A magyar félelmekről és illúziókról

Óvatosan bizakodó és realista lesz ez az írás. Óvatos, hiszen oly korban élünk e szűk Magyarországon, amikor bizalmatlanság köti gúzsba mindennapjainkat, amikor a jövő félelmekkel és bizonytalansággal teli, s amikor a hatalmon levők, ám tekintéllyel alig bírók szemünkbe füllentik, hogy minden a legnagyobb rendben. Ilyen helyzetben nem árt az óvatosság, ám nem használ az sem, ha hagyjuk magunkat a rosszkedvű közérzület által vezérelni, s mély pesszimizmusunknak (amelyre hajlamos a magyar hagyományokon nevelkedett ember) adunk hangot.
Amit a közéleti embernek, azok közül is a tudományokban jártas publicistának e bizalomhiányos, frusztrált és heves érzelmekkel telített szellemi-politikai légkörben tennie lehet és kell, nem egyéb, mint a politikai közösség válságtüneteinek feltárása, s a lehetséges magyarázó tényezők felvázolása. Ehhez a vállalkozáshoz John Kekes, a kiváló magyar származású konzervatív filozófus a Magyar Nemzet június 24-i számában gondolatébresztő kezdőlökést adott. Szavaira érdemes figyelnünk, nemcsak szellemi tekintélye miatt, hanem azért is, mert kórleírása igencsak illeszkedik a politikai közösség jó részének, különösen a politizáló értelmiségnek a nagyrészt érzett, ám szavakba nem öntött tapasztalatához. Kekes professzor arról ír, hogy a politika iránt különösen az értelmiség soraiban szenvedélyes az érdeklődés, alkotásra termett emberek a pártviták aktuális állására szögezik tekintetüket, s ezzel nehezítik tehetségük kibontakozását. A politika ma kábítószer Magyarországon, amelyből újabb és újabb adagokat kell az embernek magához vennie ahhoz, hogy a kitisztulás szomorú és riasztó valóságára ne nyithasson ajtót.

Bódulat és kijózanodás
Amikor Kekes a politika kábítószeréről ír, akkor vélhetően arra is gondol, hogy a politikai vitában, az egymással versengő pártok és vezérek által teremtett nyelvben egy olyan képzeletvilág tárul fel, ami a kábítószerek hatása alatt álló egyén bódulatához hasonló. De ahogy a kábítószer hatása is megszűnik, s jön a kiábrándulás, úgy a vezérek által alkotott képzeletvilágról is hamarosan kiderül, hogy nem több illúziónál. Egy választás megnyeréséhez elégséges ugyan az álmodás, ám a megalapozatlan remények beváltására nincs lehetőség. S a képzelt világok, a jövő boldog illúziójának megteremtésében a modern tömegbefolyásolás eszközeivel felszerelt magyar politika valóban sikeresnek bizonyult, elég talán, ha a jóléti rendszerváltás, a lendületben az ország szlogenjeire gondolunk. Van persze valami mélyen emberi és az élet igenlésére valló abban, ahogy a magyar polgárok jelentős része hagyta és hagyja magát befolyásolni a politika által teremtett képzeletvilágtól.
Azonban mostanra mintha elillanóban lenne e bódító hatás, mintha a kiábrándultság és a kilátástalanság uralkodna el a politikai közösség és benne az értelmiség soraiban. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a kiábrándultság nagyrészt abból fakad, hogy mind a rendszerváltoztatás, mind az EU-csatlakozás ígérete olyan illúzióknak adott helyt a magyarok vágyaiban, amelyek nagy része megalapozatlan volt. Ám mivel ezekhez mérjük a valóságot, az a reálisnál is sötétebb színben tárul elénk, s még azt sem látjuk benne értékesnek, ami megilletné a megbecsülést és büszkeséget.
Hogy a jövőt a magyarok döntő többsége ha nem is riasztónak, de semmiféle bizakodásra okot nem adónak, veszélyekkel és félelemmel telinek tekinti, azt jól mutatják a közvélemény-kutatási adatok. Az 1996 óta közölt GKI-Wallis konjunktúraindexe például soha nem volt olyan mélyen, mint 2005 júniusában. Mivel ezek az információk a politikai nagyüzem egyik alapadatává váltak, semmi csodálkozni valónk nincs azon, hogy az egymással rivalizáló pártok küzdelmében a jövőtől való félelem, a politikától való bizalmatlan elfordulás, a rosszkedvűség polgári reakciója vitatott kérdésnek számít. A kormányon levők a jelenkori politikai marketing kifejlett eszközeivel igyekeznek elhitetni, hogy félelmeink alaptalanok, s az ország rendkívül sikeres, míg az ellenzékben levő, de a politikai főhatalomba kívánkozó pártok a rossz közérzet és félelemkeltés marketingeszközeit igyekeznek alkalmazni.
Érdekes és korántsem következetes az, ahogy a politikusok a félelemmel, helyesebben a félelemkeltés eszközeivel bánnak. Emlékszünk még a május végi franciaországi EU-népszavazás magyarországi fogadtatására, a döbbenetre, csalódottságra, a Hülye franciák! címmel megjelent cikkekre, amelyekkel a magyar – elsősorban baloldali és liberális – politika és értelmiség az alkotmánytervezet elutasítását fogadta. Hogy képzelik a franciák, hogy az európai birodalom eszméjének megvalósulását hátráltatni merészelik a lengyel villanyszerelők beáramlása miatt érzett félelmükben? Mi az, hogy a félelmek határozzák meg az európai egységesülés folyamatát? Erre a nagyrészt őszinte, ám korántsem következetes felháborodásra jó fél évvel azt követően került sor, hogy a magyar polgárok közönyén és elutasításán megbukott a kettős állampolgárság intézményének bevezetése, amiben a beáramló „románoktól” való félelemnek és aggodalomnak épp akkora szerepe volt, mint a franciák esetében a májusi elutasításnak. (Tegyük hozzá, hogy a kórház-privatizáció elutasításának ellenzéki érvei közt a félelemnek szintén meghatározó szerepe volt.) A francia nép döntésén felháborodók 2004 decemberében még a magyar polgárok bölcsességét és nacionalizmusellenességét dicsérték. Talán nem járunk messze az igazságtól akkor sem, ha feltételezzük, hogy a 2006-os választási kampány egyik legtöbbet vitatott kérdése szintén a félelem, nevezetesen az Orbán Viktor visszatértétől való félelem megalapozottságának kérdése lesz. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a félelemkeltésre épülő politikai marketing csak olyan társadalmi környezetben talál visszhangra, ahol a bizonytalanság, a jövő kiszámíthatatlansága miatti aggódás és frusztráció a családok mindennapi életét árnyékba borító és működésüket befolyásoló érzés. S ma Magyarország ilyen ország.

A magánszféra felé terjeszkedő kormányzat
A rendszerváltoztatás tizenöt évét sajátos kettősség jellemezte. Egyrészt a vér nélküliség, a forradalmi szétbomlás és nyers erőszak konzervatív indíttatású elkerülése, másrészt az a meggyőződés, hogy a jó élet feltételei pusztán törvényalkotással, új és újabb szabályok kibocsátásával megteremthetők. Utóbbi feltételezés már önmagában is állandó bizonytalanságot és képlékenységet vitt a mindennapi életbe, amit tovább fokozott, hogy az állam számos esetben nem rendelkezett a szabályok kikényszerítéséhez és betartatásához szükséges erőforrásokkal. A jogbizonytalanság így állandó tapasztalattá vált. Bizonytalan környezetben természetes reakció az újtól, a nem ismerttől való félelem, meg persze az, hogy a törvénytelen nyers erőszak, az ököljog és a gazdasági erőfölény érvényesítése nem jár a természetes erkölcsi rendnek megfelelő következményekkel.
1989–90 óta a magyar parlament a polgárokra a törvényi és alacsonyabb rendű szabályozás özönét árasztotta, ami a kilencvenes évek második felétől kiegészült az Európai Unió szabályanyagának átvételével. Az egymást váltó kormányzatok ráadásul kirívóan sok esetben változtatták meg vagy szüntették meg elődjük intézkedéseit, így a magyar polgároknak folyamatos bizonytalanságra kellett berendezkedniük, egy olyan képlékeny állapottal kellett szembesülniük és megküzdeniük, amikor a családpolitikai kedvezmények, a lakástámogatások, az adószabályok (a példák még sorolhatók) legfeljebb egy-két évre tervezhetők. Csoda-e ezek után, ha felelevenedtek a múltból ismert túlélési technikák, a rövid távú haszonszerzés előnyben részesítése a hosszabb távú, ám a környezet bizonytalanságából fakadóan kétes kilátású befektetésekkel szemben? A gyurcsányi kékmunkacédula terve is azért váltott ki elemi erejű felhördülést, mert a családok életszférájának abba a részébe kívánta becsempészni az államot és az ellenőrzést, amit a polgárok – jól felfogott érdekükben és történelmi tapasztalatuk alapján – mindenképpen igyekeztek a kormányzati kontroll szeme elől elzárni. A ház, a kert, a telek, a családi kis birodalmak a túlélés, a megmaradás bázisai a magyarok gondolkodásában, ahol a szokás és a túlélés parancsát követő polgárok magánmegegyezése szabályozza az életet. De a magyar politika – szakítva egyébként a kádári hagyományokkal – 1990 utáni voluntarista és az élet újabb és újabb területeit, szféráit maga alá rendelni kívánó – és bukásra ítélt – igyekezetében még ezzel is megpróbálkozott.
A szellemi élet, a politizáló értelmiség nagy része észlelte a közállapotokkal szembeni társadalmi elégedetlenséget, ám ennek okait nem a megalapozatlan reményekben és az ezzel szervesen összekapcsolódó bizonytalanságban vélte felfedezni, hanem olyan eklektikus és körvonalazatlan jelenségegyüttesben, amit jobb szó híján a globalizációval ír le. A konzervatív szemlélő számára meglepő módon a rendszerváltoztatás Magyarországán a legnagyobb társadalmi rosszá, a problémák nagy részének okozójává a globalizáció, a neoliberális gazdaságpolitika, a multinacionális nagyvállalatok és az állítólagosan az ő érdekeiket képviselő és érvényesítő nemzetközi szereplők váltak. Meglepő a szellemi életnek ez a fordulata a rendszerváltoztatás közvetlen időszakának nyitásával, piac- és Amerika-pártiságával szemben, hiszen a globalizáció jelenségének tárgyalásában, a veszélyek és félelmek bemutatásában már ott rejlik a megoldás, ami nem más, mint a bezárkózás és a külső veszély elleni kollektív fellépés. Meglepő, ám korántsem érthetetlen, ahogy a globalizációellenesség mind a baloldali, mind a jobboldali értelmiség makacs meggyőződésévé vált.
Ez amúgy rendkívül kényelmes gondolati konstrukció, hiszen manicheus leegyszerűsítéssel tesz különbséget nem csak jó és rossz között, de jók és rosszak között is, és a társadalmi nyavalyák okozóit egyértelműen és – a globalizációellenesség globalizáltságára utaló módon – a világ bármely részén azonosíthatóan jelöli meg. Sőt mivel külső, nemzetek feletti, globális szereplőkre hárítja a problémák okozásának terhét, e hit a saját nemzeti vagy osztályközösséget felmenti a felelősség alól. Hiszen ahol a kívülről jött és külső érdekeket szolgáló multinacionális vállalatok a problémák forrásai, ott a belső, a hazai, a saját közösség semmi más nem lehet, mint elszenvedő, megvezetett és felelősség nélküli. Legfeljebb a multinacionális szereplők helyi képviselői, a komprádorelitek részesülnek a károkozás felelősségében. Ezért is fontos a globalizációellenes hitvitákban annak bizonyítása, hogy még azok a politikusok és politikai csoportok is külhoni érdekeket képviselnek, akiknek megnyilvánulásaiban, beszédében a nemzeti érdekképviselet szándéka a meghatározó (vö. a polgári kormány 1998 utáni működésének baloldali és MIÉP-es bírálata).
Kekes professzor a politizáló magyar értelmiségről is megfontolandó bírálatot mond. A kívülről jött látogató szemével észlelte azt a felfokozott és egyben az értelmiségi, szakmai alkotást megbéklyózó érzelmi állapotot, aminek kínjaitól a szellemi elit jelentős része szenved. Elsősorban szenved miatta, de megélhetést is biztosít magának az érzelmekkel túltelített politikai aktivitásból.
A magyar nemzetállam 1990 utáni újraalkotásában szellemi elitünkre meglehetősen nagy, talán minden más elit csoportnál jelentősebb feladat hárult. A politikai közösséget kellett ugyanis újraszervezni, olyan új szimbólumokat, a közösségi azonosulásra lehetőséget teremtő kultúrát kellett alkotni, amely elengedhetetlen a politizáló emberek közösségi létéhez. Ez a feladat természetéből fakadóan politikai jellegű volt, így nem csodálkozhatunk azon, hogy a nemzeti kultúra új kánonjának kialakításában az értelmiségiek az egymással versengő politikai csoportok, táborok részeként, alkotójaként működtek közre. Azon sem csodálkozhatunk, hogy a közösség új szimbólumainak, tudásának, történetének, értékesnek tartott dolgainak megteremtésében a politika finanszírozóként vállalt szerepet, ami az évek során egyre inkább a kulturális alrendszerek, területek szakmai autonómiájának a felszámolásához és a Kekes professzor által is említett kiszorítósdihoz vezetett.
Ennek ellenére a magyar szellemi elit komoly teljesítményt tud felmutatni, elég talán, ha a Trianon- és Erdély-kultusz intézményesítésére, vagy a holokauszt és 1956 nemzeti emlékezetbe illesztésére, kanonizálására gondolunk.

EU-csatlakozás: túlzott várakozások
A szellemi és a politikai elit kapcsolatának értékelésekor azt is látnunk kell, hogy a rendszerváltoztatás során létrejövő új Magyarország pártjai jelentős káderhiánnyal indultak. Jó tíz évébe telt például a jobboldali pártoknak, hogy lerakják ideológiateremtő holdudvaruk szervezeti alapjait, s ezzel biztosítsák a polgári, kereszténydemokrata és más jobboldali szellemi irányzatok megújulását, újratermelődését. Erre a szakmai és ideológiai háttérre minden politikai rendszernek szüksége van. Csodálkozhatunk-e azon, hogy a pártok holdudvarába beáramló és beszippantott értelmiségiek magukkal vitték a különösen a kelet-közép-európai értelmiségi politizálást amúgy is jellemző ideológiagazdagságot és érzelmi hevületet?
Ne feledjük, hogy a szellemi elit aktív közreműködése nélkül az ország EU-csatlakozására is másként került volna sor. Magam azok közé tartozom, akik sem az európai egységesülésnek, sem pedig a magyar EU-tagságnak nem hívei, ugyanakkor tárgyilagos szemlélőként el kell ismernem, hogy a politikai és közigazgatási elit az EU-csatlakozás folyamatának levezénylésére, végigvitelére nem lett volna képes a tudomány szereplőinek közreműködése nélkül. A politikai elit a belépést, illetve azt megelőzően a csatlakozási versenyben való magyar pozíciót saját teljesítményének elfogadtatására használta. De nemcsak ezt tette, hanem az EU-csatlakozás utánra olyan jólétnövekedést hitetett el a köztársaság polgáraival, amiért azok hajlandók voltak a rövid távú előnyök egy részéről lemondani. Mára világossá vált, hogy a csatlakozással kapcsolatban dédelgetett remények döntő része megalapozatlan illúzió volt. Az EU-val kapcsolatos remények illúzió voltának világossá válása minden bizonnyal a ma tapasztalható bizonytalansághoz, félelemhez és politikából való kiábrándultsághoz is hozzájárult.
Kekes professzornak igaza van abban, hogy a politika túlzottan magáévá tette a nem hivatásos politikusok érzelem- és gondolatvilágát, túlzott várakozásokat kapcsolunk a politikához, olyanokat, amelyeknek az nem tud megfelelni, s abbéli frusztrációnkban elfeledkezünk a politikán kívüli világok alkotásáról.
2005-re Magyarország olyan helyzetbe került, hogy újabb elfogadható illúziók hiányában szembenézhet az élet realitásaival. A rendszerváltoztatás, az uniós csatlakozás ígéretei csak részben bizonyultak megalapozottnak, s mára nincs olyan párt, amelynek csodareceptjeit ne próbáltuk volna ki. A kijózanodásnak nem szükségszerűen kell kiábrándultságba átcsapnia, mert a pesszimizmus, a csalódottság olyan új, igaz, már nem rózsaszín, hanem szürke árnyalatot ad közös dolgainknak, amitől a mögöttünk levő jó 15 év eredményeit és sikereit sem látjuk helyes fényben. Szűköcske, ám értékekkel, hagyományokkal és lehetőségekkel gazdagon ellátott ország a miénk, amelyre büszkék lehetünk, s amelyet kötelességünk utódainknak kicsit jobbítva átadni. S e munkához még az illúziók bódulatára sincs szükségünk.