Forgók, morgók, forintok

A hetvenes években Alfonzó feledhetetlen hangja tette a televízió képernyőjén keresztül közismertté a bugyuta figurácskát, Forgó Morgót, aki az ezerszer átkozott pénznyelő szerkezetet, a villanyórát személyesítette meg. Boldog idők! – mondják sokan. Csak nevettünk a dohogásain, amelyek a szükséges takarékosságról szóltak. Miért is ne mosolyogtunk volna? A szubvencionált áram- és gázszolgáltatás – mai szemmel nézve – alig került valamibe. A csalódás néhány esztendővel később aztán igencsak keserves volt. Mennyire más időket élünk ma: választásokat lehet nyerni és elveszíteni a gáz- és energiaárak körüli érvekkel. Bárhogy morog is Forgó, az átlagos magyar háztartás a költségvetésének tíz-tizenöt százalékát valamilyen energiára költi, míg ez az arány Németországban például csak három-öt százalék. Sajnos nem azért, mert az energiaár nálunk magasabb. Ezen könnyebb lenne segíteni. A reáljövedelmeink alacsonyabbak ennyivel. Nyugati árak, keleti bérek. A történet tehát nem csak Forgó Morgóról szól.
Kedvenc erdélyi tárgyú regényem egyik mondata így szól: „Amit kend beszél, abból nem lészen pletyka!” Bár több tízezer ember dolgozik ma Magyarországon az energetikában, úgy tűnik, egyikük sem túlságosan beszédes. Alig-alig hallani szakértői nyilatkozatokat, hozzászólásokat tőlük. Nem is beszélnek, vagy csak nem hallani, amit mondanak? Elnyomja a hangjukat az úgynevezett energiapolitikusok, pályaszéli bekiabálók hangja? Tudják az emberek egyáltalán, hogy léteznek hazánkban energiapolitikusok? Húsz év szakmai gyakorlattal és műszaki egyetemi oktatói múlttal a hátam mögött sem tudnám megmondani, hol lehet ilyen képzettségre szert tenni. Hogy mégis léteznek ilyen foglalkozású emberek, azt akkor tudtam meg, amikor a Magyar Nemzetben a szemem elé került Járosi Márton cikke (Esély a nemzeti villamos társaságra, MN, 2005. május 26., 6. oldal), amelyben Kaderják Péternek, a Magyar Energia Hivatal volt elnökének, egyetemi oktatónak az írására reagált (A hazai árampiacot bénító túlerő, MN, május 12., 6. o.). Aki mérnökként, közgazdászként dolgozik, ahhoz szokott, hogy érvelése számokon, tényeken alapuljon. Ám belátható, hogy egy napilap hasábjain nincs helye száraz számításoknak, grafikonoknak – ezek nyelvezete egyértelmű, de a laikus olvasó számára aligha érdekes. Mégis eljöhet egy olyan pillanat, amikor a mérnök is úgy érzi: meg kell szólalnia.
A Járosi-cikk alapján a jámbor olvasóban igencsak egyszerű összefüggés bontakozhat ki. Léteznek a csúnya, nem nemzeti áramszolgáltató vállalatok, amelyek hol „kartellszerűen” járnak el (holott az alföldi szolgáltató a törvényi joga alapján csak az Alföldön, a budapesti pedig csak Budapesten szolgáltathat); máskor pedig merő gonoszságból az egekbe srófolják az árakat. E logika szerint a felvágott azért drága, mert a közértes néni drágán adja; a kenyér árát a pék emeli; a benzinár pedig a benzinkutason áll. A valóság kicsit bonyolultabb. Az energiaszolgáltató az eladott és megvett energia árának különbségéből, az úgynevezett árrésből él. Ha ma a lakossági villany árát az egyszerűség kedvéért 30 forintnak tekintjük, és ehhez az áramszolgáltató vállalat (amely végeredményben csupán kiskereskedő) maga is 29 forintért juthat hozzá, az számára nagyjából ugyanannyit jelenti, mintha egy forintért venné és kettőért adná az áramot. A hazai áramszolgáltatók saját erőművek híján nem termelik a villanyt, csak megvehetik azt. Nem annak kellene talán utánanézni: miért van az, hogy míg a lakossági villamos energia végfelhasználói ára az európai átlag alatt van, addig a nagykereskedelmi ár jóval magasabb a külpiacinál? Hogy talán éppen ez a jelenség okozza azt, hogy a szolgáltatás színvonala lassabban közelíti a nyugat-európai szintet, mint azt mindnyájan szeretnénk?
Jómagam is magyarként dolgozom mintegy tízezer kollégámmal együtt a hazai áramszolgáltatásban. Olyan hazai vállalatoknál, amelyek százévesnél is régebbiek, s Magyarországon termelnek, itt tartanak fenn munkahelyeket, és itt is adóznak. A nemzeti és nem nemzeti vállalkozás megkülönböztetést tehát indokolatlannak tartom. Mi ugyanúgy a hazánk javára igyekszünk cselekedni, mint bárki más ebben az országban. Igaz persze az is, hogy olyan munkahelyen dolgozom, amely részvénytársaság formájában üzemel, s részvényesei között vannak kisbefektetők, nyugdíjasok, dolgozók (például én), önkormányzatok és külföldiek is. A részvényeinket nem loptuk, hanem vettük – valóban azért, hogy a pénzünket befektessük. Nem meglepő az sem, hogy számukat tekintve a hazai kistulajdonosok, a befektetett pénzt tekintve pedig a külföldi vállalkozások vannak többen. A kilencvenes években egy átlagos külföldi banknak valahogy jobban ment, mint egy nyíregyházi nyugdíjasnak. Összegezve: egy olyan magyar vállalat alkalmazottjának tarthatom magam, amely magyar, de részvényt vásároló tulajdonosai között több a külföldi. Nem érzem ettől kevesebbnek magam – bár talán szívesebben dolgoznék egy hasonló külföldi vállalatban, amelynek tulajdonosai között több a magyar. A kilencvenes évek elején még lett volna erre esély.
Bárhova utazzak is Európában, lassan mindenütt ugyanazok a telefontársaságok, bankok és gyorséttermek reklámja köszön viszsza rám. Hogy ez jó-e, azt nem tudom, de mindenképp unalmasabbá lett a világ. Valahogy így történt ez az energetikában is. A cseh, a lengyel, a szlovák, az osztrák energiapiacot ugyanazok a nagyvállalatok uralják. Az erősek bevásároltak (így tett például a magyar Mol Rt. is, amelynek vezetése megértette az idők szavát); a gyengéket pedig felvásárolták. Ez történt a hazai áramszolgáltató vállalatokkal is, amelyeket a kilencvenes évek elején a politikai céloknak alárendelt központi irányítás és a Magyar Villamos Művek egyes vezetőinek tevékenysége 1996-ra a végsőkig kivéreztetett. Talán Járosi úr már nem emlékezik arra, hogy az áramszolgáltató vállalatok romlásba dőlésekor ő volt az MVM Rt. egyik meghatározó felső vezetője. Én aligha fogom ezt elfelejteni.
Sztálin halálával egy gazdasági paradigma, a központi tervgazdálkodás is megkezdte agóniáját. Úgy tűnik azonban, egyesek gondolataiban még mai is ott munkál. Hogyan is hangzott az egyébként logikusnak látszó elképzelés? Még ma is hallom politikaigazdaságtan-tanárom hangját: „A központi tervezést az teszi a leggazdaságosabbá, hogy egyetlen termékből, egyetlen gyárban a lehető legnagyobb sorozatot gyárthatjuk.” A valóságban ez a gyönyörű elképzelés csupán egyetlen áruban öltött testet. Ezt a kiváló árut úgy hívták: Trabant. Egy termék, egy gyár, nagy sorozat, semmi variálás. Nekem valahogy nem vált be. Akárcsak a másik hazai megoldás, a telefonvonalak központi elosztása még a nyolcvanas évek elején is. A telefonszámlám ez idő tájt persze ideálisan alacsony volt. Nulla. Mert valahogy nekem és még néhány millió embernek nem jutott vonal. Viszont megmenekültünk a verseny fenyegető rémétől és a választás emberpróbáló fáradságától. Sok vita folyik manapság a piacnyitás hatásáról a gáz- és villamosenergia-szolgáltatásban. Valami gyökeresen új kezdődött, s e folyamat eredményeként – amint azt Kaderják Péter vitaindítójában számokkal alátámasztva be is mutatja – a legnagyobb fogyasztók már tíz-tizenöt százalékkal olcsóbban juthatnak villamos energiához. És ezt kár tagadni.
Orwell Állatfarmjának lakóit az egyszerű gondolkodás jellemezte. De nem csak őket. Jóllehet a magyar tudósok kiemelkedőt alkottak a villamosság tudományában, Budapesten mégis csak viszonylag későn gyulladtak ki a villanylámpák. Ennek az oka az volt, hogy az akkori idők egyik energiapolitikusa meggyőzte a székesfőváros vezetését, hogy „bár folynak valamiféle kísérletezgetések a villámfeszítés dolgában”, ám a jövő egyértelműen a gázvilágításé. A tekintetes közgyűlés e szakvélemény birtokában kötötte aztán meg azt koncessziós gázvilágítási szerződést, amely hosszú időre megakadályozta Budapesten a korszerű villanyvilágítás bevezetését. Ez 1883-ban történt. Most 2005-öt írunk, és a helyzet megismétlődni látszik. Ezért forgok és morgok.

A szerző mérnök-közgazdász