Az ellenzék lehetősége és mozgástere

Nyugodtan kijelenthető, hogy nincs kifogástalanul jó politika sehol és soha. Főleg egy párt összefüggésében nincs, hiszen annak tevékenysége kontextuális, s így bizony előfordulhat az is, hogy jól politizál, de az ellenfél jobbnak látszik, vagy ténylegesen jobb is. Ma Magyarországon a polgári oldalon sok az okkal, ok nélkül frusztrált ember. Nehéz elviselni mindazt, ami történik. Óriási gondok és bajok vannak az országban, s egy tökéletesen önző, csoportérdeket kifejező zsákutcás kormánypolitika erősödni látszik. Erősödni látszik, mivel a modern, média diktálta és közvélemény-kutatásos nyilvánosságban ilyen látszat keletkeztethető. Nem mellékesen azonban: felesleges idegeskedni, a Fidesz 2002 elején utcahosszal vezetett, aztán meg történt, ami történt. Nyilvánossági játék folyik itt, kérem, miközben a magyar állampolgárok orrát állandóan beleverik a megélhetési realitásokba. Fel kell tenni tehát azt a kérdést, hogy mi a lényegesebb, a látszat, a magabiztosan hadováló milliárdos immár szinte az intim szféráig levetkőztetett médiasztársága, vagy az, hogy egyre nehezebb az emberek élete. Nem szólva arról, hogy mostanában már az ország lényeges makromutatói is rosszak. Az természetes egyébként, hogy alkatunk, személyiségünk szerint nagyon eltérően reagálunk, de ha valaki közdolgokkal foglalkozik, akkor nem lehet önsorsrontó (bár ez régi és kedvelt magyar tulajdonság). Tehát miközben a Fidesz nem hibátlan – főleg egyes politikusai nem azok –, nem az ellenzéki párt a felelős mindazért a vircsaftért, ami itt és most tönkretétellel fenyegeti az országot. S a türelmetlenek figyelmét felhívnám arra is, hogy soha nem a radikális hangok s a folytonos értelmiségi elégedetlenség csinál forradalmat, hanem az a tömeg, amely a nálunk növekvő nyomorúság mellett sem látszik utcára vonuló hangulatban lenni.
Ilyen helyzetben mi haszna van az ingerült Fidesz-ostorozásnak? Mi lehet a következménye annak, ha egy nyilvánvaló kisebbség forradalmi hangulatának szolgálatába akarjuk állítani azt a polgári pártot, amelyet a másik oldal állandóan és átlátszóan úgyis azzal vádol („héják”, utcai politizálás, „árokásók” stb.)? A Fidesz – talán életkori radikalizmusa rövid szakaszát leszámítva – nem volt forradalmi élcsapat, legfeljebb egykor a kisebb felelősség miatt több radikalizmust engedhetett meg magának. December 5-e szomorú példáját adta annak, hogy még a nemzeti realizmusnak sem könnyű a helyzete Kádár volt országában. A munka világának történései pedig arról beszélnek, hogy a szociális radikalizmushoz is hiányoznak a tömegek. Súlyos évtizedek domesztikálták ezt a népet. Egyéni túlélésre játszók szomorú halmazában élünk. Demokráciában többséget nem az a bolsevik típusú politika szerez, amely kíméletlen és megalkuvást nem ismer – hacsak nincsenek annak társadalmi feltételei. 2002-ben is sokak nehéz helyzete segítette a gátlástalan szocialista hazudozást. Erre elvileg most építhetne a polgári oldal is. Csak akkor mi a különbség? Ebben az országban helyre kell állítani az értékelvűség becsületét.
A Fidesz egy nagyon nehéz helyzetű nemzeti társadalom távlatos regenerálóereje lehet akkor, ha óvatosan, stabil alapokon és értékrenddel építkezik, s tudomásul veszi azt, hogy nem vágtában győzheti le és rombolhatja le a gyurcsányizmus pillanatnyilag erős bázisait. Nem véletlen az, hogy a Fidesszel elégedetlenkedőket lenyűgözi a szocialista ágálás, amely kétségtelenül profi jellegzetességet mutat (hiába, a nagy pénz képes formai szakmai profizmusra). De erre figyelve szem elől tévesztik azt, hogy a látvány hatása addig tart, amíg a számla összege vagy a munkahely hiánya ki nem józanít. A bulvársajtótól kezdve a tévéken, a rádiókon keresztül a politikai napilapokig a minden szinten való Gyurcsány-áradás közben például az ingázó munkások utazási munkaadói hozzájárulását megadóztatták. Ez sokak munkahelyébe fog kerülni. Vajon őket is el fogja bűvölni a tagolt, üres beszéd? Aligha. Aki a politikában csak a pártharcok pillanatnyi állására, közvélemény-kutató adatokra, az adok-kapokban értékelhető pontokra összpontosít, biztosan elvéti a győzelmet. Ez akkor is igaz, ha a december 5-i népszavazás eredménye a polgári oldalon sokakat frusztrált, mert „csalódtak a népben”. S ebből azt a következtetést vonták le, hogy az ébresztéshez keményebben kellett osztani vagy kampányolni. Jelen sorok szerzője inkább olyan apátiát látott s lát, amelyet például a polgári körök csendes és szívós munkája dolgozhat majd fel 2006-os protestszavazatokba, győzelembe.
Egy értelmiségi vagy médiaholdudvar egyébként nem akarhat politikát csinálni a politikusok helyett. Egyszerűen azért, mert nem viheti a mások bőrét a vásárra. Aki jobban tudja, hogy mit kell(ene) csinálni, az nevezzen be a politikai arénába! Ez nem a kritikátlanságot jelenti, de azt igen, hogy ha jó tanácsot adni, türelmet ajándékozni nem tud valaki, akkor hallgasson – vagy alapítson új pártot. Az önostorozás szép műfaj, de a nép nem szokta díjazni. Nem lenne szabad csak azért a Fidesz mellé állni, mert nincs esélyes jobboldali radikális erő. Ha pedig ott állunk mégis, akkor ne azt kérjük számon, amit máshol kellene megvalósítani. A mérsékelt magyar polgári politizálást senki nem mérheti a radikalizmus igényével.
A politikai erőviszonyok egyébként sem az igazság jegyében alakulnak, egyszerűen csak azért, mert az emberek zöme alkalmilag politizál, s életét azon méri, hogy az rendben van-e. Minden radikalizmus és radikális örök hibája az, hogy mindig tudni véli a jó megoldást, akár a saját korábbi megvalósult elképzeléseivel szemben is. A radikális ész mindig halad, vágtában megváltja a világot, „megmondja a tutit”, miközben az élet általában csendesen folydogál. De ha már van radikalizmus, akkor jobb, ha az az ellenféllel foglalkozik.
Van egy elég erős ellenfél, sőt bizonyos értelemben magát kinyilatkoztató ellenség. Talán az ő gyengéit kellene keresni. Ez nem az önkritika hiányát, de bizonyos módozatainak mellőzését mindenképpen jelenti.

A szerző történész, egyetemi docens