Eljött az ellenzék felkészülésének az ideje

Értem, hogyne érteném, miért beszél Fricz Tamás „következmények nélküli országról”, s miért ismételgetjük egyetértően véleményét. De azt is tudom, hogy minden következmény. Egy hosszú önkényuralmi rendszer működési rendjének, mélyen a köz- és egyéni tudatokba ivódott gondolkodásmódjának, világképének, erkölcsi értékvesztésének a következménye. Az alattvalók mindennapi életébe is beavatkozó önkényuralom hatalomfelfogása (bármit beszél) metafizikus. Központilag kinevezett vezetői úgy vélik, hogy az „ők” magasabb rendű világába emelkedtek. (Ezért nevezte Sztálin „különös embereknek” a kommunistákat.) A magyar demokrácia súlyos működési zavara, hogy ez a szemlélet nem csupán az MSZP-ben öröklődik. A média, a nyilatkozatok, a külföldi kapcsolatok világának régi bitorlói meg vannak győződve saját csalhatatlanságukról, az általuk képviselt felfogás minden más nézetet kizáró (az ő szavukkal: kirekesztő) érvényéről. Fölényességüket nem zavarja, hogy ezt a leghatározottabban elutasítja a magasan képzett, nemzetközileg elismert szakemberek jelentős része, talán a többsége. A fizetett szakemberek hadára támaszkodó politikus gyakran nem is értheti, miről beszél, ettől azonban mások véleménye iránt nem ébred benne érdeklődés.
Sajnos az ellenzéki oldalon is kevés a személyes hitelű politikus, viszont annál nagyobb a hajlam, hogy az azzá kinevezettek elhiggyék saját magasabbrendűségüket. „Mi” is érezzük – pártrokonszenvtől függetlenül – a velünk szembeni távolságtartást. A képviselők alig tartanak kapcsolatot választóikkal, a demokrácia szelleme igazán csak azokon a kistelepüléseken érvényesül, ahol sikerült jó polgármestert találni. A politikus és választói találkozásának az eszmecsere lenne az értelme, de ezt sokan egyirányúnak tudják csak elképzelni. Nemrég egy jobb sorsra érdemes szervezet neves tudóst kért fel, hogy mondja el tapasztalatait a tudománytámogatás európai gyakorlatáról. Mégis, amikor szólásra emelkedett, leültették, mert néhány percre befutott a Nagy Ember. Adott körben azonban minden szava tökéletesen felesleges volt, senkit meg nem győzhetett, mert a megjelentek régen eldöntötték, hogy rá fognak szavazni. Ugyanakkor ő a végül elhangzott – de meg nem hallgatott – előadásból olyan adatokat és szempontokat ismerhetett volna meg, amit majd képviselni kellene. Nem volt rá kíváncsi. A tudós (és a hallgatóság) értelmetlen megsértése nem annyira az ő hibája, inkább a politikai tevékenység mibenlétét végzetesen félreértő szervezőé.
Fricz Tamás A kormányváltások magyar gyakorlata című cikkében (MN, 2004. május 22.) megállapítja, hogy 1990 óta „a mindenkori kormányzó koalíció maximálisan érvényre juttatta a politikai patronázs intézményét, (…) mélyen belenyúlt a közigazgatás szférájába, s átfogó személycseréket hajtott végre…” A látlelettel nincs mit vitatkozni, következményei azonban a következő választás győztesét is fenyegetik. A „rendszer” szót több értelemben használjuk, s ha változásáról beszélünk, annak a közigazgatásban is érvényesülnie kell. Másként működtek a minisztériumok a tervutasításos rendszerben, másként a még oly ellentmondásos piacgazdaság viszonyai között. Az elmúlt tizenöt évben gyökeresen megváltoztak a kormányzati beavatkozás arányai, módszerei és eszközei. Nem eléggé, ezért maradt még mindig átgondolatlan óhaj az államháztartás sokat emlegetett reformja.
A nehézségek egyik forrása minden bizonnyal annak a következménye, hogy Kádár rendszere a hazugságra és a képmutatásra épült. Nem csupán a forradalmat nevezték ellenforradalomnak, a szovjet érdekek kiszolgálását „népi demokráciának”; nem csupán a mennyiséget tartották fontosabbnak a minőségnél, a személyes szolgálatot a teljesítménynél; nem csupán titkos ügynökökre építették hatalmukat; de alapvetően törekedtek arra is, hogy minden másnak lássék, mint ami; hogy a döntések és beavatkozások számottevő részének ne legyen nyoma. Így maradt majdnem minden területen átláthatatlan a költség-ár viszony. A működőképesség fenntartásához azonban szükség volt arra, hogy a beavatottak – tapasztalatból – nagyjából tudják, a bizonylatok, elszámolások, nyilvántartások, statisztikák látszata mögött hol vannak mozgósítható tartalékok, illetve tényleges hiányok. Soha fel nem deríthető titok, hogy a gmk, a melléküzemág, a háztáji valójában milyen feltételekkel, mennyiért és kiknek hajtott hasznot, s más számlájára mennyi adósságot halmozott fel. A nyolcvanas évek hírhedt „körbetartozásába” belerokkant az újonnan létesített bankrendszer („konszolidálni” kellett), az elmaradott, lepusztult, korszerűtlen technológiával dolgozó, kapcsolatkereső és utasításos felfogású vezetők által irányított vállalatok pedig csődbe jutottak. A piaci feltételek közötti működéshez tudás-, pénz- és technológiai tőkére volt szükség.
A Németh-kormány intézkedései hatalmas vagyonszerzési lehetőséget biztosítottak a rugalmasabb vállalati és pártvezetőknek. Az állam tulajdonosi szerepének szűk körbe szorításával akkor minden hazai és külföldi szakértő egyetértett, s az Antall-kormány hiába akarta az ipar (és kultúra) néhány süllyedő hajóját megmenteni. A miniszterelnök nem „hívei” jutalmazási lehetőségeként vagy „nemzeti tulajdonosi osztály” kiépítésének a szándékával fogadta el a magánosítás kényszerűségét, hanem annak a tudatában, hogy adott körülmények között elkerülhetetlen a világtörténelmileg példátlan tulajdonosváltás. Nyilvánvaló volt, hogy ez „sötétbe ugrás”; hogy nincsenek (és nem lehetnek) hozzáértő szakemberei; hogy sok döntéshozó erkölcsi ereje alulmarad a vagyonszerzés csábításával szemben. A hazai és külföldi nyomás azonban még az indokolt fenntartásokat is elsodorta. Semminek nem lehetett tudni sem az értékét, sem az árát, sem a fenntartási-működtetési költségét. A pénzügyeket minden szinten uralta a „ha ennek mondom, ennyi; ha annak, annyi” gyakorlata. Németh Miklós úgy vette át az ország vezetését, hogy nem tudta, az államadósság összege lényegesen több a számon tartottnál. Aki kívülről – megfelelő tapasztalatok nélkül – lépett e számok közé, s abban a hitben élt, hogy kétszer kettő négy, rá kellett jönnie, tévedett. A hatalmukhoz ragaszkodók bármikor előhúzhattak néhány esedékes számlát, amivel zsarolni lehetett.
A közigazgatási gyakorlattal rendelkezők között kevés híve volt Antall Józsefnek. Az ismeretlen terepen nehéz kiigazodni, s a szakemberek is csak az addigi feltételeket ismerték. Gyors vezetői személycserékre azért sem volt lehetőség, mert a kormánypárt alkalmasnak látszó tagjai részben az MSZMP-ből jöttek, a „régi” államigazgatás közegéből, részben nekik sem volt vezetői gyakorlatuk. Antall szellemiségének hívei el voltak tőle és egymástól szigetelve. A nyolcvanas évek politikai rendőrsége meglepő nagyvonalúságot tanúsított a „demokratikusnak” nevezett ellenzékkel, de az utolsó pillanatig akadályozta a keresztény, polgári, nemzeti irányzat eszméinek nyilvános terjesztését és az ilyen kapcsolatlétesítéseket. (Nem véletlen, hogy a ma a Fideszben politizálók közül sokan az SZDSZ szabadelvűségét vallották magukénak.) A néhai miniszterelnök (Stumpf István szerepvállalásáig) egyedül rendelkezett elméleti közigazgatási ismeretekkel, s múzeumigazgatóként némileg ismerte a gyakorlatot; el akarta választani a teljesen új feltételek között működő állami feladatok intézését a politikától. Noha sokan vitatták, bevezette a minisztériumok hármas vezetését. Elképzelése szerint a miniszter mellett a politikai államtitkár feladata az, hogy részt vegyen a képviselőház munkájában; közben a közigazgatási államtitkár szigorú szakmai elvek alapján irányítja a hivatalt. Persze más az elv, és más a gyakorlat. Sok volt a szerepzavar. Egyes helyettes államtitkárok miniszteri hatáskörre törekedtek, akárcsak a kabinetfőnökök. Ebben a négy évben azonban a vezetők számát szigorúan korlátozták. De a kiválasztás valamilyen feladatra mindig magában hordja a tévedés veszélyét. A Horn-kormány személyi változtatásai arányukat tekintve akár indokoltak lehettek volna. Ha nem az a feltételezés áll mögötte, hogy „szakértő” csak a saját – más feltételekhez szokott – köreikből kerülhet ki. Feladathoz azóta is ritkán keresnek alkalmas vezetőket.
A következő kormánynak ezen változtatnia kell. A képtelenül felduzzasztott, méregdrága szakértők tömegével dolgozó közigazgatás tarthatatlan. A „nagy” és a „kicsi” államról folytatott viták alkalmasak lehetnek a közvélemény befolyásolására, végre azonban – legalább az ellenzék körében – meg kellene egyezni a közfeladatok hatékony besorolásában, elosztásában, az ennek megfelelő hivatalszervezet előkészítésében, mert e területeken a rögtönzéseknek nagy ára van. Ellenzékben kellene elkezdeni a köztisztviselő pálya iránt valóban érdeklődök szakmai felkészítését, hogy kinevezésük után egyaránt tisztában legyenek a működési feltételekkel és a célokkal. Távol a kormányhatalomtól talán ki lehet szűrni azokat, akik „érdemeik” megjutalmazására várnak, és „zsákmányt” akarnak. Erre annál nagyobb szükség van, mert a jelenlegi kormány súlyos tévedéseit a lehető leggyorsabban úgy kell módosítani, hogy az intézkedések ne egyéni érdekeket (vagy bosszút), hanem hosszabb távon érvényesülő elképzeléseket szolgáljanak. A tágabb értelemben vett ellenzéki szövetség ehhez elegendő elméleti felkészültséggel és kormányzati tapasztalattal rendelkezik, ha a felkészítés szakaszában felülvizsgálja korábbi tevékenységét és megszabadul kudarcot vallott bizalmi embereitől. Egyebek mellett vitatható volt az Orbán-kormány elképzelése a kancellária szerepéről, az viszont, amivé azt Medgyessyék duzzasztották, tarthatatlan.
Az Antall-kormány azért se gondolhatott arra, hogy a közigazgatást a saját híveire bízza, mert sokan közülük ennél vonzóbb feladatot találtak. Mégis, mire Boross Péter a választási kudarc után átadta a kormányt, sokan megtanulták a feladatukat, s négy év tapasztalatai alapján jobban lehetett a kinevezéseknél is válogatni. Többé azonban nem lesz négy eltékozolható évre ok, hiszen a személyi kiválasztás lehetősége alapvetőn megváltozott. Az ellenzéknek vannak műhelyei, folyóiratai, vitakész hívei és kiváló szakemberekből álló tábora. Sok minden kétségessé vált Antall József törekvéseiből, de az a szándék, hogy a politikai vezetés mögé szakértő közigazgatást állítson fel, biztosan helyes volt. Akkor is, ha tizenöt év alatt a kormányzás tudományos háttere igen sokat fejlődött.
A brüsszeli bürokrácia az Európai Unió legkevésbé népszerű terméke. Sokan megfogalmazták már ezzel kapcsolatos ellenvéleményüket, s rámutattak, hogyan vált egy hatékonynak szánt kormányzati eszköz sokban öncélúvá. Európai képviselőinken keresztül csekély befolyásunk erre is van, de teljes mértékben a magyar kormányon múlik a kapcsolattartás igazgatási szervezetének hazai kiépítése. A jelek arra vallanak, hogy e téren is lesz bőven feladata a következő kormánynak. Ennek megoldása még kevésbé történhet a Fricz Tamás által említett politikai patronázs alapján.

A szerző egyetemi tanár