Ideológiai zűrzavar a szocialista fejekben

Nem akármilyen lélektani feladat a szocialista párt tagságának gondolkodásmódját és cselekedeteit tanulmányozni. Én magam tizenöt éve nézem ezt a példátlan fenomént, s most már semmin sem csodálkozom – korábban sosem gondoltam volna, hogy valamely politikai párt követői ilyen mértékben következetlenül és zavarosan viselkedhetnek. S most itt nem is az elnökválasztás során az MSZP részéről elkövetett súlyos stratégiai és taktikai hibákra gondolok – elvégre az ostobaság, a gőg teljesen normális emberi tulajdonságok, s a hibás helyzetfelmérés, netán a felkészületlen, rossz politikusok számtalanszor okozták már a történelem folyamán különböző érdekcsoportok, netán nemzetek, országok vesztét. Ez idáig rendjén is van, kár is több szót vesztegetni rá. Hanem ami utána következett, no és a megelőző tizenöt esztendő immár pszichiáterekért kiált.
Mert azt még csak-csak meg tudom érteni, hogy az átlag szavazópolgár fejét két alkalommal is el lehetett csavarni a jól hangzó ígéretekkel: korábban a három hatvanas kenyérrel, később pedig a Több pénzt az embereknek! (meglehetősen fantáziátlan és demagóg) jelszavával. Hiszen az emberek többsége nehezen él, alig-alig érti a bonyolult politikai játszmák lényegét, s hajlamos arra szavazni, aki számára többet ígér. Ez a világon mindenütt így van, nem valami magyar specialitás. Hanem az MSZP tagsága, a párthierarchia valamely pontján szerepet vállaló emberek viselkedése az, ami számomra a fejtörést okozza. A kórisme pontos felvázolásához 1995-ig kell visszanyúlnunk, egészen pontosan a Bokros-csomag bevezetésének időpontjáig. Mert korábban joggal lehetett feltételezni, hogy az MSZP egy baloldali párt, amely a szocializmus „vívmányai” közül minél többet meg akar őrizni, így hát lassítani fogja a kapitalizmus felé rohanást, s ezzel együtt a privatizációt is fékezni kívánja majd. Nos, ennek éppen az ellenkezője történt: a privatizációt felgyorsították, és a társadalom nyakába zúdították a szélsőségesen piacbarát, sőt neoliberális Bokros-csomagot. Hogyan lehetséges, hogy a szocialista párt tagsága, széles közvéleménye ekkor nem lázadt föl? Mi a csudát csináltak akkor azok a bizonyos „vidéki mezei hadak”, amelyek (ha a politológusoknak, és főleg Lengyel Lászlónak hinni lehet) a „Katit” ez év tavaszán pajzsra emelték? Vagy mit gondoltak akkoriban azok az elvtársak és elvtársnők, akik egykoron Kádár Jánosnak tapsoltak, azután Horn Gyulának, majd Bokros Lajosnak is? Hiszen kiváló pénzügyminiszterünk nagy médiacirkusz kíséretében belépett a szocialista pártba, ami ellen a mezei hadaknak akkoriban mintha nem lett volna kifogásuk, később pedig a „pénzt osztó” milliomos bankár Medgyessyt szerették, majd pedig a Csepeli Munkásotthonban már a milliárdos Gyurcsányt éljenezték? No és persze a Bokros-csomagot semmiképp sem lehet valamiféle kisiklásnak tekinteni, s még az SZDSZ zsarolására sem tanácsos hivatkozni, hiszen a szocialista párt képviselői és bértollnokai a mai napig is minden fórumon kiállnak az „elkerülhetetlen” Bokros-csomag és általában a liberális gazdaságpolitika „jótéteményei” mellett. Mert persze lehet, hogy egy kormány a „fokozódó nemzetközi helyzet” kényszerei miatt esetleg tényleg megszorításokra kényszerül, no de egy magát szocialistának nevező párt tagjainak nem illett volna mégis lázadozni egy kissé? Elvégre egy forradalmi ideológia, a marxizmus emlőin cseperedtek föl, nemde? (A Föld fog sarkából kitörni… – emlékeznek még?) Akkor tehát hogy is van ez, kedves szocialista hölgyek és urak, elvtársak és elvtársnők? Azok, akik végtére is egy politikai párt tagjai, miért is nevezik szocialistának saját magukat?
De hasonló ellentmondásokra és következetlenségekre bukkanunk akkor is, ha az MSZP külpolitikai elképzeléseit vesszük górcső alá. A nyugat-európai baloldali, szociáldemokrata pártok általában kissé Amerika-ellenesek, antimilitaristák és persze az iraki háború ellenzői. Tony Blair ellenpélda, azonban ne feledjük, hogy valóságos palotaforradalom zajlott le az angol Munkáspártban, amikor vezérük az iraki háború támogatása mellett döntött. Tony Blairt ez a lázadás kis híján megbuktatta, s számosan ekkor ki is léptek a Munkáspártból. Mi történt ezzel szemben nálunk? Az égvilágon semmi. Én egyébként még 1997-ben, némiképp naivan, azt gondoltam, az Amerika-, imperializmus- és NATO-ellenességen nevelődött, egykoron kommunista, most szocialista mezei hadaknak nem lesz egyszerű beadni a NATO-tagság piruláját. Tévedtem. Horn Gyula, aki különös módon mindenkinél korábban, már 1990-ben pedzegette a NATO-tagság lehetőségét, zavartalanul kampányolt hazánk NATO-tagsága mellett. 2003 óta pedig a szocialista párt berkeiben egyetlen szó el nem hangzott sem önmagában az iraki háború ellen, sem pedig hazánk háborús részvételét kárhoztatva. S itt most természetesen nem a két szocialista vezetésű kormányzat külpolitikáját kritizálom, sőt véleményem szerint alapvetően helyesen jártak el – no de a párt tagságának, ha tényleg vannak baloldali elvei, nem illett volna legalább finoman morgolódni?
S ugyanígy rejtély, miképpen tud lelkesedni az állítólag baloldali érzelmű, tehát a szegényekkel együtt érző, az egyszerű munkásemberekkel, a „melósokkal” rokonszenvező szocialista tagság a maga milliárdos vezéreivel? Azt még megértem, hogy a puritánnak látszó, egyszerűen beszélő Horn Gyulát szerették a szocialisták – de hogyan szerethetik egy füst alatt a gyanús privatizációs ügyletek révén meggazdagodott Gyurcsány Ferencet is? És a történészdoktor Hiller István szót ért-e vajon a „melósokkal”? Vagy a szocialista lakossági fórumok elkeseredett hallgatósága vajon mit gondolhat a helikoptertulajdonos Kóka miniszter úrról, aki éppen másfél millió forintos karórájával hetvenkedik, és akinek negyven öltönye áll készenlétben a szekrényében? A szocialista párt élén és környezetében sertepertélő számtalan dúsgazdag vállalkozó és bankár nem zavarja „a mezei hadak” szociális érzékenységét? A jelek szerint, egyáltalán nem.
Vagy az a helyzet, hogy a szocialisták nagyon okosak, vagy pedig megdöbbentően ostobák. Nos, a kérdés mára lényegében eldőlt. Hiszen gondoljuk csak végig az elmúlt közel egy esztendő eseményeit. A szocialista párt felső körei, titokzatos alkudozások eredményeképp és az SZDSZ-szel karöltve megbuktatják a korábbi kormányfőt, Medgyessyt. A szocialista mezei hadaknak egy szava sincs, sőt a sebtében összehívott kongresszuson engedelmesen, mi több, lelkesen pajzsra emelik a ki tudja, ki által rájuk tukmált kormányfőjelöltet: Gyurcsány Ferencet. Alig telik el fél esztendő, a szocialista elnökjelölő kongresszuson a küldöttek, mintegy Gyurcsány-ellenes lázadásként, megint roppant lelkesen, Szili Katalin mellé állnak, akiről mindenki tudja, hogy a kormányfő csak kénytelen-kelletlen, fél szívvel támogatja. Az elnökválasztási kudarc nyomán összehívott újabb szocialista kongresszuson a résztvevők Szili Katalint kifütyülik, Hiller István pártelnököt, aki Szilit támogatta, de persze nem őt akarta elnökjelöltnek, de kötelességből kiállt mellette, viszont ő Gyurcsánnyal is jóban van, posztján nagy többséggel megerősítik, Gyurcsány Ferenc pedig mindenki teljes beleegyezésével átveszi a párt vezetését.
Persze a legképtelenebb és legzűrzavarosabb viselkedésnek is lehet valamiféle racionális magyarázata. (Ami a jobbik eset, mert ha nincs racionális magyarázat, akkor már a pszichiáter sem segíthet.) Jelen esetben három ilyen okot is találhatunk. Az első, hogy az MSZP voltaképp az SZDSZ akaratának végrehajtója, s ezért nem képes saját politikáját végrehajtani. De vajon egy nagy és erős párt miért hagyja magát ilyen megalázó helyzetbe hozni? Csak azért, nehogy Orbán Viktor visszajöjjön? Egyébként pedig 1994 és 1998 között az MSZP az abszolút többség birtokában miért az SZDSZ iránymutatásai szerint cselekedett? Itt tehát valami hiba van. A második ok lehet, hogy az MSZP-tagságot az elvek egyáltalán nem érdeklik, csakis a hatalom, ezért valójában édes mindegy nekik, milyen politikát is folytat a kormány, miféle emberek a vezetőik, csak ők legyenek kormányon, ne pedig a Fidesz. De ha azok a sokat emlegetett baloldali értékek nem érdeklik a magyar baloldali pártot sem, akkor a hatalom akarásán kívül mi tartja össze az MSZP-t? S mi előnye származik egy mezei szocialistának vajon abból, ha ők vannak hatalmon? Végezetül pedig még az is lehetséges, hogy sok egyszerű MSZP-tag az „egy lépés hátra, két lépés előre” lenini jelszavának szellemében csak mímelik, hogy elfogadják a kapitalizmust, az USA-t, a NATO-t, az SZDSZ-t és a milliárdosokat, de majd egyszer eljön az ő idejük, s ha majd a „nemzetközi helyzet” nem fokozódik tovább, visszaállítják a szocializmust. Ha csak néhányan is vannak, akik így gondolkodnak a szocialista párt soraiban, az is elég rémisztő vagy inkább talán komikus.
A legvalószínűbb azonban mégis az, hogy a szocialista párt egyszerű tagjainak a fejében mérhetetlen a zűrzavar. A rendszerváltás okozta sokkot nemigen tudták kiheverni, s alighanem máig nem értik, hogy miért kell nekik most a szocializmus helyett a kapitalizmust építeniük. Ami már csak azért is furcsa lehet a számukra, mivel ugyanazok lelkesítik őket most a kapitalizmus, Amerika és a NATO mellett, mint akik egykoron a szocializmust, a Szovjetuniót és a Varsói Szerződést dicsőítették. Mindegy, ők most már biztos, ami biztos, végrehajtják, amire a vezetőik őket utasítják, elvégre a szocializmus idején is ezt tették. Csak nehogy valami nagy baj legyen ebben a számukra teljesen áttekinthetetlen, zűrzavaros világban. Az önálló gondolkodást már nagyon régen abbahagyták.

A szerző tanár