Heiszler tanár úr és az államháztartás összefüggései

A
történész Heiszler Vilmos (ki fiatal tanársegéd volt a budapesti bölcsészkaron, mikor magam is ott koptattam a folyosókat, most már-még docens), fontosnak tartotta megírni a Népszabadság hasábjain mindazt a banalitást, mely úton-útfélen hallható Gyurcsány úr elsöprő emeszpébeli győzelme előtt-után (Új[ra] szociáldemokraták?, augusztus 27.). Nem bántani akarom, de nekem oktató kollégái azt tanították (vagy legalábbis ma már csak erre emlékszem), hogy magára adó ember írásra papírt csak akkor pazarol, ha abba legalább egy önálló, eredeti, saját stb. közölni fontos gondolatot bele tud foglalni. Heiszler a késő kádári pártapparátus szürkeségétől indul, de mai utódaikat már szociáldemokratának dicséri, amit nála azzal érdemeltek ki, hogy kabinetkérdésből demokratikus aktussal kongresszusi döntést kreáltak, ami szerinte felér egy korszakváltással (majd meglátjuk), bár generációváltás az mindenképpen lett volna, lévén Kiss Péter is negyvenes. Gyurcsánnyal oda a Fidesz monopóliuma, így ő, a fiatal szavazók ezután majd nem fognak reflexszerűen rá szavazni, megnyílt az emeszpé modernizálódási lehetősége, a szociáldemokrata külcsín mögött valahára a belbecs is szociáldemokratává lehet, vége a régi apparátus politikai kultúráját jellemző, zárt ajtók mögötti lepacsizásnak. Gyurcsány az eleven bizonyság, hogy a hajdani KISZ-funkcionárius eredményes üzletemberré konvertálható, ami visszafelé is igaz: a politika felé fordulva sikerorientált kelet-európai yuppie-ként honosíthatja hazánkban a blairizmust, a szociáldemokrácia modern áramlatait, ami persze még hősének sem lesz könnyű.
Ezt követően jön az a gondolat, melyet Heiszler talán saját nyomdafestéket érdemlő leleményének gondolt (tanáraink nem nagyon különbözhettek): Gyurcsány előnyét az etatizmusról való leválás lehetőségében (sic!) látja. Az etatizmussal nemcsak az a baja, hogy Magyarországon mindig erős volt, hanem az is, hogy jelenkori liberálisaink – most tessenek figyelni! –, „szívesen foglalnak el olyan pozíciókat, ahol az infrastrukturális beruházások vagy a számítógépesítési programok kapcsán lehetőségük nyílik állami pénzeszközök áramoltatására”. Most akkor éljen a koncessziós autópálya-építés? (Hányszor kell még miatta megütnünk a bokánkat?) Jelenkori liberálisaink javára írandó, hogy nem hiszik el saját propagandájukat, feltéve, ha az „áramoltatás” nem a lopás szinonimája. Heiszler vajon az antietatizmus győzelmeként ünnepelte a Gyurcsány kezdeményezte gyermekbiztosítást? Mikor is a költségvetés 400 millió forintért üzleti biztosítóktól vásárolt minden 18 évnél fiatalabb tanulónak balesetbiztosítást, a biztosítókat 65 millió forint kárfizetés terhelte, ami háromszázmilliós elbukott összeg, s nincs vége, a szerződést 2006-ig kötötték. Ez összesen közel egymilliárd eltapsolt pénzt jelent. (A miniszterelnök figyelmébe! Magyar Nemzet, augusztus 9.) Ezzel az állampártisággal az a probléma, hogy túlzottan ideológiavezérelt fogalom, aki ezzel hozakodik elő és nem részletezi kellően, hogy mire gondol, annak általában hátsó szándékai vannak. Az emeszpé elődpártjai által fémjelzett szocialista korszak valóban etatista volt, de a magyar történelem se előtte, se azóta nem illethető ezzel a jelzővel. Vagy csak anynyiban – de akkor se a leetatistázás az adekvát kifejezés –, amennyiben a fejlett világtól való lemaradásunk ledolgozásában az államnak – tőkeerős polgárság híján – kényszerűen nagyobb szerepet kellett játszania. Ezt a történész Heiszlernek tudnia kell(ene). Az etatizmusozás mögött a szociális-jóléti állam leépítésének óhaja húzódik a liberális (olcsó, takarékos stb.) államfelfogásra hivatkozva, valójában azonban a munkapiacon kialakult munkaerőár leszorításának piacellenes technikájával a magasabb tőkejövedelmekért folyik a harc. Heiszler tanár úr a zsebünkben turkál.
De a végén jön a farba: az etatizmus megtörése szociális téren a szolidaritás új értelmezésének nyit utat, mert e fogalom azt is jelenti, s ezt egyre inkább látnunk kell, emeli fel tanári pálcáját Heiszler, hogy „aki képes ellátni magát, nem terheli a közösséget. Ez az egyéni felelősség, melyre az új szociáldemokrácia harmadik útja oly nagy súlyt helyez.” De ez mindig is így volt, az emberek mindig is önmagukért viseltek felelősséget, s aki képes ellátni magát, az valóban nem terheli a közösséget. A hátsó szándék a nagy ellátórendszerek nehézkességére és gazdasági-demográfiai változásokra való utalás: az utóbbi közgazdaságilag fals gondolat, közgazdasági városi legenda, mely a felosztó, kirovó és a tőkefedezeti megkülönböztetésében lát tévesen, lényegi különbséget, a nehézkességre utalás pedig a szolidaritás „új” fogalmára hivatkozással a társadalmi elit társadalomból való dezertálását készítő elő. Ideje lenne Heiszler tanár úrnak elmélyedni az államháztartás makrogazdasági öszszefüggéseiben.
Bár az egy másik szakma.

A szerző közgazdász, egyetemi oktató