Lucifer D. Tóth Krisztát alkalmazná

Lucifer, a főördög, a fő kanördög afféle se ilyen, se olyan hangulatban üldögélt a pokol hetedik bugyrában, jégbe fagyott trónusán. Étvágya sem volt. Azért ímmel-ámmal megevett vacsorára néhány liberálist, akik abban a pillanatban mélyen elkezdtek hinni Istenben. Aztán beszólította színe elé famulusát.
– No, famulus, mi a helyzet odafönt?
– Nincsenek jó híreim nagy jó uram… – kezdte félelemtől dadogva a famulus. – Úgy néz ki, megválasztották az új pápát. Lucifer homloka elborult, ajka torz vicsorgásba rándult a tehetetlen dühtől.
– Aztán melyiket? A famulus térdei remegni kezdtek, mint talizmánt, úgy szorította zsebében a Kommunista kiáltványt.
– A Ratzingert…
– Úgy? – szisszent hátborzongató csöndességgel, vészjósló nyugalommal a fő kanördög. – Hát nem megmondtam, mit kell csinálni?
– Megcsináltuk, nagy jó uram, megcsináltuk… Az összes rendelkezésünkre álló emberünket mozgósítottuk. Nem volt lapunk, ahol nem írtuk meg, minden televíziónk és rádiónk és internetes oldalunk ettől volt hangos. Mindenki tudta, hogy Ratzinger annak idején tagja volt a náci Hitlerjugendnek…
– És?
– És… Nem tudjuk, mi történhetett. Számítottunk rá, hogy majd megírják az ellenfelek, hogy 1939 őszétől a náci Németországban minden 14 és 18 év közötti gyereknek és fiatalnak kötelező volt belépni a Hitlerjugendbe, de azt gondoltuk, ez mindegy. Mert úgy általában mindegy szokott lenni. Évtizedes tapasztalataink és minden felmérésünk azt bizonyítja, bőségesen elegendő valakit megvádolni nácizmussal, illetve bőségesen elegendő meglebegtetni a nácizmus vádját, és az illetőnek annyi. Talán sutba vághatjuk évtizedes tapasztalatainkat, nagy jó uram… Mintha elegük lenne a népeknek az egészből…
– A többi dolog?
– Az is rendben van. Másról se beszélnek fönt a mieink… Ateista barátaink, szektásaink, liberálisaink lelkesen követelik állam és egyház szétválasztását, naponta megfogalmazzák, hogy a katolikus egyház elveszítette társadalmi befolyását, s ezzel párhuzamosan követelik, az egyház oldja fel a cölibátust, engedje a nőket papnak, illetve adja össze a melegeket, és legyen lelkes híve az abortusznak. Azt még nem követelik, hogy az egyház jelentse ki, nincs Isten. Gondoltuk, ezzel még várunk egy kicsit…
– És?
– És megválasztották pápának Ratzinger bíborost, nagy jó uram. Ez van…
– Elmehetsz! – sóhajtott Lucifer, s a sietősen távozó famulus után vakkantott. – Küldess be egy tévét!
A famulus rendkívüli fürgeséggel elhagyta a termet, és kisvártatva két növendék ördög betolta a trónterembe a nagy, plazmaképernyős főördögi televíziót. Lucifer magához vette a távirányítót, szórakozottan szörfölt a csatornákon, végül megállapodott a Magyar Televízió adásánál. Azt szerette a legjobban. Különösen a Híradót. Nézte Lucifer a Híradót. Éppen D. Tóth Krisztát kapcsolták a római Szent Péter térről.
D. Tóth Kriszta kapcsolva volt, és közvetített.
Ezeket mondta: mivel rossz volt az idő, nem lehetett egészen biztosan látni, vajon fehér vagy fekete füst száll-e fel a kéményből, de II. János Pál rendelete értelmében öt perccel a füst felszállása után megszólaltak a harangok, hogy egyértelművé tegyék, megválasztották az új pápát. „Amikor ez a harang megszólalt, akkor aztán elszabadult a pokol.”
Eddig jutott közvetítésében szegény D. Tóth Kriszta, amikor Lucifer, a fő kanördög akkorát ordított, hogy a pokol különböző tornácain üstökben fűtőzködő gonoszok homlokát kiverte a jeges verejték…
– Hej famulus! Ide azonnal, gazemberek!
A famulus, a csicskások, az őrt álló kanördögök mind egyszerre rontottak a trónterembe, azt hitte valamennyi, hogy bejutott uruk színe elé az Eörsi család.
– Gazemberek! Naplopók! Csalók! Hitványak! Mi ez? Puccs? Lázadás?
– Mi történt, nagy jó urunk?
– Hogy mi történt? Még hogy mi történt?! Hát innen, a Híradóból kell megtudnom, hogy odafönt elszabadult a pokol?! Hát mégis győztünk, és ti titkolóztok?! Kicsodát akartok a helyemre ültetni, átkozottak?
A famulus, a csicskások, az őrt álló kanördögök úgy néztek egymásra, ahogy utoljára a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága nézett össze, midőn Ceausescu elvtárs kifejtette a párt esztétikai és irodalomtörténeti irányelveit. A famulus szólalt meg először, lévén ő a legnagyobb rangú ganyé.
– Nem egészen értjük, nagy jó uram, mire alapozza azon feltételezését, hogy győztünk…
– Most mondta a Magyar Televízióban D. Tóth Kriszta, hogy a Szent Péter téren elszabadult a pokol, miután megválasztották a pápát. Most mondták be, gazemberek!
– Nagy jó uram – szólt látható kínban a famulus –, az a szomorú helyzet, hogy D. Tóth Kriszta nem áll alkalmazásunkban. Megvizsgáltuk, kitöltötte a teszteket, de annyira ostoba szegény, hogy még alsegédriporternek sem tudtuk felvenni. Így került a Magyar Televízióhoz.
– Akkor tehát nem szabadult el a pokol…
– Nem. D. Tóth Kriszta szabadult el.
– Takarodjatok!
És azok mind eltakarodtak. Lucifer pedig hátradőlt, fáradtan lehunyta szemeit, és azon gondolkodott, hogy mégis föl kellene venni D. Tóth Krisztát. Mert ideje megtörni azt az általános vélekedést, miszerint boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa…