Gyurcsány: Az én ellenzékem az ország ellensége

Gyurcsány–Orbán-vita végén a két szereplő között nézeteltérés alakult ki azzal kapcsolatban, hogy szüksége van-e az országnak ellenzékre. Mindez nem tartozott szorosan a beszélgetés témájához, kitérőnek bizonyult csupán, mégis nagyon árulkodó volt. Arról vallott, hogy a két politikus miként gondolkozik a demokráciáról és a hatalomról. A rövid szócsatát Gyurcsány Ferenc egyik kijelentése indította el, aki, miközben kabinetjének teljesítményét dicsérte, megjegyezte, hogy kormányának ugyan szüksége van ellenzékre, de az országnak nincs. Orbán Viktor ekkor közbevetette, hogy éppen az országnak van szüksége rá, méghozzá azért, mert egy közösségen belül mindig lesznek olyan emberek, akik eltérő érdekeket és nézeteket képviselnek ahhoz képest, amit a fennálló hatalom vállal. Gyurcsány Ferenc ezt hallva egy kissé zavarba jött, mert valószínűleg megsejtette, hogy van ebben némi igazság, és hogy leleplezi kijelentésének a demokrácia szellemét sértő távlatait. Hogy alapvetően mégsem értette a közbevetést, azt az bizonyítja, hogy a már a parlamentben is hangoztatott szlogent újra megismételte, csak éppen változtatott a birtokos szerkezeten, és nem a saját, hanem a mindenkori kormány ellenzékéről beszélt. Ennek oka az lehetett, hogy a miniszterelnök ugyan fölismerhette, kijelentése erőszakos, mások kárára történő hatalmi törekvésekre vall, de ugyanakkor úgy vélhette: nincs ezzel semmi baj, ha nem róla, hanem általában a kormányzás természetéről szól. Valójában ekkor van baj, hiszen egy közszereplő ilyenkor saját önző cselekedeteinek mozgatórugóit mindent meghatározó általános elvvé teszi, és politikájának filozófiai alapjává változtatja.
Gyurcsány Ferenc a parlamentben jelentette ki először: „A kormánynak szüksége van ellenzékre, az országnak nincsen.” Mindezt azért mondta, mert szerinte az az ország, amelyet ő vezet, nyilvánvaló gazdasági sikereket ért el, és aki ezt vitatja, az nem az ő munkáját bírálja, hanem egyenesen a magyar államot támadja. Az érvelés nyilvánvaló veszélyeire – azt hiszem – nem kell külön fölhívni a figyelmet: az én ellenzékem az ország ellensége. Mindez a népképviselet sajátos, tekintélyelvű félreértéséből fakad, ami összefügg Gyurcsány Ferenc politikai neveltetésével. Miniszterelnökünk ifjú kommunistaként kezdte pályáját még a nyolcvanas évek végén. Ekkor volt kénytelen szembesülni azokkal a demokratikus törekvésekkel, amelyek a fennálló hatalmi viszonyokat, így az ő karrierjét is fenyegették. Különböző kényszerítő erők hatására kénytelen volt belátni, hogy a pártnak – muszájból – szüksége van ellenzékre, másként gondolkodókra, de az akkori elittel együtt úgy gondolhatta, hogy az országnak nincsen. A demokratikus változások végül derékba is törték politikai karrierjét, és kénytelen volt gazdasági pályát bejárni. Csupán hoszszú évek múlva térhetett vissza a politikába, ám nem akármilyen lendülettel. Miniszterelnökként azonban immár azzal kell szembesülnie, hogy ugyanazok az erők veszélyeztetik politikai karrierjét, amelyek egyszer már kerékbe törték azt. Nem véletlen, hogy velük szemben kádárista reflexek működnek érvelésében. Gyurcsány Ferenc önmagát népvezérként, a szegények és elesettek gyámolítójaként jeleníti meg, aki mellesleg tisztában van azokkal a gazdasági törvényszerűségekkel is, amelyek az ő felemelésükhöz kellenek. Aki ezt elvitatja, az a szegényeket, elesetteket és a gazdasági törvényszerűségeket támadja. Miniszterelnökünk ugyanakkor nem ostoba, tudja, hogy az általa használt szólamok politikai hatalmának megőrzéséhez szükségesek, esze ágában sincs azonosulni velük. Éppen ezért fél attól, hogy lelepleződik, és a Gyurcsány–Orbán-vitában ezért javította ki a birtokos szerkezetet: nem a kormányomnak, hanem a kormánynak van szüksége ellenzékre, míg az országnak nincs. A gond ekkor már az, hogy ez a kijelentés így nem csupán a fennálló viszonyokról, hanem a politikai alapelvekről szól.
Demokratának tekinthetjük-e ezek után Gyurcsány Ferencet? Aligha. Miniszterelnökünk a fennálló államberendezkedésre meglehetősen gyakorlatias, hatalmi nézőpontból tekint: a parlamentben a kormánynak szükségszerűen kell hogy legyen ellenzéke, mivel ilyen a magyar választások természete. Neki azonban, aki az államhatalmat képviseli, csak púp a hátán a sok okoskodó demokrata, és ha számára teher, nyilván az ország számára is az. Ne felejtsük el, Gyurcsány Ferencet nem szabad választások juttatták pozíciójába, hanem a kormányzaton belüli hatalmi harcok. Ő jól tudja, ma Magyarországon hatalom és népképviselet elválik egymástól. Éppen ezért nyugodtan mondhatja: az állam én vagyok, és nekem nincs szükségem ellenzékre, csak a kormányomnak, a fennálló jogi viszonyok miatt. Kérdés marad azonban, hogy ki is jelenti az ország ellenzékét. Mert az országot azonosíthatjuk az őt irányító hatalommal, de a benne élő emberekkel is, akiknek vagy képviselik az érdekeit, vagy nem. Amennyiben pedig azt nem az irányító hatalommal, hanem választópolgáraival és azok akaratával tekintjük egynek, kijelenthetjük, hogy Gyurcsány Ferenc az ország ellenzéke, és rá mint a demokrácia ellenségére valóban nincs szükség.

A szerző magyar–filozófia szakos tanár