Esély a nemzeti villamos társaságra

A privatizáció óta először alakult ki kormány és ellenzék között egyetértés a Magyar Villamos Művek (MVM) Rt., a Paksi Atomerőmű Rt., az Országos Villamostávvezeték (Ovit) Rt. és a Mavir társaságcsoport gyakorlatilag százszázalékos állami tulajdonban tartása és egységének helyreállítása ügyében. Ez a privatizációs törvény módosításával törvényesítendő egyetértés megteremti a nemzeti villamos társaság tulajdoni alapját. A villamosenergia-törvény napirenden lévő és ugyancsak kormány és az ellenzék egyetértését bíró módosítása pedig az uniós előírásokkal összhangban lehetővé teszi az átvitelirendszer-üzemeltető kialakítását.
A nemzeti villamos társaság létrehozása már 1998-ban szerepelt a Fidesz negyvenpontos választási programjában, a privatizáció leállítása pedig a múlt évben nagy társadalmi támogatást kapott a nemzeti petícióban. Most MSZP-s képviselők kezdeményezték az MVM egységének helyreállítását. A ritka egyetértés okán örülhetnénk és bizakodhatnánk: a villamosenergia-rendszer maradékából nemzeti összefogással erős piaci szereplőt működtethetünk, a tízmillió magyar fogyasztó részvénytársaságát. Ezzel szemben Kaderják Péter, a Magyar Energia Hivatal (MEH) volt elnöke A hazai árampiacot bénító túlerő című írásában (MN, 2005. május 12.) kesereg, és azzal riogatja a közvéleményt, hogy a Mavir visszaintegrálásával az eddig is piaci túlerőben lévő MVM, az ő szóhasználatával a „nemzeti színű monopólium” tovább erősödik, ami áremeléshez vezet.
Cikkének elején az egyetértők között említ engem is; valóban a privatizáció óta érvelek a nemzeti villamos társaság mellett, s most sokakkal együtt örülök, hogy ebben az egyetértésben közreműködhettem. Szakmai véleményem 1991 óta változatlan, bárkik is voltak az ország, illetve az iparág vezetői. Mindig az ország valós érdekeit igyekeztem szolgálni, most is kötelességemnek tartom, hogy a cikk lényegesebb állításait szembesítsem a tényekkel.
A túlerő
A villany nem az MVM miatt drága, s a cikk állításával szemben nem a nemzeti villamos társaság létrehozása esetén kell megtanulni „szeretni a még drágább áramot”. Ugyanis csak az MVM érvényesíti portfóliójában a legkisebb költség elvét, ami egyedül fékezi a fogyasztói árak gyors növekedését.
Az MVM ellen évek óta folyó támadás célja a „piacot bénító túlerő” fantomjának emlegetésével az MVM erőművi portfóliójának szétdarabolása, vagyis az egyetlen hazai potenciális versenytárs ellehetetlenítése a piacon. Egyébként a túlerő állításának nevetségességét mi sem bizonyítja jobban, mint az 1996–2003 közötti években a privát erőművek 130 milliárd forint, a privát áramszolgáltatók 158 milliárd forint profitja, szemben az állami tulajdonú MVM és a hozzá tartozó erőművek (Paks és Vértes) veszteségével. A privát tulajdon nyeresége a privatizáció óta mindig nagyobb volt 8 százaléknál, 2003-ban átlagosan az erőműveknél már 15,3 százalék, az áramszolgáltatóknál 13,8 százalék volt, ami lényegesen meghaladja a külföldi befektetők saját országaiban realizált nyereséget. Ezt az igen jelentős extraprofitot jól jellemzi az is, ha figyelembe vesszük, hogy az USA tízéves államkötvényeinek hozama ebben az időszakban négy százalék körül volt. Vagyis a villamos piac privát szereplői jelentősen túlfinanszírozottak az MVM-csoport kárára, aminek nincs köze a tényleges önköltséghez.
Virtuális piac
Az MVM-portfólió egyben tartása azért is kulcsfontosságú, mert a villany ára mellett lényegében a hazai erőművek határozzák meg az ellátás biztonságát is. A liberalizált piac szereplőit ugyanis nem kötik az ellátásbiztonsági követelmények, példák bizonyítják, hogy piaci zavarok esetén is az MVM-től várják a segítséget. A portfólió felbontása esetén megszűnne az MVM-en keresztül a közösség érdekében gyakorolt állami ellenőrzés lehetősége, az MVM helyébe a piaci eszközökkel nem korlátozható magánmonopóliumok lépnének, amelyek akár százszázalékos piaci koncentrációt is létrehozhatnának. A cikkben szereplő szlogen, „A hazai sokszereplős villamosenergia-piac valójában versenyre termett”, sajnos nem felel meg a valóságnak. A kapacitáshiányos termelői piac szerkezete, és a nem villanykereskedésre szolgáló viszonylag szűk határkeresztező vezetékkapacitások eleve nem biztosították a versenypiac kialakulásának feltételeit, nincs is igazi verseny, csak annak látszata. A látszatot csak bonyolult szabályzatokkal és piaci demagógiával lehet fenntartani. A korábban szükségtelen kereskedő vállalkozások sokasága kelti a verseny látszatát. Ezek mind csak növelik a fogyasztói árat, vagyis ezt a kereskedést is a fogyasztóknak kell megfizetni.
A cikkíró szerint a sikeresen induló piaci verseny a fogyasztók többségének áremelést hozott. A versenypiacra kilépő nagyfogyasztók az átmenetileg kedvező árú import útján jutottak olcsóbb villamos energiához, de ennek következtében a hazai erőművek fajlagos termelési költsége nő, amit viszont a közüzemi kisfogyasztóknak kell megfizetni. Az előnyben részesülők árelőnyét ők keresztfinanszírozzák. Ha a feljogosított fogyasztók villanymegtakarításai munkahelyek megőrzését eredményezték, akkor az a többet fizető fogyasztóknak köszönhető. A munkahelyek megtartásával kapcsolatban érdemes emlékeztetni arra, hogy a villamosenergia-iparban foglalkoztatottak számát a privatizáció óta 46 400-ról 24 000-re csökkentették. Nagyrészt ebből következik a szolgáltatás színvonalának csökkenése, viszont az ebből származó hatalmas „költségmegtakarítás” nem érződik az árakban.
A versenypiaci rendszer működtetési költségei többszörösét teszik ki a piacnyitást megelőző értéknek. A piaci liberalizáció érdekében szükséges hálózati fejlesztések mellett emiatt is emelkedtek a rendszerhasználati díjak, amiről a cikkben is említés történik. A rendszerhasználati díjak emelkedése és az MVM Rt. „túlereje” között egyébként semmi összefüggés sincs.
A valódi tét
Miért okoz csalódást az, ha a villamosenergia-törvény tervezett módosítása a rendszerirányító esetében a vonatkozó uniós előírást teljes egészében beilleszti a magyar törvénybe? Az eredeti uniós direktíva ugyanis mind a független (ISO), mind pedig az átvitelirendszer-irányító (TSO) modellt ismeri, s nemzeti hatáskörbe utalja a választást, és természetesen nem beszél tulajdoni korlátokról. Nekem az jelentett csalódást 2001-ben, hogy a két változat közül az utóbbit kihagyták a törvényből, azt a hamis látszatot keltve, mintha uniós előírás volna a független rendszerirányító. Ezzel készítették elő a rendszerirányító kiszervezését az MVM-ből. Ezt akkor nem kifogásolta a MEH, csak a mi társulatunk. A parlamenti végszavazás előtt minden képviselőhöz eljuttattuk társulatunknak a törvényre vonatkozó, honlapunkon ma is olvasható állásfoglalását, amelyben ez áll: A rendszerirányítónak az MVM-csoporton belül tartása megfelel az uniós követelményeknek, nem indokolt az annál szigorúbb tulajdonjogi szétválasztás. A rendszerirányító Németországban és Franciaországban is az integrált (termelést, szállítást és elosztást végző) társaságok tulajdonában van, csak könyvviteli, menedzsmentszintű szétválasztás történt.
Sajnos az uniós követelmények túlteljesítése a villamosenergia-rendszer egész liberalizációs folyamatára jellemző volt, s ennek ideológiai alapját a Gazdasági Versenyhivatal 1999. évi tanulmánya képezte, amelyben ez áll: „Tovább kell menni a minimális EU-elvárásoknál.” Talán nem véletlen, hogy az utóbbi hetekben éppen a versenyhivatal igyekezett megakadályozni annak az egységnek a kialakulását, amelyen Kaderják Péter is kesereg. Nekem meg eszembe jut, hogy 2001-ben a versenyhivatal nem indított vizsgálatot, vagyis nem fújt, amikor szabálytalanság történt, s a MEH sem kezdeményezett vizsgálatot. Akkor a privát áramszolgáltatók, kartellismérvekre jellemző módon öszszefogva, közösen bojkottálták az árhatóság által megállapított, törvényes nagykereskedelmi ár megfizetését az MVM-nek. Sajnos eredményesen, az árat a privát szolgáltatók javára, az állami MVM rovására korrigálták. Így keletkezett az MVM 50 milliárd forintos vesztesége, amelyet később a költségvetésnek kellett pótolni a működtetés fenntartása érdekében. Ezért kételkedik az ember a piaci verseny semlegességét hangoztatók hitelességében.
Az élet sajnos igazolta a hazai ISO-modell nehézkes működését, s már a módosult EU-direktíva is csak a TSO-modellt ismeri. Szakmai szempontból ezért került napirendre az átvitelihálózat-üzemeltető rendszerirányító létrehozásának kérdése. A rendszerirányító körüli vita valódi tétje azonban az volt, hogy az MVM tulajdonában lévő átviteli hálózati vagyont az MVM-től elvonva a Mavirnak adják-e, vagy a Mavirt integrálják vissza az MVM-be, a cikkíró szavaival: „nőjön össze az, ami együvé tartozik.” A rejtett cél az átviteli hálózati vagyonnal feltőkésített Mavir (részleges) privatizációja, eladása a villamos piacon többségi tulajdonnal rendelkező külföldi, multinacionális társaságok részére. Így jött volna létre e külföldi társaságok vertikális (a termeléstől a szállításon át az értékesítésig tartó) integrációja, teljes monopóliuma az iparágban, állami ellenőrzés nélkül. Tehát nem a Mavir ingatlana és számítógépparkja a tét (amely egyébként jelenleg sincs tulajdonában), amint ezt a cikk állítja, hanem az MVM tulajdonában lévő mintegy 200 milliárdos átviteli hálózati vagyon, amely most már remélhetőleg véglegesen a nemzeti villamos társaság tulajdona marad. A Mavir Rt. tulajdonosváltása egyébként semmilyen mértékben nem befolyásolja a vezetékkapacitásokkal való gazdálkodást.
A „kis hal”
Az átviteli hálózati tulajdon adja az MVM tőkeerejének nagyobbik részét, biztosítja finanszírozási pozícióját, fejlődésének lehetőségét. Ennek a stratégiai jelentőségű alap-infrastruktúrának az eladása annak felelne meg, mintha a fő közúthálózatot vagy a vasúthálózatot privatizálnák. A vagyon nélkül maradó nagykereskedő MVM nem lenne biztonságosan működtethető, összeomlana a villany-közszolgáltatás, megszűnne a tízmillió „magyar részvényes” érdekeinek érvényesítési lehetősége.
A versenyt egyenlő feltételek mellett illik játszani, a cikkíró is versenyképes hazai vállalatról beszél. Ezzel egyetértek: az MVM-nek, mint a többi hasonló nemzeti társaságnak is, egyenrangú piaci szereplőnek kell lennie, olyan versenylehetőséget kell adni, hogy a futócipőben futókkal szemben ne zsákban kelljen futni. Az országnak elemi érdeke, hogy a versenyben saját társasága legalább másokhoz hasonló feltételekkel indulhasson. A nemzeti társaság konszolidálása ezt célozza, és ez érdeke minden (villanyfogyasztó) állampolgárnak.
A cikk fő állítását Kaderják önmaga cáfolja, amikor ezt írja: „Az MVM európai szemmel nézve az árampiacon olyan kicsi, hogy nem is látszik.” Hogyan béníthatja akkor a sokkal nagyobb nemzetközi monopóliumok árampiacát? S mire gondolt a szerző, amikor ezt írta: „Vajon szeretjük-e majd a magunk alkotta monopóliumot akkor is, ha valaki eladja?”, azaz „nemzeti monopol kis halunkat megeszi egy nagy hal”. Ezek szerint vannak olyan nagy halak, amelyek valóban meg akarták/akarják (v)enni a mi kis halunkat. Csakhogy a mostani egyetértés szerint nem akarjuk eladni, az erről szóló törvény végszavazás előtt áll.

A szerző az Energiapolitika 2000 Társulat elnöke