A környezetvédelmi hatóság felelőssége

A Pelikán-ügyirat című amerikai film szerencsére még fő vonásaiban sem hasonlít a magyarországi Örménykút közelében, 2005. március utolsó napjaiban történt darupusztulásra. Mégsem maradt visszhang és következmények nélkül az eset, és minden bizonnyal precedensként vonul be a hazai természetvédelmi jog, ehhez kapcsolódóan a büntetőeljárás történetébe. Naponta szembesülünk környezetvédelmi problémákkal, és kevesen tudjuk, kihez fordulhatunk, merre indulhatunk segítségért.
A hazai védett természeti értékek mindegyike – s legyen szó most csak a madarakról – tulajdonjoga a magyar államot illeti, erről a természetvédelmi törvény rendelkezik. Ez így van akkor is, ha nemzeti kincsünk egész évben Magyarországon tartózkodik, de akkor is, ha vándorol, vagy csak átvonul, és egyáltalán nem fészkel hazánkban: ez utóbbira példa a daru. A 13/2001. (V. 9.) KöM-rendelet sorolja fel a hazánkban védettnek minősülő barlangokat, valamint az állat- és növényfajokat, és utóbbiak értékét pénzben, eszmei értékkel fejezi ki. Az eszmei érték magától értetődően a jog számára irányadó, hiszen egy-egy madár tényleges értéke az adott természeti vagy emberi környezet számára lehet több, de kevesebb is. A kárókatona például nem védett, de védett státusú (értéke egyedenként ezer forint). Óriási károkat okozhat a halgazdaságokban, ezért nincs megjelölt eszmei értéke, és állományát (hatósági engedéllyel) csökkenteni lehet ott, ahol az ember a tenyésztett halat jóval nagyobb kincsnek tartja, mint a természet e „sötét” teremtményét. Ezt persze radikális állatvédelmi nézőpontból lehet kifogásolni, de a gazdasági érdek attól még nem változik. Az eszmei érték összegének nagysága, és így a védelem ereje a következőkre épül: az adott faj által az embernek hajtott haszon nagysága, az adott faj populációjának egyedszáma (veszélyeztetettség kérdése), a faj nemzetközi jogi védelmének erőssége. Természetesen ha a faj mindhárom feltételt kimeríti, a fokozottan védett kategóriába tartozik.
A darupusztulásról szóló sajtóhírekből a következőket tudtuk meg: 1997-ben betiltott mérget (monokrotofoszt) használt rágcsálóirtás (főleg pocokpusztítás) céljára feltehetően egy gyomaendrődi gazdálkodó oly módon, hogy búzaszemeket itatott át vegyszerrel, és ezeket kiszórta a szántóföld szélére. Ezt a hazánk felett átvonuló és csak pihenés, táplálkozás céljából hozzánk leszálló darvak felszedegették. Közülük száztizenöt példány azonnal elhullott, nyolc beteg egyed a Szegedi Vadasparkba került, ebből négy biztosan életben maradt. Az agrártárca álláspontja szerint a viszszaélés méreggel megjelölésű bűncselekmény tényállását valósította meg a gazdálkodó. A Körös–Maros Nemzeti Park igazgatóságának jelentése alapján a Körös-vidéki Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőségnek volt joga önállóan eljárni vagy természetkárosítás miatt a rendőrségen feljelentést tenni.
A daru eszmei értéke példányonként ötvenezer forint, tehát nem fokozottan védett faj. A 2003. évi XXXIII. törvénnyel kihirdetett hágai megállapodás – amelyet az afrikai-eurázsiai vándorló vízimadarak védelméért kötöttek meg – a közép-európai darupopuláció számát 25 és 100 ezer példányra teszi. Ebből évente 2000-4000 példány vonul át Délkelet-Magyarországon a Földközi-tenger medencéjéből indulva, mielőtt az észak-európai országokban elfoglalná költőhelyét. A megállapodás a szerződő feleknek megengedi az erősebb jogi védelem biztosítását bármely faj számára. Hazánkban a fokozott védettség annak a madárnak is kijár, amely közismert magyar kultúrtörténeti szimbólumnak számít. A darumadár e szempont szerint megérdemelné legalább a százezer forintos eszmei értéket, amellyel például a fehér gólya is bír. Azon állatfaj károsítása, elpusztítása, amely nem kap nálunk fokozott védelmet vagy nemzetközi jogi védettséget, szabálysértésnek minősül. A darumérgezés ügye a súlyosságát tekintve túlnőtte a természetvédelmi hatóság szabálysértési eljárásának kereteit, és a nemzetközi jogi oltalom is indokolta természetkárosítás miatt a büntetőeljárás megindítását. Tömeges darupusztulásról van szó, ezért akár öt évig terjedő szabadságvesztést is kaphat az elkövető. Amennyiben azonban a mérget alkalmazó könnyelműen bízott cselekménye elmaradásában, vagy figyelmetlen volt a mérgezett táplálék kihelyezésekor, gondatlan elkövetőnek minősül, és vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Nem zárom ki azt, hogy a visszaélés méreggel és a természetkárosítás is megállapítható, hiszen egyetlen tettel két bűncselekmény valósult meg, és a védett jogi tárgyak eltérőek.
A környezetvédelmi minisztériumnak alaposan ismernie kell azokat a nemzetközi jogi kötelezettségeket, amelyek hazánkat terhelik a természetvédelemben. A nemzetközi környezet- és természetvédelmi egyezmények tartalma főszabály szerint nem az egyes állampolgárra vonatkozik, hanem az egyezmény rendelkezéseinek hazai végrehajtásáért felelős hatóságokra. Érthetőbben: a gazdálkodó nem köteles tudni arról, hogy tavasszal és ősszel milyen madarak vonulása várható termőföldje és a feje felett. Esetünkben a hágai megállapodás ír elő a szerződő felek (hatóságai) számára olyan feladatokat, hogy például fel kell deríteniük azokat a problémákat, amelyeket emberi tevékenység okoz, és törekedniük kell az azokat megszüntető lépések végrehajtására. Továbbá programokat kell kidolgozniuk az általános vízimadár-védelem és a hágai megállapodás célkitűzései, előírásai ismertetésére és népszerűsítésére. Logikusan vetődik fel a kérdés: megtett-e mindent az illetékes felügyelőség, illetőleg a nemzeti park igazgatósága, hogy a darvak monitorozása után az összes érintett gazdálkodó tudomást szerezzen arról, milyen veszélynek teheti ki a vonuló madarakat? Egyáltalán volt-e monitorozás, közelebbről: a szakminisztérium kitanította-e a 2005. január 1-jétől hatósági feladatokat már nem végző, de a védett természet értékei mint nemzeti vagyonrészek felett felelősen őrködő nemzeti parkokat a nemzetközi egyezményekből kiolvasható feladatokra? Praktikusabban: a daruvonulásban érintett települések polgármesteri hivatalainak hirdetőtábláján megjelent-e valamilyen felhívás, amely a védett állatok megóvására szólított fel? Állampolgárt szankcionálni – jelen esetben feltehetően jogosan – a legkönnyebb feladat. A tájékoztatást és a kitanítást azonban, hogy megmaradt természeti kincseinket tovább ne tékozoljuk, a hatóságnak is tanulnia kell.

A szerző természet- és állatvédelmi jogász