A jóléti fordulat hiánya és a hazai cigányság

Napnál világosabbá vált mára, hogy a még szerénynek mondható gazdasági fejlődés eredményei sem jutnak el a lakosság több mint tíz százalékát jelentő, igen szegény népességhez. Mert ehhez programokra lenne szükség, így – többek között – a társadalmi összetartozás erősítésére kidolgozott tervekre. Hiába szól sok minden a szegénység mérséklése mellett, a kirekesztés formái szemmel láthatóan egyre nagyobb teret nyernek. Valójában a népesség tizenhárom-tizenöt százaléka tekinthető szegénynek, s a kistelepülések jóval több mint harminc százalékában nem teljes a szociális ellátás. Az eladósodás és a hajléktalanság főleg a romák lakta kistérségekben a legnagyobb gond. De a jóléti fordulat hiányát közvetve az is jelzi, hogy idáig a közterhek megreformálásában semmi nem történt. Ami viszont csakis alkotmányos alapokon állva, az átláthatóság, a hatékonyság és az igazságosság figyelembevételével valósítható meg.
Ehhez persze mindenekelőtt azt kellene eldönteni, hogy a jóléti kiadások bővítése-e a cél vagy pedig a jóléti jövedelemeloszlás szerkezetének a megváltoztatása. A forrásbővítésnek nyilvánvalóan gazdasági korlátai vannak, s a jóléti fordulat piacra dobott jelszava leginkább olyan politikai áruként kezd viselkedni, amelynek értéke egyáltalán nem ragadható meg. Annál kevésbé, minthogy a jóléti újrafelosztás szerkezete az amúgy is gazdag rétegek javára változott, és semmilyen hatással nincs a szegények helyzetére. Ráadásul a kormányzat romákat érintő erőtlen jóléti lépéseit eleve megszabták eddigi teljesítményének határai. Mert a cigányok szociális helyzete, iskolázottsága, lakáskörülményei köztudomásúan annyira rosszak, munkaerő-piaci kirekesztettségük pedig olyan mértékű, hogy a szokásos diszkriminációellenes eszközökkel lehetetlen bármiféle valódi változást elindítani.
S ami még ennél is fontosabb: a kormányzat nem mert semmiféle hathatós fordulatot végrehajtani a jóléti vagy inkább annak nevezett újraelosztásban. És egyre inkább beigazolódik, hogy hiába erősödött a romák körében a politikai részvétel, ettől vajmi keveset változott a helyhatóságokkal folytatott reménytelen küzdelmük, mint ahogy nagyobbrészt a felzárkóztatási programok is hiábavaló kísérletek maradtak. Hiába telt el tizenöt év a rendszerváltozás óta, a cigányság foglalkoztatási esélyei, mobilitási lehetőségei semmit nem változtak. Ezzel egyidejűleg a szegénység növekszik, ami egyre kevésbé egyeztethető össze a váltig hangoztatott szociális érzékenységgel. Mert a szegénység elsősorban a javakhoz, a lehetőségekhez, az esélyekhez való hozzáférés szabadságának a hiánya. Sok – többnyire csak elosztási – ötlet kerül forgalomba, de ezek rendszerint kimúlnak azzal a szociálisan nehezen magyarázható indokkal, hogy a költségvetés helyzete nem engedi a megvalósításukat. Így például a vagyonarányos közteherviselést, amely nem csupán az adóstruktúra újragondolását tenné szükségessé, hanem a kétségtelenül hiányzó infrastrukturális háttér megteremtését is.
Az sem látszik, hogy milyen, a kiadásokat érintő, végrehajtható reformokra szánja rá magát a koalíció. Pedig ma már sem ideje, sem választási lehetősége nincs. Látszólag nagyobb súllyal esnek latba azok az ellátások, amelyek a szegényeket érintik, de forráskoncentráció híján ködbe vesző kísérletezgetésekről van csupán szó. Mindennél nyilvánvalóbb, hogy a cigányság teljes társadalmi ellehetetlenülése – amelyet az uniós csatlakozással járó átalakulás az elkövetkezendő években még csak súlyosbít – csakis a részelemeiben összehangolt integrációs stratégiák segítségével akadályozható meg. Ahhoz, hogy romaügyekben a remélt elmozdulás elkezdődjék, az eddiginél mélyrehatóbb vitákra lenne szükség. Ha felelősséget és szolidaritást érzünk a társadalom roma állampolgárai iránt, akkor talán várható valamiféle változás. Számottevő forrásnövekedés hiányában nem változik semmi, inkább a finanszírozások átláthatatlan szisztémája miatt a támogatások szétfolynak. És semmit nem érnek a teljesíthetetlen ígéretek. Kár is szót vesztegetni rájuk, mivel épp a mostani kormányzat távolodott el a legmeszszebbre a vagyonarányos közteherviseléstől. A jóléti rendszerváltás éppenséggel a vagyonadó újbóli bevezetésével vagy az öröklési illetékkel kezdődne, amely egyébként nem idegen az uniós tagállamokban. Ugyanakkor az is észrevehető, hogy a valós igényekhez képest a javak és a szolgáltatások jelentős feleslegbe kerülnek, mialatt egyre inkább teret hódítanak maguknak a pazarló életformák, a felélhetetlen személyi jövedelmek és a kihasználhatatlan vagyonok. Mindhiába eszelnek ki szociális és gondoskodó programokat, egyértelműen kimondhatjuk: alapvetően az elosztási rendszer a hibás.
Egyre inkább azzal a ténnyel kell szembesülnünk, hogy a szegények – köztük a romák túlnyomó többsége – még a jövedelemelosztás morzsáit sem tudják felcsipegetni. A legutóbbi kurzusváltás óta egyfelől léteznek domináns társadalmi csoportok, másfelől vannak a hatalomtól távol tartott, alárendelt csoportok. Az utóbbi körbe a cigányság is beletartozik. Mint ahogy az is tagadhatatlan, hogy ma a kis- és a középjövedelműek viselik a közterhek aránytalanul nagyobb hányadát, miközben az sem feledhető el, hogy véleményformáló erejük a privilegizált helyzetűekhez képest elhanyagolható. Holott ha tovább növekednek a tőke- és a munkajövedelmek közötti indokolatlan különbségek, a társadalmi robbanás elkerülhetetlenné válik. A jóléti rendszerváltás címén ugyan elképzelhető a jövedelmek átcsoportosítása a szegények javára, csakhogy ezzel nem csökkennének a jövedelmi különbségek, hanem állandósulna a munkanélküliség, és semmi nem ösztönözne a foglalkoztatás bővítésére. Ami a romáknak szintén járhatatlan út.

A szerző szociológus