Ismét van zászló, van cél, istennek hála, sereg is

Mostantól pedig csak azért is derűlátók leszünk. Száztizenhét székely település ad okot a derűlátásra, és naponta újabb és újabb okunk lesz rá. Nem tudni, közelgő veszedelem, csontig hatoló szükség, vagy egyszerűen csak az idők szava ébresztette fel szendergő letargiájából a székelységet – a fontos az, hogy megtörtént végre.
Nem ment könnyen ez az ébredés. Mert igaz ugyan, hogy a székelyek kemény emberek, szabadságszeretők, és rendszerint útjában állnak a soros veszedelmeknek – de az is igaz, hogy nem fő erényük a kezdeményezőképesség. A hosszú évszázadokon át katonasorban élő nép világos beszédhez és elöljáróinak parancsához szokott – aztán, miután elöljárói elhulltak a történelem forgatagában, egy évszázadon keresztül a puszta túlélés parancsa tompította ösztöneit.
E Csipkerózsika-álom azonban vasárnap, október 26-án véget ért. Maros, Udvarhely, Csík, Gyergyó, Kézdi, Orbai, Bardóc-Miklósvár és Sepsiszék választott küldöttei összegyűltek Sepsiszentgyörgyön, egymás szemébe néztek, és közös akarattal felesküdtek a Székelyföld autonómiájára. Abban a teremben, amelyben legutóbb 1848-ban esküdtek fel a székelyek az önvédelmi harcra, és ahol azt ígérte Gábor Áron: „Lesz ágyú!” És lett ágyú. És ami az Isten engem úgy segéljen elhangzása után ott elkezdődött, ezen akkor sem és most sem tud immár változtatni senki. Sem Bukarestből, sem Budapestről, sem mézzel, sem mázzal, sem korbáccsal, sem kenyérrel.
Hát ezért vagyunk derűlátók. A szabadság ugyanis nem egy hosszas, beláthatatlan folyamat része. A szabadság akkor és ott kezdődik el, amikor és ahol esküt tesznek megszerzésére. A székely autonómia e közösség akaratának kinyilvánításával máris megszületett – az elkövetkező idők kemény munkája, szívós kitartása már annak megőrzéséért és kiteljesítéséért folyik.
Akadhat még persze, aki rendőrért kiált, megtorlást, tömlöcöt és felnégyelést helyez kilátásba – és akadt is. Potomság – mondják erre a költővel a székelyek, és szinte elemükben érzik magukat végre a sok évtizedes zsibbadtság után. Akadhat még, persze, aki az el nem végzett munka utáni bűntudattól rekedten kétségbeesett és az erdélyi magyarságot megosztó kezdeményezésről beszél – és az RMDSZ elnöke személyében akadt is. No hiszen, érdekes hely lehet a Markó Béla házatája, ahol a Székelyföld autonómiája kétségbeesett és a magyarságot megosztó kezdeményezésnek számít.
És akadhat, aki azt mondja, nincs a Székely Nemzeti Tanácsnak legitimitása, tömegtámogatottsága – és akadt is.
Ezen azért már elmosolyodnak a száztizenhét székely település góbéi, és arra gondolnak, hogy láttak ők már tömeggel támogatott karón varjút. Meg arra is gondolnak, hogy a csatában nemcsak a létszám, hanem a katonák szíve is számít. „Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat” – e nép pedig lelkében máris szabad. Jó ezeréves hagyománya van a szabadság gyakorlásában, s kitől ideig-óráig, évtizedig-nemzedékig elveszik szabadságát, csak annál jobban megtanulja becsülni és értékelni azt.
E sorok írásakor pedig már megtörténhet, hogy a száztizenhét székely nemzeti tanács valójában százharminc, és ez elkövetkező hónapokban minden bizonnyal gombamód jelennek meg majd a székelyek szabadságakaratának ezen hordozói. A példamutatás megtörtént, ismét van zászló, van cél, és istennek hála, sereg is, amelyhez csatlakozni lehet.
Abban pedig, lett légyen bármilyen meggyőződésű, fehér vagy fekete, lófő vagy talpas, de minden székely egyetért, hogy saját sorsáról ő maga a legilletékesebb dönteni. Egyetért abban, hogy adójának nem Bukarestben, hanem szűkebb hazájában a helye, és abban is egyetért, hogy nem a nemzetállamok szőnyege alá söpörve, hanem a katalánok, baszkok, dél-tiroliak és szabad népek Európájában a helye. Hiszen joga, tehetsége és képessége van hozzá – és a hosszú álom után újra, végre, akarata is.

A szerző író