Uniós ugaron a magyar mezőgazdaság

Napjainkban zajlik egy olyan verseny, amelynek magyar résztvevői hazai pályán, ólomcipőben futják a távot. Foglalkozik velük a kormány, a sajtó, a közvélemény, egyszóval ért hozzá mindenki, csakúgy, mint a focihoz. A nemrég lezajlott gazdademonstráció nagyon kevés gondját hozta felszínre és oldotta meg a magyar gazdáknak, ám rengeteg új, megoldandó kérdést vetett fel. Közöttük is a legfontosabb: képes-e, akar-e a magyar társadalom szembenézni a magyar gazdákat érdemtelenül sújtó hatalmas és talán végzetes csapásokkal?
A szocialista kormányzás alatt az uniós csatlakozás bárgyú (és drága) propagandájában a Magyar Demokrata Fórum feltette a kérdést: mi lesz azokkal a polgárokkal, akik nem lesznek sikeresek a csatlakozás után? A sikeresek, azok, akik a csatlakozással jobban járnak (pénzügyérek, bankok, szolgáltatók, kereskedők stb.) támogatják-e azokat, akik önhibájukon kívül, a másoknak kedvező környezetben a korábbinál is rosszabb helyzetbe kerülnek? Támogatjuk vagy sorsára hagyjuk a magyar mezőgazdaságot és vele a vidéket, a nemzet részét?
És akkor utaltunk arra is, hogy más, frissen csatlakozó országok igenis feltették ezt a kérdést, és meg is válaszolták. Kivétel nélkül úgy, hogy mezőgazdaságuk megmentésére minden lehetséges lépést meg is tettek. A finnek, osztrákok, svédek hosszas mérlegelés, felkészülés, felkészítés és belső nemzetpropaganda után léptek az unióba. A felkészítés fontos eleme volt ez a bizonyos belső propaganda a szlovének, osztrákok és a csehek esetében is. Ez utóbbiak – akiknél a nemzetgazdaságban a mezőgazdaságnak közel sincs akkora szerepe, mint hazánkban – ennek ellenére majd kétmilliárd forintnak megfelelő összeget fordítottak arra a sarkalatos propagandára, hogy cseh ember cseh mezőgazdasági terméket fogyasszon a csatlakozás után, így is védve a honi mezőgazdaság pozícióit.
Mi ekkora összeget az elfuserált csatlakozási kampányban többek között olyan mérhetetlenül ostoba utcai kampányplakátokra költöttünk el, mint hogy „Fogyaszthatunk-e mákos gubát az unióban?”, meg hogy „Nyithatunk-e cukrászdát Bécsben?” A legfélelmetesebb azonban az a sajátos módszer volt, ahogyan a gondokat azonnal észlelő gazdák megmozdulásai alatt és után reagált „nemzeti” kormányzatunk. Az adófizetők pénzének védelmében sajtókampány indult a gazdálkodók ellen, fizetett bértollnokok azt sugallták, hogy a magyar gazdák nem dolgoznak, tulajdonképpen csak a markukat tartják a zsíros támogatásokért. E kampány eredményeképp a városlakók úgy érezhették, hogy a gazdák csak élősködnek a magyar társadalmon, és szinte beleégették az agyakba a képtelen vádat: a magyar gazda nem versenyképes.
A gazdák számára – bár erről nem szólnak a híradások – valóban nehéz a támogatások megszerzése. Eljutottunk a lényeghez: mi befolyásolja a magyar gazdák magyar piacon való versenyképességét a korábbi időszakokhoz képest? Hitványabb a föld, lustábbak, tehetségtelenebbek vagyunk, mint más nemzetek fiai?
Visszajutunk a kulcsmondathoz: a magyar gazda nem versenyképes, hiszen ha folyamatosan piacot veszít, ha mindenki az olcsóbb külföldit veszi, akkor bizony nem vagyunk versenyképesek. A versenyképesség a közgazdaságtan szerint vagy a termelékenység fokozásával, vagy a költségek csökkentésével javítható. Vizsgáljuk meg, hogy a mi körülményeink között melyik technika jelentheti a jövőt.
Termeljünk többet? 2004-ben a legnagyobb csapást talán az jelentette, hogy bőségesen termett mindenből. Ebbe a sok áruba fulladt bele a magyar gyümölcstermesztés, emlékezzünk csak a kora nyári meggy-, majd az almamizériára. Máig megoldatlan probléma a gabonafelesleg, a magyar termelőt idén tavasszal agyonnyomja az eladhatatlan burgonya – ingyen is adják már.
Nézzük a másik oldalt, a kiadások, a költségek csökkentését.
Kezdjük a legjelentősebb költségtényezővel, az energiával. Ennek árszintjét hazánkban évek óta az európai első négy legdrágább között találjuk. A magyar gázolaj költségén termett búza nem mérkőzhet az ukrán, a szlovén, a szlovák vagy a lengyel versenytársakkal. Hozzájuk képest a magyar gazda ezért valóban drágán termel. Az állam elvonja illeték és adók formájában már a gázolaj árában a jövedelmet (amiből ugyan – más államokhoz hasonlóan – valamennyit bonyolult szabályozás után visszacsorgat). A termék versenyképességében nagy szerepet játszik a forgalmi adó, hiszen az élelmiszer általában a végfelhasználókhoz kerül. A magyar áfa Európában a legmagasabb.
Hitel? A fejlesztési, beruházási hitel piaci alapon 12–17 százalék itthon, 3-6 százalék az EU-ban, akár ugyanabban a bankhálózatban. Ha felvesszük, mert enélkül nem léphetünk, vállalni kell a visszafizetés többletterhét.
Támogatás? Európában kifizetésnek nevezik, amellyel kompenzálják a mezőgazdákra nehezedő többletterheket. Nálunk politikai botránykő, késve kifizetve. Ide tartozik, hogy Szanyi Tibor, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium volt politikai államtitkára a Szervezési és Vezetési Tudományos Társaság tanácskozásán elképesztőnek nevezte azt a tapasztalatát, miszerint Magyarországon az agrártámogatások öszszegének 90 százalékát száznál kevesebb ember „teszi el”. Legalább elképesztőnek tartja, de hazánkban semmi sem történik, amikor egy volt államtitkár az egyik legnagyobb horderejű korrupciós ügyet bejelenti!
Támogatásból pedig ma a magyar gazdának lényegesen kevesebb jár, mint a versenytársaknak. A közvélemény úgy tudja, hogy 25 százalék jut az EU-ból, plusz a nemzeti 30 százalék. Ha ez igaz volna, a magyar termelő megkapná a versenytársak kondícióját javító összeg több mint a felét. Lehet azon elmélkedni, hogy a valódi versenyben milyen esélyeket jelenthet mindez, tehát a versenytársakhoz képest a feleakkora támogatás, de tudni kell: még ezek a számok sem igazak. Lássuk csak. Az a bizonyos magyar 100 százalék egy szorzás eredménye, összegre kerekítve, ha úgy tetszik, magyarra fordítva körülbelül 70 ezer forint hektáronként. A franciáknál példának okáért ugyanez az összeg körülbelül 92 ezer forint. Így tehát az a bizonyos magyar 55 százalék a francia termelővel szemben mindössze 42 százalékos támogatottságot jelent.
Nem tudjuk korrekt módon összehasonlítani az illetékek dzsungelét és egyéb elvonások piramisát más országokéval, de sajnos a legtöbb öszszevetésből vesztesen kerül ki a magyar gazda. A munkabérek közterhei? Azok bizony meghaladják az uniós tizenötök átlagát, s nálunk a legmagasabbak az új csatlakozók között. Minden európai mértéket felüllicitáló hozzájárulás, illeték, járulék és más befizetési terhek „növelik” a magyar gazda versenypozícióit. És rövid távú előnyt élvez a büdzsé. S a legújabb fejlemény: a földvásárlás illetékét januártól 2,5 százalékról 10 százalékra, vagyis a négyszeresére emelték. Köszönjük, jól jön ez a gazdatársadalom fejlődéséhez, amely gazdatársadalom – mint olvashatjuk a kormányhoz közel álló sajtóban – drágán termel!
Mindezek után szinte természetesen alakult ki az a gyakorlat, hogy árháborúkban a külföldi érdekeltségű láncok alkalmanként – kijátszva a kijátszható agrárrendtartási rendelkezéseket – hihetetlen mértékben a magyar árak alá tudnak menni, tönkretéve a magyar termelőket. Így adható egy kiló káposzta öt forintért akkor, amikor a magyar termelő számára egy szem mag kerül öt forintba. A már említett, lényegesen jobb körülmények között dolgozó francia parasztok érdekében a múlt év szeptemberében az áruházláncoknál közbenjárt a francia belügyminiszter, Nicholas Sarkozy. Hazánkban ezzel szemben a magyar kormány ágazati minisztere is rendre szembefordul a sokkal rosszabb helyzetű magyar gazdákkal.
Ez az igazán nagy különbség.
Nincs pozitív jövőkép sem. Ez év februárjában kiderült ugyanis, hogy az EU diszkriminatív politikája a jövőben is fennmarad. A 2007–2013 közötti időszakra tervezett költségvetés jelenlegi adatai szerint az egy főre jutó agrár- és vidékfejlesztési támogatások mértéke a régi EU-tagoknál 48 347 euró/fő, az újaknál pedig 14 373 euró/fő, hektárra vetítve ez a régieknél 2416 euró, és csak 1545 euró/hektár az újaknál. Csak nemzeti együtt gondolkodással és gyors cselekvéssel menthető meg a magyar parasztság.
A miniszterelnök időközben úgymond menedzserre cserélte az agrártárca vezetőjét. A beígért száz (bal)lépés közül két kicsit meglépett a kormányfő, menesztett két minisztert. De ettől a rendszer nem változik, ettől a magyar mezőgazdaság továbbra is a kabinet mostohagyereke marad.
Jaj neked, magyar gazda!

A szerző az MDF mezőgazdasági szakértője