Szeressük-e a fekvőrendőrt?

Egy városi polgár levelet írt az önkormányzatnak. „Kedves uraim, nálunk az utcában igen magas a fekvőrendőr, és sok bosszúságunk van amiatt, hogy lépésben tudunk csak hazamenni. Nem vagyunk a fekvőrendőr ellen, de mégiscsak túlzás ezen a helyen kínai nagy falat emelni.” Megkapta a választ, ami így szólt: „A fekvőrendőr esztétikai látvány a kerületben, és nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy csökkentek a balesetek az utóbbi időben.” A polgár tanulmányozta a választ, és megint elküldött egy levelet. „Nem értem – írta –, én csak azt kérdeztem, miért ilyen magas a fekvőrendőr?” A levél az egyik asztalról a másikra vándorolt, végül eljutott valakihez, aki beleélte magát a levélíró helyzetébe, és névtelenül a következőket juttatta el neki: „Haver! Vágd bele a csákányt, ha eljön az éjszaka!”
A fekvőrendőr szó valószínűleg a pesti aszfalton született. Kosztolányinak is tetszene. Mindenki tudja, hogy mit rejt a kifejezés: egy olyan akadályról, buckáról van szó, amely meggátolja az autók száguldását a sűrűn lakott területeken. Az utóbbi időben egyfajta kőből készül, a leggyakoribb a vöröses szín, de előfordul sárgából vagy szürkéből is. Szögezzük le mindjárt az elején, hogy én azok közé tartozom, akik örülnek a fekvőrendőröknek, s ha tehetném, minden utcát – legalább százméterenként – feldíszítenék velük. Talán akkor békésebb lenne a közlekedés.
Országos gondjaink és bajaink között nem is hoznám szóba a kérdést, ha nem tapasztalnám azt, hogy a fekvőrendőrök elhelyezése, formája, nagysága, típusa, íve, milyensége, állapota mennyire jellemző a város vezetőire.
Jelentéktelen ügy – gondolhatnánk, de rögtön megváltozik a véleményünk, amikor halljuk a rádióban, hogy a XI. kerületi lakosok háborognak, mert a fekvőrendőröket túlságosan magasaknak tartják. A másik oldalon nyilatkozik is mindjárt valaki, hogy az átépítés egyik pillanatról a másikra nem megy, de 2005-ig bízvást megoldódik. Megnyugtató perspektíva.
Magam úgy képzelem, hogy amikor a legfelsőbb helyen a fekvőrendőrökről döntöttek, meghatározták a paramétereket, hogy egységesen álljanak ellen a száguldozóknak. Ezzel szemben mit tapasztalunk? Ahány fekvőrendőr, annyiféle. Hossza, szélessége, magassága, színe, állaga, észrevehetősége aszerint váltakozik, hogy az adott helyen ki volt a mesterember, vagy ki volt a megrendelő. Vagy: mennyire haragszik az autósokra?
A közlekedést kivéve semmi sem akadályozza úgy egy ország fejlődését, mint a bizottságok. Ha elfogadjuk ezt az axiómát, akkor igencsak ferdén kell néznünk arra a bizottságra, amelyik a fekvőrendőrökről döntött. Ha döntött. S ha döntött, miért nem egységes a kép? Ha egyáltalán felmerült az egységes kép, s nem ajánlásszerűen fogalmazódott meg, hogy ki-ki saját belátása szerint építsen fekvőrendőröket a kövezetre. De ha így volt, miért volt így? Hány hasonló eset fekszik a különböző bizottságok asztalain, és hány esetben nincs számonkérés?
Egyenesen vérlázító, ahogy télvíz idején a kátyúkkal bosszantották az autósokat. Már jócskán kitavaszodott, amikor úgy-ahogy betömődtek a lyukak. De addig a szlalom járta, a tehetetlenség, a felháborodás. Most meg itt vannak a fekvőrendőrök. A sikeres embert megkérdezik, mi a sikerének a titka. Azt feleli: – A helyes döntés! – És minek alapján döntött helyesen? – A tapasztalat alapján. – És hogyan szerezte a tapasztalatait? – Rossz döntésekkel. Költői kérdés: mi az oka annak, hogy a rossz döntéseknek nincsenek következményei? Ebben a városban mindent szabad? Évekkel ezelőtt irigylésre méltó oldalt találtam a Los Angeles Times egyik számában. Hatpontos (azaz kicsi, nonpareille) betűnagyságban volt olvasható a lap tetejétől az aljáig (ismeretes, hogy egy-egy oldal milyen lepedőnyi), bekezdések nélkül és konkrét nevekkel, hogy a polgárok miért szeretik a városukat. Ki-ki egy-egy mondatban válaszolhatott. Istenem, gondoltam akkor, meg kellene kérdezni ugyanerről a budapesti polgárokat is: miért kedvelik a fővárosukat? S már fogalmaztam is a magam részéről a válaszokat.
Mára azonban megfordult a szél. Arra keresném ugyanis a választ, hogy miért nem szeretik a polgárok Budapestet? Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy volna néhány XI. kerületi lakos, aki a fekvőrendőröket említené. És nem csak XI. kerületi lakos.
Nehéz hozzászokni a változó világhoz. Én még emlékszem, amikor a levegő tiszta volt, a szex pedig mocskos. Amikor még mezítláb is lehetett iskolába menni falun, és nem ismerték az adidas cipőt. Amikor biciklin vittük az üzenetet, és nem mobiltelefonon értekeztünk. Amikor még nem a pótlékok korát éltük; nem zsargonban beszéltünk, hanem magyar nyelven, nem jelszavaink voltak, hanem elveink, s az adott szó szentség volt, nem kellett írásba foglalni a megegyezést. Nem ragyogó ötlete volt a polgárnak, hanem gondolata. Nem fekvőrendőr állta el az utat, hanem az autósok betartották a szabályokat. Ma olyan időket élünk, amikor az ember keze a csillagokig ér, miközben derékig gázol a szennyben, az őrületben. Talán az a baj, hogy túl sok az útjelző tábla (uram bocsá’, a fekvőrendőr), miközben sehol sincs a cél megjelölve. Amikor őseinket kiűzték a paradicsomból, Ádám állítólag azt mondta Évának: „Drágám! Átmeneti korban élünk.” Lehet, hogy az átmeneti kor még nem ért véget?
Hát itt tartunk. Új filozófiát fogalmazok magamnak: nem általában aggódom, hanem naponként. Mert tehetetlenek vagyunk. Egy mérnök kijelenti, hogy ez és ez a híd leszakad rövidesen, és életveszélyes rajta közlekedni, ám ő maga is azon megy át, ha ez az egyetlen út hazafelé. Igen, meg kell másznunk a fekvőrendőrt, ha szeretnénk hazajutni.
Egy kertész levelet írt a földművelésügyi minisztériumba. „Mindennel próbálkoztam, amit az önök könyvecskéje ajánlott arra vonatkozóan, hogyan lehet megszabadulni a kertemet csúfító pitypangoktól. Minden tanácsukat megfogadtam és gondosan betartottam. Ennek ellenére a pitypangok tovább nőnek. Mit tegyek?” Postafordultával a kertész kézhez kapta a választ: „Tisztelt uram! Ha ön megpróbálkozott mindennel, amit tanácsoltunk, és még mindig nőnek a pitypangjai, akkor már csak egyetlen dolgot tehet – tanulja meg szeretni őket!”
A XI. kerületi lakosok – úgy tetszik – egyelőre hiába háborognak, hiába írják a leveleiket, csak egyetlen dolgot tehetnek: meg kell szeretniük a fekvőrendőröket.
Meg kell szeretniük?