Az argentin gyógyulás esete – tanulságokkal

Három éve tele volt a világsajtó az Argentínából érkező hírekkel. Hallhattunk a pénzügyi összeomlás súlyos következményeiről, egy héten belül három elnök beiktatásáról és bukásáról, a legalapvetőbb élelmiszerek hiányáról, bankszámlák befagyasztásáról, utcai tüntetésekről, zavargásokról, óriásira duzzadt munkanélküliségről és sorolhatnánk. Aztán hirtelen eltűnt Argentína a hírrovatokból. A hosszú csendet először a HVG törte meg, majd a Magyar Nemzetben jelent meg egy igen érdekes beszámoló az argentin helyzetről, de mielőtt kitérnénk erre, fussuk át röviden az előzményeket.
A XIX. század végén az argentin gazdaság a legfejlettebbek közé tartozott. Párizsban például az a szólás járta: gazdag, mint egy argentin. A gazdaság alapját a végtelen pampákon, hatalmas földbirtokokon legelésző állatcsordák, továbbá a hús-, a szőrme- és a bőrfeldolgozásra épülő iparágak alkották. Ehhez kellett még az akkori első számú hatalom, Nagy-Britannia, amely szinte korlátlan felvevőpiaca volt az argentin termékeknek. Bár Argentína nem sodródott bele az első és a második világháborúba, de az ingatag belpolitikát megszenvedte a gazdaság. 1930-ban került sor az első katonai puccsra, és komoly károkat okozott a harmincas évek végén beköszöntő gazdasági világválság. Argentína gazdaságilag még így is előbbre tartott az ötvenes években, mint a legtöbb nyugat-európai ország.
A gazdaság hanyatlását elindító első nagy lökést a peronizmus számlájára írhatjuk. Juan Domingo Perón még a sorozatos tábornoki puccsok egyike során lett munka- és népjóléti miniszter, amikor elindította mozgalmát, amely döntő hatást gyakorolt Argentína további történelmére. A munkások, a zsellérek, a társadalom legelesettebbjei felemelése érdekében rendkívül sokat tett feleségével és inspirálójával, a legendává nemesült Evitával együtt. Elindította a munkásság szakszervezetekbe tömörítését, amely mint új politikai erő, képes volt szembeszállni a tábornokok teljhatalmával is. Az első nagy összecsapásra akkor került sor, amikor a junta száműzte Perónt. Az utca népe hatalmas tüntetéseken követelte ki Perón visszatérését, aki aztán az 1946-os választás megnyerésével megszerezte az elnöki hatalmat. Ekkor kezdett hozzá etatista elképzeléseinek megvalósításához. Államosította a legnagyobb bankokat, visszafizette az ország külföldi adósságát, és nagyszabású államosítási programban célul tűzte ki az erőltetett ütemű iparosítást. Az ötvenes évek közepére azonban megroppant az addigi erős argentin gazdaság. A versenyképtelen nagy állami vállalatok és az erőn felüli szociális intézkedések felborították az államháztartás egyensúlyát, és nekilódult az infláció. Perón megszorító intézkedésekkel, bérbefagyasztással és az Egyesült Államok felé nyitással kísérelt meg úrrá lenni a nehézségeken. A gazdag argentin olajlelőhelyek feltárási jogát a Standard Oil kezébe adta, ami végzetes hibának bizonyult, mert a nemzeti vagyon kiárusításának vádja ellene fordította addigi támogatóit. Ezt aztán a tábornokok villámgyorsan kihasználták: puccsal átvették a hatalmat, és Perón hosszú száműzetésbe kényszerült.
Ezt követően Argentinára a peronizmusnál is rosszabb évek jártak. Gyakran váltakozó katonai junták, szuronyok árnyékában megtartott választások, gazdasági cikcakkok, száguldó infláció. A Videla tábornok nevéhez köthető időszakban tombolt a katonai megtorlás a terrorizmus elleni harc jegyében, szinte válogatás nélkül tüntették el a hatalommal ellenszegülőket, diákokat, szakszervezeti aktivistákat, papokat és tanárokat. De Argentína népét nem lehetett megtörni, anyák és nagyanyák tömege gyűlt össze minden csütörtökön a rózsaszín palota előtt, hogy követeljék eltűnt fiaik, unokáik visszaadását. A súlyos belpolitikai helyzetből a tábornokok a falklandi kalandba menekültek. A katonai vereség után a népharag elsöpörte a juntát, és az 1983-as szabad választásokon az elnöki székbe juttatta Alfonsínt.
A katonai diktatúrák súlyos gazdasági örökséget hagytak hátra: ezerszázalékos inflációt, óriásira duzzadt nemzeti adósságot és nagymértékű munkanélküliséget. Alfonsín az IMF által javallt gyógymódhoz folyamodott: gazdasági megszorításokkal fogta vissza az állami kiadásokat, új pénznemet vezetett be, és befagyasztotta a béreket. Az argentin gazdaság azonban tovább zuhant, az infláció a havi 200 százalékot is elérte, és sok helyütt fenyegetett az éhínség réme. Alfonsín megbukott, és 1989-ben a peronista Menem került az elnöki székbe. Ő azonban tökéletesen hátat fordítva a peronista gyakorlatnak, ultraliberális gazdasági gyógymódot választott. Nekilátott a nagy állami vállalatok privatizációjának, megszüntette az állami monopóliumokat, lebontotta a védővámokat, és felszabadította a piacot minden korlátozás alól, továbbá megnyitotta az országot a külföldi, mindenekelőtt az amerikai tőke előtt. Az inflációt az új peso dollárhoz kötött paritásával törte le. A megszorítások persze most sem maradtak el, sőt szigorúbbak voltak minden korábbinál. A munkanélküliség magasba szökött, a szociális biztonsági rendszer gyakorlatilag megszűnt, az egészségügyre, oktatásra, művelődésre fordítható források drámai mértékben szűkültek.
A kilencvenes éveket néhány gazdasági szektor látványos fellendülése jellemezte, különösen ott, ahol megjelent a külföldi tőke. A kereskedelemben, az üzletekben látványosan nőtt a választék, és a nemzeti jövedelem is gyarapodott évi négy százalék körüli ütemben. De az ezredfordulón újra előjöttek a problémák, láthatóvá váltak a merev dollár-peso arány hátrányai. A dollár szárnyalása magasba vitte a hozzákötött peso értékét is, és rendkívül megdrágította az országot a külföldi befektetők és a turisták számára. Buenos Aires a világ egyik legdrágább városa lett. A külkereskedelmi mérleg óriási negatívumot mutatott fel, a nagy adósságszolgálatot ideig-óráig még lehetett finanszírozni a privatizált nemzeti vagyonból, de amikor már mindent eladtak, a pénzügyi csődöt be kellett jelenteni. A bankszámlákat zárolták, a fizetéseket nem folyósították, a boltok kiürültek. Az elnöknek választott politikusoknak egymás után kellett bevallani, hogy képtelenek a helyzetből kiutat találni.
A föld ásványkincsei idegen kézben, a gyárak idegen kézben, a földbirtokok idegen kézben, még a turizmus is csak a külföldi gazdáknak hoz hasznot. Maradt még valami az egykor oly gazdag Argentínában az újrakezdéshez, a talpraálláshoz? Igen, maradt. Az argentin nép élni akarása, az argentinok tartása, büszkesége.
Az IMF szakértőinek elképedésére a liberális tanácsaikkal szembeszegülő Argentína gazdasága szárnyalni kezdett. Ennek illusztrálására idézzünk a HVG január 15-i számából néhány adatot: „A reálbérek ismét elérték a kilencvenes évek végének szintjét, a kormány három év alatt 2 millió munkahelyet teremtett…, a szegénységi küszöb alatt élők száma 10 százalékkal csökkent. Az infláció a vártnál is alacsonyabb, 6,1 százalék volt tavaly, a hazai össztermék (GDP) pedig a 2002-es 11 százalékos receszszió után 2004-ben 7,6 százalékkal nőtt. A kereskedelmi mérleg stabil többletet mutat, a valutatartalékok megközelítik a 20 milliárd dollárt.”
A szokásos liberális recept szerint Argentínának csökkenteni kellett volna az állami kiadásokat, viszszafogni a belföldi vásárlóerőt, és az így megtakarított forrásokkal hozzá kellett volna kezdeni a 100 milliárd dollárt meghaladó adósság törlesztéséhez, és cserébe az ország szigorú feltételekhez kötött új hitelekhez juthatott volna. „Buenos Aires ehelyett határozottan visszautasította a hitelezők kielégítését, serkentette viszont a belföldi fogyasztást, állami beruházással teremtett munkahelyeket, a kivonult észak-amerikai és európai befektetőket dél-amerikai és ázsiai partnerekkel váltotta fel, miközben a gazdaság ösztönzésére megkönnyítette a hazai beruházásokat is. A költségvetés bevételeit pedig – ismét csak a liberális modellt pártoló IMF ellenére – egyes adófajták és illetékek megemelésével fokozta” (HVG, január 15.).
Különösen figyelemreméltó, ahogy Kirchner elnök az adósság elengedést kezelte. Nem hagyta, hogy a hitelezők szabják meg a feltételeket, hanem ő kötötte ki, hogy csak az adósság 25 százalékát hajlandó kifizetni, és aki ezt nem fogadja el, az nem kap semmit. Óriási tiltakozás és fenyegetőzés fogadta a hitelezők részéről a bejelentést, de Kirchner nem engedett, és végül a hitelezők kénytelenek voltak engedni és megelégedni a 25 százalékkal.
Az argentin gazdaságnak még bizonyára sok nehézséggel kell megküzdenie, de azt máris bizonyította: igenis eredményes lehet a nemzet érdekeit képviselő és az IMF diktátumait megtagadó gazdaságpolitika. Mi volt Argentína sikerének titka, és követhető-e példája? A dollár aranyfedezetének megszüntetése óta óriásira nőtt a pénzügyi luftballon, az ehhez szükséges túlnyomást a pénzt sarjadzó pénzbe vetett bizalom és a spekuláció tartja fent. Minden egyes csőd, pénzügyi összeomlás apasztja ezt a bizalmat, lyukat vág a luftballonba, és minél nagyobb súlyú a gazdaság, annál nagyobb lesz ez a lyuk. Kisebb gazdaságok, mint Magyarország nem érik el az ingerküszöböt, ezért kevesebb esélyük van rá, hogy dacoljanak a pénzvilág nagyhatalmaival. Ezért összefogásra van szükség. Amit az adós országok külön-külön nem érhetnek el, azt kiharcolhatják, ha erőiket egyesítik, és erre fórumot adhatna az ENSZ. A közvetlen adósságelengedés csak tüneti kezelés, mert az egyenlőtlen gazdasági feltételek előbb-utóbb újratermelik az adóssághegyet. A probléma gyökerét a kamatos kamat okozza, ami exponenciálisan halmozódó adóssághoz vezethet, mert az eladósodott országok kamatszintje megugrik. Szükség lenne egy olyan ENSZ-alapra, amelynek forrása az adós országok adósságszolgálata lenne. Ebből azt a részt, ami eddig az extraprofitot biztosította a többletkamat miatt, az ENSZ-alapba kellene átutalni. Az emberi igazságosságnak és morálnak mindenképp ez felelne meg, hiszen mélységesen igazságtalan, hogy jelenleg a szegény országokból kiszivattyúzott erőforrások teszik még gazdagabbá a gazdag országokat, miközben az eladósodott országok eddigi törlesztései nagyságrenddel haladják meg azt a hitelt, amelyet valaha saját céljaikra fordítottak. A világtörténelem bőséges tapasztalatot nyújt arra, hogy az igazságosság és a morál parancsa csak akkor érvényesíthető, ha kellő erő, nyomásgyakorlás van mögötte, ezért elengedhetetlen az adós országok elszánt összefogása. Harcuk nem lenne reménytelen, mert a hitelezőket sokkal nagyobb veszteség érné a jelenlegi pénzügyi rendszer összeomlásával, mint az adósokat.
Az így létrehozható pénzalap nem oldaná meg egy csapásra az eladósodott országok helyzetét, de utat nyithatna a kibontakozás felé. A pénzalap pályázat útján kamatmentes hitelt adna az adósságszolgálat részbeni vagy teljes fedezésére. Az összeg nagyságrendje először csak az igények kisebb részét elégíthetné ki, de hosszabb távon – úgy 10-20 év alatt – átrendezhetné a hitelpiacot, és a kamatok szintje erősen lecsökkenne, s így esélyt kínálna, hogy az adós országok megerősítsék gazdaságukat.

A szerző egyetemi tanár