Barroso a kerékpáron

A nagypolitika szószólói annyira gyakran hasonlítják egy robogó gyorsvasúthoz az általuk megálmodott világmegváltó terveket, hogy az egyébként ötletes hasonlat mára elcsépelt közhellyé vált. Igaz, a TGV hazájában, Franciaországban talán mégis helyénvaló lett volna száguldó vasparipákról szólni az alkotmányban foglalt grandiózus reformok kapcsán, csakhogy Brüsszel szavahihetősége olyannyira megkopott (amihez a luxusnyaraláson részt vevő, majd vendéglátójának hatalmas EU-támogatásokat átutaló Barroso is hozzájárult), a semmitmondó kampányhősök pedig úgy megsokasodtak, hogy e szavaknak a Diadalív árnyékában sem adtak volna túl sok hitelt.
Azt is jól tudta mindenki, hogy bár az alapdokumentum – egységes formája, jogi leegyszerűsítései és az általa előirányzott intézményi átalakítások révén – önmagában akár még hasznára is válhatott volna Európának, valójában azonban az idegen és barátságtalan bürokrácia, valamint az egyre drágábbá, szociálisan érzéketlenebbé váló „új közösség” szimbólumává vált.
Az irodalmi szaknyelv által robinzonádának nevezett kalandregények visszatérő motívuma, amint a magukra maradt hajótöröttek, hogy megmenekülhessenek, lakatlan szigetük partján tüzet rakva próbálnak életjelet adni magukról. Az üzenési technikák Defoe kora óta sokat finomodtak, s talán nem túlzás azt állítani, hogy az emberek az alkotmány képletes tűzre vetésével fogalmazták meg üzenetüket a brüsszeli toronyházak legfelső emeletén ülő főbürokraták számára. A héten tapasztalt felfordulás tehát tulajdonképpen bosszú volt, melynek nem célpontja, csupán eszköze volt az alapdokumentum.
Merthogy Európa lakossága úgy érzi, hogy az, ami uniós politizálás címén ma folyik, lehet, hogy sokat hoz a felső körökben mozgó döntéshozók konyhájára, de hogy a kisemberhez semmi köze sincsen, az egészen biztos. Nem csoda hát, hogy az alsóbb társadalmi rétegekben élők szinte egy emberként mondtak nemet az alkotmányra, még ha a kampány során megannyiszor hangsúlyozták is nekik, hogy a szerződés révén Európa erősebb és biztonságosabb lesz. De tudták, hogy olcsóbb és érthetőbb biztosan nem, s bár az alapdokumentum hívei minden követ megmozgattak a támogatás kicsikarása érdekében, azt nem tudták elérni, hogy a többség ne mossa össze összes panaszát és félelmét az alkotmány kérdésével.
S bizony ki kell mondanunk, hogy ebben nekünk, újonnan csatlakozott közép-európaiaknak is szerepünk van, hiszen látszik, a Nyugat igazából addig sürgette csak közeledésünket, a szögesdrót feldarabolását, amíg az számára is hasznot hozott, még ha csak erkölcsit is. Mára azonban a nyugati szociális modellbe vetett hit megrendülni látszik, a gazdasági teljesítmény csökken, a munkanélküliség pedig jóval magasabb náluk, mint az egykori keleti blokk országaiban. (Igaz, a munkanélküli-segély Németországban vagy Franciaországban így is közel ötszöröse a magyar minimálbérnek.) A kelet-közép-európai munkavállalók azonban ott állnak a – ma még létező – határokon, kezükben franciakulccsal, s negyedannyiért végeznek el szinte bármilyen munkát, mint nyugati társaik. Utóbbiak pedig félnek, hiszen állást találni egyre nehezebb.
Ha pedig még keletebbre tekintünk, feltűnnek a törökök, akik – mint egy „nem” párti párizsi szónok a közelmúltban fogalmazott – befejezhetik azt, amit elődeiknek a XVII. században nem sikerült, s egész Európát megszállják.
A referendum kontextusához emellett kétségtelenül hozzátartozik az iraki háború is, amely – miután teljesen megosztotta az európai országokat – azt jelezte, csak álom a teljesen közös kül- és biztonságpolitika.
Az alkotmány sorsáról döntő népszavazások ráadásul majdhogynem felérnek egy-egy idő előtti parlamenti választással is – már ahol a kormány lehetővé teszi ezt –, s akárhogy is vesszük, Jacques Chirac francia elnök bizony vereséget szenvedett ezen a megmérettetésen. Kérdésként merül fel az is, hogy tud majd Brüszszel összhangot teremteni a – várakozások szerint – hamarosan huszonnyolc tagú közösségben, ha két olyan közeli és jómódú ország érdekei is eltérnek, mint Franciaország és Hollandia. A lakosság hiába mondott ugyanis egyformán nemet, Párizs korábban a szociális biztonságot, Hága viszont ezzel szemben a pénzügyi szigort hiányolta a szerződésből.
Bármennyire is fáj az Európai Unió vezetőinek, ők maguk sem vitathatják, hogy a francia „non” után három nappal érkező holland „nee” véglegesen megpecsételte az unió „legkisebb közös többszörösének” tekintett alkotmány sorsát. Az eredmény talán előrevetítheti azonban, hogy az „öreg kontinensnek” mégsem a mindenek felett álló egységesítésre és központosításra kell majd ezután törekednie, inkább arra, hogy a hangsúlyt a közösséget formáló nemzetállamokra helyezze, ezzel is védve az egyre gyengülő európai identitást.
Brüsszelnek tudnia kell azt is, kár nem létező gyorsvonatokról kommunikálni, a nagy, ám üres szavaktól várva a felemelkedést. Barrosónak és csapatának rá kell jönnie: valójában egy kerékpáron ülnek, melyet ha nem tekernek megfelelően, pillanatok alatt felborul.