Előrejelzése szerint 2040-re a magyar népességszám 7-8 millióra csökken, ami arányban áll területünk eltartóképességével. A kvótarend nélkül viszont a magyar termőterület 30 millió embert tudna élelmezni.
A hazai tejtermelés tragédiája, ezen belül a kistermelők tönkretétele csak előjáték a jövőre kötelező kvótarend drámájához. A „kiharcolt” tejkvótánk közel kétmillió tonna, míg a hazai önellátást és a fogyasztás saját forrásból növelését csak hárommillió tonnakeret biztosítaná. Az EU mezőgazdasági főigazgatósága sem titkolja: a belépő tízek szarvasmarha- és tejszektorát drasztikusan el kell sorvasztani, hogy felvevőpiacai legyenek az EU tej- és húsipari exportjának. Az előrejelzés szerint 2009-ig a belépők tejtermelése 2,6 millió tonnával csökken, a magyar tejhasznú tehenek száma pedig az 1992. évi 10 millióról a felére fog visszaesni. Így áll elő az önellátási szint elvesztése. A prognózis szerint „várható, hogy a kelet-közép-európai országok a jelenlegi nemzeti politikájuk alapján középtávon nettó importőrré váljanak”.
A reform 2005-től bevezeti a kvótajognak a földtulajdontól elszakított, önálló forgalomképességét, ami jogalapot nyújt a finánctőke kelet-európai nagybirtokrendszerré szerveződéséhez és gazdálkodói kizárólagossághoz jutásához. A közösségi jog a kvóta eladását eddig az üzem földtulajdonának az átruházásához kötötte, tehát kvótát csak a földdel együtt lehetett venni. Az EU viszont azzal számolt, hogy térségünkben a külföldi cégek 2010-ig még nem lehetnek földtulajdonosok, emiatt kvótához sem jutnának. Ezért a jövőben a kvótát – mint támogatási jogot – akár a földdel, akár anélkül is el lehet adni egy tagállamon belül. Ebből és a külföldi tőkeerőből következik, hogy a keleti térség kvótáit a hazai nagybirtokos elit sem tarthatja meg, hanem zömük a globális cégóriások tulajdona lesz.
Érdekeinket egy gyökeres agrárpolitikai fordulat érvényesítheti, amely a családi gazdaságok és a középüzemek kifejlesztésével, a mezőgazdasági üzemszabályozással, valamennyi hazai üzemtípus védelmével akadályozhatja meg a külföldi földtulajdonra épülő nagybirtokrendszer uralmát.

A szerző agrárszakember, az MTA doktora