A késő kádári elit honlapja: unalom.hu

Szemtelen lesz ez az írás. Miután Isten megteremtette a világot, a hetedik napon pihenni tért, és gyönyörködött mindabban, amit alkotott. A rendszerváltoztató Magyarországon kissé más a helyzet, itt a rendszerváltoztató értelmiség ma, a szimbolikus hetedik napon sem nyugszik, újra tollat ragad. Miután megpillantja művét, a mai Magyarországot, undort és katzenjammert érez, s magához térve a másnaposság keserű bódulatából rögvest honlapokat farag, ahol ácsfejszével támadnak az amúgy is ingatag új Magyar Köztársaság tákolmányára. Mit tegyünk mi ezzel az épülettel? – merül fel az emberben önkéntelen a kérdés, mit tegyünk, ha már alkotói sem kedvelik, ha már alkotóik sem lelik benne gyönyörüket?
Lengyel László Két Magyarország vagy Magyarországok? című írásával indul a mai magyar közállapotok vitája a talaljuk-ki.hu oldalon, amelyet Hankiss Elemér, talán leginvenciózusabb szociológusunk neve fémjelez. Lengyel írására Sárközy Tamás, Pomogáts Béla, Bácskai Tamás és Békesi László reflektált eddig, de újabb szövegek várhatók Vitányi Ivántól, Kopátsy Sándortól és Gombár Csabától. A honlap egy másik rovatában már egyenest Közép-Európa fel- és kitalálásáról értekeznek a meghívottak, Ormos Mária, Klaniczay Gábor, Schöpflin György, Várszegi Asztrik, no meg a később jövők, Kopátsy Sándor, Kiss Endre és Bozóki András. Maga a névsor impozáns, a miniszterek, tévé- és rádióelnökök, pártvezetők, egyetemi rektorok és intézetvezetők, rendfőnökök és részvénytársasági igazgatók, európai parlamenti képviselők sorában a „szimpla” egyetemi tanárnak csak a sor végén van helye.
Akárhogy nézzük is azonban, akik e lapon írnak, nem mások, mint a jelenkori magyar elit tagjai. A mai magyar establishment hatvanon fölül járó alakjai, akiket koruk és elitpozíciójuk mellett még valami erős történeti és szocializációs kapocs is összeköt: többségükben a késő kádári reformértelmiségi miliőben élték meg és alakították a rendszerváltoztató Magyarországot, s a nyolcvanas évek második felétől a magyar államigazgatás, a tudomány és a gazdasági élet kulcspozícióit foglalták el. Akár akarják, akár elhárítják a terhet és a dicsőséget, a kilencvenes években kiformálódó Magyar Köztársaság leginkább az ő szellemi termékük. Elfordulásuk az alkotástól megértésre váró kortünet, amely feladatot – a honlap anyagai erről tanúskodnak – ők már nem képesek elvégezni.
Egyre több minden igazolja, többek közt a talaljuk-ki.hu írásai is, Tamás Gáspár Miklós gondolatát, hogy a mai Magyarországon a rendszerváltoztatás egyetlen örököse, híve és továbbvivője az általa szélsőjobboldalinak nevezett polgári értelmiség és politikai osztály. Mert ma már lassan tényleg oda jutunk, hogy a rendszerváltoztatás eszméit, a politikai szabadságjogokat, a tulajdont és a kapitalizmust, a nemzeti önrendelkezést, horribile dictu a klasszikus liberalizmus eszméit csak néhány törődött, magát jobboldaliként számon tartó író- és politikusember védelmezi, s kéri számon a politikai élet szereplőin. A baloldalon egyre szaporodnak a köztársaságot szociális és globalizációkritikai megfontolásokból bíráló értelmiségiek, a jobboldalon meg Amerika- és globalizációellenes nézetek terjednek, s mindenütt nőttön-nő az új rendszerváltozást követelők hangja. Ellenszélben érvelni sem könnyű, főleg nem egy olyan politikai alkotást védenünk, amit maguk az alkotók vetnek el, s kívánnak meghaladni. De nem árt a fintorgókat és a köztársaság jelenlegi berendezkedését bírálókat arra figyelmeztetni, hogy az elit, az establishment társadalmi funkciója a példamutatás. Ha már maguk az elit tagjai sem vélik úgy, hogy a liberális köztársaság a reálisan megvalósítható államberendezkedés egyetlen elfogadható formája, akkor nincs erkölcsi joguk azt elvárni, hogy a nép, az istenadta nép jogkövetően és a demokratikus ethosz normáinak megfelelően cselekedjen.
A botrány, amin a hetvenes-nyolcvanas évek langymelegében szocializálódott s saját befolyásának nagyságában újra meg újra megerősített késő kádári reformértelmiség megütközik, nem más, mint a 2002-es év néhány eseménye. Nevezetesen a polgári jobboldal önszerveződésének elindulása meg az ezt övező milliós elszántság és lelkesedés, ami azt üzente a késő kádári reformereknek, hogy nem számíttok, nem figyelünk rátok, nem érdekeltek bennünket. Lengyel Lászlónak már az is botrány volt, hogy Antall József nem figyelt szavára, de amikor világossá vált, hogy Orbán Viktor és követői nemcsak hogy nem figyelnek rá, de észre sem veszik, a botrány fokozódott. No, de ezen nincs mit csodálkoznunk, mármint azon, hogy a polgári jobboldalon nem figyelnek annak szavára, aki előbb Horn Gyula választási győzelmében segédkezett, majd egyengette a szocialista–szabad demokrata koalíció útját, s aztán Medgyessy Pétert ajánlotta kedves olvasói figyelmébe. Ha korábban születik, tán lehet belőle Nyers Rezső vagy Fehér Lajos, de a köztársaság demokratikus pártversenyében nincsenek már ily vágyott pozíciók. Itt már nem elég a pártvezetés vagy éppenséggel a nagy vezér kegyét elnyerni, itt négyévente szavazattöbbséget kell szerezni, kormányra csak így lehet kerülni. Az eszmék és érdekek minden korban partikulárisak, ám a liberális demokráciában ezt be is valljuk, s a kisebbségek jogainak intézményesítésével igyekszünk a választásokon éppen vereséget szenvedők eszméinek és érdekeinek védelmére. Az Összhang, így nagybetűvel, a köztársaságban másként formálódik ki, mint az abszolutizmusok típusaiban, ahol okos és hatalommal bíró emberek irányítják a türelmes alattvalók mindennapjait. A köztársaságban a vágyott egység csak ritkán és különös pillanatokban áll elő: háborúk fenyegetésében, természeti katasztrófák idején, amúgy pedig a különbözőképpen szervezett és eltérő erőforrásokkal rendelkező csoportok küzdenek egymással eszméik és érdekeik érvényesítéséért. Vagyis, hogy választ adjunk a Lengyel Lászlót foglalkoztató kérdésre: egy Magyarország van, benne sok-sok és egyenként különböző társadalmi csoporttal.
A kettészakadt Magyarországon különösebben nem érdemes töprengeni. Pláne nem Lengyel László és a talaljuk-ki.hu honlap szerzői módjára, akik kimondva-kimondatlanul Orbán Viktorban és a polgári jobboldalban lelik meg e felszámolandó kettéosztottság okozóit. Pedig néha gondolatban elidőzhetnének a 2002-es év eseményeinél, s megpróbálhatnák megérteni, hogy miért mondták azt sok százezren, hogy új politikai és nyilvánosságbeli intézményeket kell azért létrehozni, hogy a formálódó jobboldali eszmék ne maradjanak képviselet és jövő nélkül. Miért botrány a liberális demokráciában, ha az ember nem Lengyel Lászlót akar olvasni és nem Verebes Istvánt akar nézni a tévében, hanem mondjuk Wass Albertet és Bayer Zsoltot? Miért baj a liberális demokráciában, ha az ember nézeteltérésbe keveredik a szomszédjával mondjuk a kormány tevékenységének megítélésében? S miért baj az, hogy az elégedetlenség kifejezéseként emberek tömegei utcára vonulnak, zászlót lengetnek, és horribile dictu ellenzéki sajtót szerveznek? Mi ebben a botrányos? Úgy emlékszem, valami ilyesmit akartunk 1989-ben és 1990-ben. Szabadságot, szervezkedési, megnyilvánulási és választási szabadságot. S önök? S ha már a nagy kettéosztottság meglétén meg elhárításán elmélkednek a honlap illusztris szerzői, akkor azért a Demokratikus Charta üzenetén is elelmélkedhetnének, meg azon, hogy 1990 után ki méltóztatta először kivinni a parlamenti keretekből a magyar politikát, s ki osztotta ketté a magyar politizáló közösséget. Hogy Bozóki Andrást idézzük: „A charta kibocsátása és akciói sokak számára egyszerű igent jelentettek a demokráciára és nemet az antidemokratikus jelenségekre. Sikerének titka így népfrontosságában rejlett. Amikor az emberek nem tudtak és esetleg nem is akartak már eligazodni a pártpolitikák szövevényében, a charta egyetlen alternatívára egyszerűsítette a politika aktuális kérdéseit. A charta így vonatkoztatási ponttá, referenciává vált: itt van a »mi« Magyarországunk, ott pedig az »övék«.” Ugye ismerős?
Persze Lengyel László elárulja magát akkor, amikor a hatvanas évek kádári kiegyezéséről értekezik azt sürgetve, hogy napjainkban is formálódjék ki valami hasonló alku a szemben álló felek között. E vágy egyrészt irreális, másrészt eléggé szokatlan liberális demokráciákban. Mondhatni, eléggé illiberális. Mert amire szüksége van hazánknak, az nem a társadalmi csoportok közti versengés korlátozása, hanem sokkal inkább e verseny intézményes garanciáinak erősítése. A jogbiztonság növelése, az Alkotmánybíróság döntéseinek tiszteletben tartása, a verseny nem csupán a gazdasági verseny tisztaságát és jogszerűségét garantáló intézmények szakmai működésének erősítése. Meg persze bátor és tehetséges újságírásra is nagyobb szükség lenne, hogy az indokolatlan károkat szenvedők a nyilvánossághoz fordulhassanak támogatásért. Persze tudjuk, hogy az alkotmányosság emlegetésétől a késő kádári reformértelmiségnek rossz emlékek jutnak eszébe, például 1995 és 1996, amikor Bokros Lajos már-már reformdiktatórikus törekvéseinek egyedül az Alkotmánybíróság tudott gátat szabni.
Megöregedett hát, realitásérzékében pedig megkopott ez a nagy késő kádári elitgeneráció. Különösebben soha nem volt okunk kedvelni őket, hacsak nem a nyolcvanas évek végén, mert azóta igyekeztek bizony eltorlaszolni minden mobilitási csatornát, igyekeztek kiszorítani minden új, friss és fiatalos értelmiségi törekvést, ami veszélyeztethette befolyásukat. S azért sem kellett őket különösebben kedvelnünk, mert amikor új eszmék és új generációk immár nem baloldali mezben, fideszesként jelentkeztek, akkor parvenüségről, szélsőjobboldali erőszakról, lopakodó diktatúráról meg egyéb csúnyaságokról kezdtek el kiabálni, s a frissen és váratlanul támadt, 1993 előtt megszelídítettnek tűnő ellenlábast igyekeztek partvonalon túlra szorítani.
Igazából régóta tudjuk már, hogy a késő kádári reformértelmiség soraiból semmi izgalmas szellemi nóvum nem származhat, ám e félelmünket vagy inkább reményünket az arculcsapás keménységével igazolta be e honlap. Nem más lett belőle, mint unalom, utolsó hervadt, pislákoló lángolás. Magyarországot s Közép-Európát pedig nem kitalálni kellene, hanem szeretni kicsit.

A szerző társadalomkutató