A rasszizmus a baloldal kenyere

Úgy kell a gondolatok, eszmények és távlat híján uralkodó baloldali koalíciónak a rasszizmus, de legalábbis az azzal való vádaskodás lehetősége, mint egy falat kenyér. Ezért aztán mindenhol rasszistákat, antiszemitákat vizionálnak. Egyesek szerint ezek vonulgatnak kis hazánkban mindenfelé. Olyan nyomasztó ez így, hogy sokan már nem is akarnak itt élni. S aztán maradnak, hiszen hol lehetne olyan kiváló antirasszista üzleteket csinálni, mint nálunk? A hivatásos antirasszistáknak nálunk nem szükségesek a tények, nem kellenek bizonyítékok. Ők tudják, amit tudnak. Itt minden arra van kódolva.
Az a tény, hogy a nagy városokban mindenhol sok bolond ember szaladgál szabadon, ön- és közveszélyesen, még nem rasszizmus, csak a mi antirasszista ébereink fejében. Egyébként őket is nyugodtan sorolhatjuk az előbbi csoportba. A bolondság ugyanis a zavarosságon túl, általában fixáltságot jelent. Minden és mindennek az ellenkezője arra utal, hogy…
Szóval, hogy a magyarok kíméletlenül rasszisták. Üldözik például a cigányokat. Aztán kiderül, hogy egy cigány szúrta le Józsikát, aki már-már szimbólummá emelkedett. Csak hát közben itt nagyfejű és nagyszájú emberek már ismét pofozták a rasszista magyarokat. A nagyszünetű pillanatnyi miniszterelnök is festette vádlón az ördögöt a falra, és szokásos fontoskodásával etikai magasban érezte magát. Neki is nagyon kell a rasszizmus, mert így lehet tiltakozni, s van látszólag mondanivaló. Ezért tartották annak idején Szabó Albertet, majd húzták elő Bácsfi Diánát. Minden ilyen irányú, feltűnési viszketegségben szenvedő vagy zavart elméjű jelentkezőt a cselédmédia szívesen fogad. Ha az illetőnek igénye van rá, „mértékadó” értelmiségiek fognak róla sokszor kerekasztalozni, konferenciázni, cikkek százai születnek meg.
Mert kell a rasszizmus. Az ellene való hősi küzdelem ugyanis kitölti az ürességet, amely a személyes jellegű mocskolódások szüneteiben elárasztja az embereket. De van-e jelentősebb veszély?
Nos, biztosan vannak Magyarországon is rasszisták, s vannak előítéletek is, amelyek persze nem függetlenek az előzetes tapasztalatoktól. Az is igaz, hogy az emberek nem kevésszer sértenek etnikus, származási alapon vitákban, érdekütközések esetén. De azt le lehet szögezni, hogy nem csak egyféle – mondjuk többségi – rasszizmus van, nem csak magyaroknak vannak előítéleteik. S egyébként a törvényekben lefektetett egyenlőségi sérelmek esetén sem holmi zajos másodlagos politikai célú tüntetéseknek, hanem a rendőrségnek a feladata a cselekvés.
Az egykori velejéig hamis osztályharc után most hazug antirasszizmus és antiszemitizmus-harc folyik egy zömében nehéz sorsú országban. Akkor sem a népről volt szó, hanem a hatalomról. Ma is ugyanennek az érdekében manipulálnak egyesek. Érdekes módon régen is megérte (magán-) üzletileg osztályharcolni – bár akkor még voltak kockázatok –, ma már kockázatok nélkül lehet, hazugságokat hangoztatva, önmegvalósítóan antirasszistáskodni. Nálunk mindez nyugodtan nevezhető a szellem és a kor szégyenének.
Főleg, mivel e kiváló népség igen szelektíven viszonyul a rasszizmushoz. Ha ilyen jellegű atrocitás például magyarokat ér, akkor hallgatnak, vagy tagadják az ügy ilyen jellegű voltát. Ma nálunk egyértelműen peremjelenségről van szó, mint olyan sok más, SZDSZ-es jellegű tematizációban (például homoszexuális követelések). A közélet középpontjába hozva ezeket, a mai hatalom haszonélvezői ügyesen elkerülhetik azt, hogy a többség súlyos, egzisztenciális ügyeiről szóljon a politika. S ezzel lelkiismeretlenül kompromittálják az általuk támogatott csoportok valós problémákat is hordozó sorsát. Gyalázatos dolog volt egykor a proletárok nyomorát instrumentalizálni hatalmi csoportérdekből, s még visszataszítóbb nehéz sorsú peremcsoportok gondjait is ellenszenvessé tenni ugyanezért.
De hát éppen itt rejlik a mai magyarországi helyzet kulcsa. Itt gátlástalan emberek diktálják a közbeszédet már évtizedek óta – primitív észjárás szerint, de óriási pénzekkel megfizetve. A vakulj magyar! program sokaknál igen hatékony, míg másoknál a trendi üzlet lehetősége csalogató volt és maradt. Mert az éberek mindig tudják, hogy mire van szüksége – mindenkinek. Sokan pedig soha nem tudják, hogy mire van szüksége saját maguknak. Ezekre az emberekre alapozzák a demokrata rasszisták, ahogyan a „demokrata” exkommunisták és minden más gazemberség a taktikájukat.
Ők, a szólni sem képes tömeg, amelynek semmi köze a cselédértelmiség rejtjeles hatalmi szövegeihez és főleg üzletes érdekeihez, ez adna legitimitást? Mire? Ennek a tömegnek az „osztályharc éleződése” sem adott sokat, sőt, hosszú távon csak veszítettek, az antirasszista küzdelem pedig eleve nem is ígér(het) semmit. Egyszerűen csak azért, mert mindenhol a tömeg a legesendőbb a rasszizmusra. (Minden elfogulatlan felmérés szerint az MSZP a legrasszistább, legelőítéletesebb bázissal rendelkező párt.) Mit gondolnak itt a nyugatban meghülyült értelmiségiek? A mai magyar szegénységnek a rasszizmus a problémája?
Reméljük, minden üzletnek vége lesz egyszer.

A szerző történész, egyetemi docens