A Magyar Turizmus Rt. vezetői és az autópálya-építéshez, illetve a beruházásélénkítéshez egyaránt értő gazdasági miniszter, Csillag István az idén már csaknem tízmillió vendégéjszakát hazánkban töltő tömegről nyilatkoztak. De hiába keressük a külföldieket; eltűntek a Balatonról, nincsenek a Duna-kanyarban, kong az ürességtől Demszky Gábor világvárosa, a Tisza-parton pedig lassan már félnek az emberek, olyan kihalt. Még a hazánkhoz leghűségesebb németek és a mindent levideózó japánok is elmaradtak.
Történik mindez akkor, amikor hazánkat egy makrogazdasági mikrozsenikből álló trojka (Medgyessy, Csillag, László) vezeti. A sikeres elhárítótiszt által irányított kormány sikeresen elhárította a külföldi turistákat. Pedig a kormányfő turizmusszakértő: ismeri a francia Riviérát, teljesen felkészült Olaszországból, és Kubát illetően sem lehet zavarba hozni, legalábbis, ami saját külföldi pihenéseit (fél év alatt három-négy alkalom) illeti. Még az általa a Magyar Nemzeti Bankra rákényszerített forintleértékelés is hidegen hagyta a külföldieket, viszont jócskán növelte azon honfitársaink kiadásait, akik külföldön töltik nyári szabadságukat.
Dobrodosli!
Horvátország viszont megtelt: 2003 augusztusában nyüzsög a nép az Isztrián, az új autópálya-szakaszok megnyitása után már nincs olyan messze Dalmácia sem, lehetetlen szállást találni Zágrábban, még a campingek is zsúfoltak a Plitvicei-tavaknál, s az adriai kompok – sokszor a menetrendet fölrúgva – azonnal fordulnak a szigetek és a szárazföld között, ahogy megteltek. Az idén kétszázezernél is több magyar vakációzik Horvátországban, pedig…
Pedig az elmúlt 12 évben mintha megfeledkeztünk volna – immáron független – déli szomszédunkról, s ezért a felejtésért sokan sokat tettek. A grad szó horvátul várost jelent, de ha nagy G-vel írják, akkor az Dubrovnik. Az Adria ismét pompázó gyöngyszeme (történelmi óvárosát a montenegróiak lőtték rommá a délszláv háborúban) kedvelt találkozóhelye volt az 1980-as évek szörnyű elnyomását elszenvedő demokratikus magyar ellenzéknek. Gyakran megfordult itt Heller Ágnes, Konrád György, Fehér Ferenc, Szelényi Iván és mások. Dubrovnikban készítették elő Faludy György költő (későbbi erotikus fotómodell) hazatérését, és virágoztatták nemzetközi PEN-klubos kapcsolataikat is. Míg elnyomott filozófusaink három-négy csillagos dalmát szállodákban álltak ellen, addig más honfitársaink főleg a Portorozsi-öbölben lévő campingeket részesítették előnyben, ugyanis ezekből már úszva vagy gumimatracon evickélve is elérhető volt Olaszország, s a szocializmus a parton maradt.
Ez a kis jugoszláviai ellenzéki kaland még tetszett is a későbbi SZDSZ-es ideológusi tábornak, de az államkonglomerátum szétrobbanásakor születő független Horvátország már kevésbé, mivel annak első törvényes és legitim elnöke határozott és egységes horvát nemzeti politikát hirdetett meg, s Franjo Tudjman nemcsak meghirdette, hanem gyakorolta is. Ez a markáns és a történelmi horvát katolicizmus (mélysége csak a lengyelhez és a szlovénhoz hasonlítható) talaján álló politika tűrhetetlen volt a szocializmus ádáz magyar ellenfelei számára, s ezzel Horvátország budapesti (ez egyenlő sajnos Magyarországgal) médiasorsa megpecsételődött.
A világpolgár team
A Horvátország-ellenes felütést a magyar parlamentben az utolsó egyetemes magyar (Erdélyből áttelepült) polihisztor, Tamás Gáspár Miklós (politikus, filozófus, műfordító, szociológus, esztéta, aszkéta, szelektív emberjogi harcos, antiantiszemita stb.) adta meg, nem kevesebbet követelve, mint az Antall-kormány azonnali lemondását a magyar fegyverexport (géppisztolyokat szállítottunk Zágrábnak) miatt. A sajtó azonnali támadásba lendült, s aki eddig nem tudta, hogy mi a szeparatizmus, mi a sovinizmus, az most megtanulhatta, főleg azután, hogy Zágráb nem kért George Soros toleranciaalapítványának segítségéből.
Furcsa zsurnalisztikai értékparadoxona a kilencvenes évtizednek, hogy a Népszabadságnál dolgozott a magyar sajtó egyik legjobb jugoszlavistája, Füzes Oszkár, akit még Amerikába is átküldött lapja, nehogy tudása (nyelv- és térségismerete) feszélyezze hírhedt kollégáját. Aczél Endre azóta is folyamatosan ontja súlyos tárgyi, földrajzi és egyéb tévedéseivel teletűzdelt blődlijeit (legutóbbi remekléseit lásd a Djindjics-gyilkosság alkalmából írt dolgozataiban). Az akkor még szocialista fejlécű napilapot az sem zavarta, hogy a fegyveres szerb agresszió már Horvátország területének egyharmadára kiterjedt, s Zágrábot is veszélyeztette. A lap nemes egyszerűséggel egyenlőségjelet tett Szerbia és Horvátország közé, vezetőit, Milosevicset és Tudjmant úgy mutatva be hiszékeny olvasóinak, hogy az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.
Ez a torz Horvátország-kép azonban csak akkor hiteles igazán, ha az belülről is megerősítést nyer. Erre a feladatra szerződtette a Népszabadság a Zágrábban élő, Szabad Nép-korú, veterán (már 1956-ban is a jugoszláv követségen tartózkodott, amikor Nagy Imréék bemenekültek) jugoszláv zsurnalisztát, Gyorgye Zeljmanovicsot, aki egy évtizede gyalázza saját hazáját egy magyar napilapban. Érdemes lenne egyszer szemantikailag is végigelemezni a sokszor csak D. Z. szignójú Zeljmanovics-cikkeket. Nem véletlenül hangzik el az illető nevének hallatán Zágrábban oly gyakran – még szocdem körökben is – a hazaáruló szó.
A pálmát azonban mégis P. Szűcs Julianna (a Mozgó Világot 1982-ben Aczél György utasítására szétverő műítész) viszi el, aki a világhírű horvát szobrászt, Mestrovicot „harmadik birodalmi izompacsirtákat” gyártó (értsd: fasiszta) mesternek nevezi, természetesen a Népszabadságban. (Mestrovic 1945-ben Tito kommunistái elől az USA-ba emigrált.)
A bevésés úgy tökéletes, ha a leírtakat hallja is a nagyérdemű, így rögzül igazán a kép. Ennek a feladatnak felelt meg és tett eleget Forró Evelyn, aki fölöttébb érdekes módon lett a Magyar Rádió zágrábi tudósítója. Forró Evelyn a Horn-kormány első szóvivője igen rövid ideig volt hivatalban (nála csak Havas Henrik repült gyorsabban), aztán eltűnt, majd férjével, a 168 órás Szalay Zsolttal, aki zágrábi magyar nagykövetté avanzsált, a horvát fővárosban bukkant föl, ahonnan először – szakzsargonban fogalmazva – csak kis színeseket adott, mivel ez idő tájt a magyar rádiónak B. Walkó György személyében volt horvátországi tudósítója. B. Walkó hazarendelése után Forró Evelyn szabad kezet és kinevezést kapott, s megkezdhette évekig tartó, kritizáló, csípkelődő, kioktató, tudálékos, fontoskodó, magamutogató (Hogyan fogyókúrázom a rezidencián? típusú), hadaró tudósításainak árasztását. Tette ezt mint a Magyar Köztársaság rendkívüli és meghatalmazott nagykövetének felesége, ami a világdiplomáciában példátlan szerepzavar, még akkor is, ha ezt a fogadó fél eltűri. (Szalay Zsolt ma hazánk ankarai nagykövete, s lám, már Forró Evelyn is feltűnt az MTV-ben.)
Az értő és hazáját szolgáló diplomácia csendes és összetett lobbifeladat, ami a döntéseket előkészítő fázisában nem kívánja (normális esetben egyenesen irtózik) a sajtó (családi) jelenlététől, de ez a tény a Bem rakpart akkori és mostani urát (ugyanaz a Kovács László) nem érdekli. Bizonyos személyek esetében.
Orbán Viktor deviáns mássága
Az 1998-as kormányváltást a zágrábi magyar nagykövet cseréje követte, s így távozott a Magyar Rádió félretudósítója is. Sajnálatos módon azóta nincs rádiós tudósító Zágrábban. (Ez nem jelenti azt, hogy Ljubljanában van.) A horvátellenes budapesti álliberális sajtólobbi ezzel a felemás megoldással csak alig-alig gyengült, s azonnal le is csapott a polgári kormány miniszterelnökére, aki Franjo Tudjman horvát elnök halála után részt vett annak zágrábi temetésén a Mirogoj-sírkertben. Ezt a gesztust a szociálliberális újságírás megbocsáthatatlan bűnnek tartotta, s becsületesen adott az európai értékrend alapján viselkedő magyar miniszterelnöknek. Medgyessy Péter nem követett el ilyen hibát, távol tartotta magát a meggyilkolt Zoran Djindjics szerb miniszterelnök gyászszertartásától. Azt nem tudhatjuk, hogy a magyar külügy tájékoztatta-e Medgyessyt, hogy még Ivica Racan horvát miniszterelnök (ő a horvát Németh Miklós) is részt vesz a tragikus sorsú Djindjics temetésén, de lehet, hogy előrelátó diplomatáink már az EU-szerződés aláírására beszerzendő tollak felkutatásával voltak elfoglalva. Orbán Viktor Belgrádba is elment 2003 tavaszán, és megadta minden magyar ember nevében is a végtisztességet Zoran Djindjicsnek.
Orbán nem vette komolyan a média korábbi figyelmeztetését Horvátországgal kapcsolatban, s másságával tüntetve családostul; feleségével (nem élettársával) és gyermekeivel (nem fogadottakkal) többször is elmerészkedett nyaralni a horvát tengerpartra, s deviáns viselkedését azzal is tetézte, hogy éjszaka horgászott, evett, borozgatott, jól érezte magát, és nem átallotta ezt még ország-világ előtt ki is jelenteni, dicsérve a dalmát konyhát, a vendéglátás szívélyességét, s ezzel szinte ajánlotta honfitársainak azt az országot, amely jó 800 évig szoros szövetségben volt hazánkkal. Orbán megbocsáthatatlan, felelőtlen magatartása ki is váltotta a média és már a politika haragját is, ami abban csúcsosodott ki a 2002-es kormányváltás után, hogy Draskovics Tibor, Medgyessy Péter kabinetfőnöke lekubázta Horvátországot. S ezzel beállt az az állapot, amiért oly sokan egy évtizedig dolgoztak.
Ha végigfutjuk az elmúlt évek Horvátországról megjelent HVG-s, a tényeket ügyesen csoportosító (manipuláló), fényképekkel is dokumentált cikkeit, amelyek a ma már egyértelműen turisztikai nagyhatalomnak számító szomszédunkat simfelik, érdekes, önleplező szignatúrát láthatunk. A horvát anyagokat többnyire Németh András írta. Ha azonban figyelmesen átlapozzuk hazánk mértékadó hetilapját, észrevehetjük, hogy igen sok (nem is rossz) cikk alján ez a szignó áll: Németh András, Belgrád – s ekkor már nem csodálkozunk a HVG hangvételén, tényigazságain és helyszíni tudósításain.
Ami biztosnak tűnik, az az, hogy az Aczél Endrék, Gyorgye Zeljmanovicsok, Forró Evelynek, P. Szűcsök holnap is írni, tudósítani, ítélkezni fognak. Tény azonban, hogy van Magyarországon legalább kétszázezer olyan ember, aki visszatérően Horvátországban nyaral. Bár erre éveket kellett várni, ez a szám a jövőben még növekedhet is.
A szerző irodalomtörténész
origo.hu
Magyar Péter elismerte korábbi hazugságát - videó
