A pogromot a Securitate készítette elő

Constantinescu volt köztársasági elnök az 1990. márciusi marosvásárhelyi etnikai konfliktusokat a 2002-ben megjelentetett A rombolás és az építkezés ideje című kötetében azzal magyarázta, hogy ezek az összecsapások a románokban és a magyarokban évtizedek alatt felgyülemlett düh és feszültség kitörései voltak. Szerinte az eseményeket azért lehetett normális mederben tartani, mert, mint írja: „Iliescu elnök bölcs nyugalma megelőzte a konfliktus eszkalációját” (455. old.). Emil Constantinescu könyvében számtalan érdekes és izgalmas megállapítás olvasható. Vannak benne kisebb-nagyobb tévedések is. De a fenti megállapítása döbbentett meg leginkább.
Említett könyvében Emil Constantinescu egyedül a titkosszolgálatokat kezeli óvatos tisztelettel. A román társadalomról a volt elnök, amúgy a valóságnak megfelelően, azt írja, hogy komoly morális és civilizációs hiányosságokkal rendelkezik. Nem kíméli sem a kritikai ellenzéket, sem másokat. Ellenben a titkosszolgálatokról így ír: „Hivatali időm utolsó napjáig, még azt követően is, hogy nyilvánvaló volt, ki lesz az utódom, a szolgálatok korrekten és pártatlanul tájékoztattak.” Constantinescu szerint az antiterrorista alakulatok, illetve a Securitate utódszervezete, az SRI, „az európai, illetve a világ rokonszervezetei között a leghatékonyabbak közé tartoznak”. Számokat és adatokat sorolt fel arról, hogy miként cserélődött le a régi szekus gárda, és hogy mennyi fiatal tiszt lépett szolgálatba, arról azonban egy szót sem ejt, hogy miért nem tudtunk meg semmit azokról az ügyekről, amelyek máig foglalkoztatják a román közvéleményt. Semmit nem tudunk a Securitate korabeli gyilkosságairól; semmit annak a mérnök-költő Gheorghe Ursunak a naplójáról, akit 1985. november 17-én azért gyilkoltak meg, mert a Ceausescu házaspárt kárhoztató folyóiratot szerkesztett; semmit a Szabad Európa Rádió müncheni székházában elhelyezett és felrobbantott bombáról; semmit a a párizsi Szabad Európánál dolgozó Monica Lovinescu ellen elkövetett gyilkossági kísérletről, illetve arról, hogy két, a Securitate által felbérelt palesztin iszonyatosan megverte. És máig titok övezi Emil Georgescu, a Szabad Európa szerkesztőjének meggyilkolását. Mindez a 70-es években történt.
A volt elnök könyvében azt állítja, hogy hivatali ideje alatt egyetlen értelmiségit sem figyeltek a szolgálatok, holott a valóság, mint tudjuk, ezzel éppen ellentétes. Elég, ha csak azokra utalunk, akik szóba hozták a kisebbségek helyzetét, a kulturális autonómia kérdését. Vagy azokra, akik nyilvános vitát kezdeményeztek a föderalizmus kérdéséről. Biztosan tudom, hogy ezekről a témákról az elnök csomagszámra kapott tájékoztató anyagokat a szolgálatoktól, pontosan azért, hogy megelőzzék a sajtóban kirobbanó későbbi leleplezéseket.
Fenti kijelentéseim azért is kapnak különleges jelentőséget, mert 1996 és 2000 között Emil Constantinescu volt Románia egyetlen demokrata elnöke. Ez az intermezzo, az 1996 és 2000 közötti az egyetlen rövid periódus, amikor Ion Iliescu, vagyis az a politikus, aki részese, sőt kezdeményezője volt a posztkommunista hatalmi struktúrák átmentésének, és az 1990 márciusához hasonló diverzáns akciók értelmi szerzője volt, nem ellenőrizte közvetlenül a felszín alatti struktúrákat.
Sajnos Constantinescu időszaka alatt sem derült fény azokra az eseményekre, amelyek Marosvásárhelyen történtek. Ellenkezőleg, amint láttuk, Constantinescu kimondottan dicséri a titkosszolgálatokat, dacára annak, hogy – saját állítása szerint – fontos szerepet játszottak az ő megbuktatásában. Constantinescu még arra a ritka teljesítményre is képes, hogy az 1990 márciusában történt vérengzés felelősét, Ion Iliescut mentőangyalként állítsa be. Mindezek alapján nyilvánvaló, hogy a marosvásárhelyi véres eseményeket 1990-től 2004-ig, sőt egészen 2005-ig nemzetvédelmi szempontból kiemelten titkos ügyként kezelték, olyan titkos ügyként, amelynek titokgazdája az SRI. A vásárhelyi eseményeket nagyobb hallgatás fedte, mint a Jugoszlávia ellen elrendelt ENSZ-embargó megsértésének tényét.
Annak ellenére, hogy különböző bizottságok jöttek létre azzal a feladattal, hogy az ügy hátterét feltárják, ezek semmilyen használható eredményre nem jutottak. 1990-ben véletlenszerűen letartóztattak néhány bűnbakot. Mindössze ennyi történt. Pedig számtalan adat közismert, és belőlük egy kis logikával bárki levonhatja a következtetéseket, sőt az igazságot is kimondták már több alkalommal. A legféltettebb titok már rég lelepleződött. Most azokból a feljegyzésekből idézek, amelyek már Ruleta (Rulett) című kötetemben napvilágot láttak. (A könyv a XX. Század Intézet kiadásában előkészület alatt áll.)
Már akkor felhívtam a figyelmet a CFSN (A Nemzeti Megmentési Front Tanácsa) december 22-i nyilatkozatára, amelynek alapján a volt Securitate-alkalmazottakat a hadsereg ellenőrzése alá helyezték, és fizetésüket is innen folyósították, a tervek szerint mintegy három hónapig. A tervezet szerint három hónap után leszerelték volna őket. Emlékszem, hogy Szilágyi Sándor, a kolozsvári Babes–Bolyai Egyetem professzora, amikor ezt a bejelentést hallotta, így reagált:
„Nem tudom elképzelni ezeket a szekusokat, amint visszatérnek az esztergapadhoz vagy a kapanyélhez.” Majd felhívta az RMDSZ figyelmét arra, mi várható. „Vigyázzatok! Figyeljetek oda, hogy mi fog történni március 20-a körül. Valószínű, hogy provokáció készül” – figyelmeztetett Szilágyi Sándor.
Domokos Géza úgy emlékezik, hogy 1989. december 26-án felhívta őt valaki telefonon, aki arról értesítette, hogy Kovászna megyében több száz románt gyilkoltak le. Arra szólította fel Domokost, hogy állítsa le ezeket az akciókat. Mire Domokos Géza megkérdezte, hogy kivel beszél. „Virgil Magureanu” – volt a válasz.
Érdekes még a következő történet is:
1990. január 5-én a Nemzeti Megmentési Front Tanácsa nyilvánosságra hozta állásfoglalását a kisebbségek jogairól, egyben ígéretet tett a magyarok egyéni és kollektív jogainak biztosítására. Az állásfoglalás magyar változatát Domokos Géza, az RMDSZ elnöke olvasta fel, a román nyelvű változatot pedig Virgil Magureanu. Ismét Virgil Magureanu. Felmerül a gyanú, hogy vajon nem az volt-e a cél az előre kitervelt márciusi vérengzéssel, hogy azt bizonyítsák, a kisebbségi jogok ilyen nagyvonalú kezelése még nem időszerű.
De lássunk csak egy másik jelenetet.
1990. március 19-én este történt. Dan Vighi az alábbiakat mesélte a Temesvári Társaság vezetőinek és Ion Iliescunak a találkozójáról. (George Serban, Vasile Popovici és Dan Vighi álltak annak a Temesvári Társaságnak az élén, amely részt vett az 1989. decemberi forradalmi felkelésben, majd ezt követően határozottan fellépett Ion Iliescu rendszerének a Securitatéra támaszkodó politikája ellen.) Iliescu választási kampánykörútján útba kívánta ejteni Temesvárt, ezért Claudiu Iordache, aki egy rövid ideig a Nemzeti Megmentési Front elnöke is volt, meghívta a társaság vezetőit a Cotroceni-palotába, hogy találkozzanak Iliescuval. Az összejövetelre március 19-én este került sor. Amikor George Serban, Vasile Popovici és Dan Vighi beléptek a szalonba, Iliescu elnököt Virgil Magureanu társaságában találták. Tekintettel a szereplőkre (akkor már lehetett tudni, hogy Magureanu, aki 1989 előtt is tagja volt a Securitaténak és a Stefan Gheorghiu kommunista pártegyetem professzora volt, lesz a SRI igazgatója), gyorsan szóba került a marosvásárhelyi román–magyar konfliktus. A Temesvári Társaság vezetői azt javasolták, hogy jöjjön létre mihamarabb egy baráti találkozó Tőkés László, Smaranda Enache és Iliescu részvételével. Iliescu az alábbi indokkal hárította el a javaslatot: „Nem lehet semmit tenni. Az ilyen típusú találkozó merő utópia. Nem lehet áthidalni a románok és a magyarok közötti szakadékot.” Ezalatt tanácsadók raja jött-ment a teremben, és tájékoztatta Iliescut a legfrissebb vásárhelyi eseményekről, de úgy, hogy a vendégek semmifajta tájékoztatást sem kaptak. Vighi így emlékszik Magureanu kommentárjára: „Erdély egy puskaporos hordó. Majd meglátják, mi minden fog ott történni!”
Mindezek alapján határozott meggyőződésem, hogy a marosvásárhelyi összecsapást a régi Securitate készítette elő. Az is meggyőződésem, hogy az események „sikerében” elévülhetetlen érdemei voltak Virgil Maguraeanunak, a SRI első igazgatójának. Úgy vélem, a véres eseményekre azért volt szükség, hogy ezzel indokolják az intézmény szükségességét. Erre a legtisztább bizonyíték az a titkos rendelet, amelyet az Ideiglenes Nemzeti Egység Tanács kabinetje a SRI megalapításáról még március hónapban hozott. A rendeletet nem terjesztették a Nemzeti Egység Tanács elé, holott ez törvényességi feltétel lett volna. Ezt pontosan tudom, mert akkoriban tagja voltam a tanácsnak. 1990 márciusának végén fel kívántam szólalni a tanácsban, mert voltak adataim a háttérben zajló eseményekről. Ezeket az adatokat Dan Voinea szolgáltatta, aki később Emil Constantinescu elnök katonai kabinetjének lett a vezetője. Jóban voltam vele abban az időben, mert mindketten a Gheorghe Ursu-ügyön dolgoztunk. Amikor szólásra emelkedtem, és adatokat kezdtem felolvasni, az első sorban ülők azonnal dobogásba és zajongásba kezdtek, hogy belém fojtsák a szót. Majd hirtelen két alak termett mellettem, és elkezdtek leráncigálni a szószékről. A jobboldali alakra néztem, aki megfogta a karomat. Akkor még nem tudtam, hogy ki ő, de vonásait mélyen belevéstem az agyamba. Rövidesen a nevével is megismerkedhettem. Virgil Magureanunak hívták.
Megismétlem: az események logikája számomra világos. Az események láncolata abba a forgatókönyvbe illeszkedik, amelynek célja a posztceausiszta államhatalom megszerzése volt. Az első hatalmi központ, amely 1989 után létrejött, egy szűk körre korlátozódott, négy régi veterán kommunista vezetőből állt: Ion Iliescuból, Silviu Brucanból, Alexandru Barladeanuból és Dumitru Maziluból. Románia első miniszterelnöke egy Párizsban végzett fiatalember, Nicolae Ceausescu lányának, Zoe Ceausescunak jó barátja, Valter Romannak a fia lett. Valter Roman a Komintern egyik hírhedt vezetője volt, aki Nagy Imre és köre romániai deportálásában, illetve fogva tartásában is aktív szerephez jutott. Mindnyájan támadhatók voltak letagadhatatlan kommunista múltjuk miatt. Legitimitásukat ezért magyarellenes uszításra építették. Ezt állították választási kampányuk fókuszába.
Egy dolog nem világos a számomra, ez pedig az, hogy vajon azokon kívül, akik a korábbi Securitate és az egykori nómenklatúra tisztára mosásában voltak érdekeltek, vett-e részt más is az összeesküvésben.
Vajon Iliescu, Magureanu és csapata együttműködött-e a szovjet szolgálatokkal? Lehet, hogy Marosvásárhely is szerepelt azon a szovjet, majd később orosz KGB-s listán, amely alapján egymás után robbantak ki különböző konfliktusok Karabahban, Transznisztián, Abháziában, illetve Dél-Oszétiában?
Ma, 15 évvel a forradalom után az RMDSZ kormánytényező. Ez már a kilencedik év, hogy a romániai magyar közösség bele tud szólni, befolyást tud gyakorolni Románia életére. Soha még ennyi fontos állami pozíciót nem töltöttek be magyarok Romániában, mint most, 2005-ben. A magyarok jelenléte ezekben a magas állami pozíciókban a legjobb bizonyítéka annak, hogy új minőségű kapcsolatok jöttek létre a két közösség között. Mégis, valahol ezeknek a viszonyoknak a mélyén létezik egy zavaró, fehér folt: a marosvásárhelyi eseményeknek soha fel nem tárt története. Szükségünk van arra, hogy kiderüljön végre az igazság.
Ezért kérjük fel együtt a hivatalos állami szerveket, lebbentsék fel a fátylat az 1990 márciusában történtekről. Derüljön ki végre az igazság arról a drámai összecsapásról, amely oly fájdalmasan ásta alá a jó viszonyt románok és magyarok között. És oly kedvezőtlen irányba befolyásolta Románia történelmét.

A szerző ismert antikommunista ellenzéki. A nyolcvanas évek végén éhségsztrájkot folytatva tiltakozott az emberi jogok megsértése ellen. A rendszerváltozás után kisebbségi és külpolitikai ügyek szakértője. A bukaresti Emberi Jogok folyóirat igazgatója. Az írás a pogrom 15. évfordulója alkalmából készült előadásának szerkesztett változata