H. J. olvasói levele a Népszabadságban

A 86 éves H. J. összeszedegette nyugdíjszelvényeit és számláit, és elkezdett számolni. Táblázatokat fabrikált, hogy meg tudja állapítani, 1990 óta melyik kormánytól mit kapott. A tanulságos paksamétát beküldte szerkesztőségünkbe – ezzel a szöveggel csalogatja a Népszabadság július 16-i számának címoldala a lap ötödik oldalára a T. Olvasót. Az ötödik oldal több mint felét a tanulságos paksaméta tartalma foglalja Dokumentum felcím alatt, s hogy ez kiérdemelhető legyen, színes fakszimile is mellékelve vagyon, rajta H. J. öreges kéziratának bizonnyal eleje, a közölt rész A kormányok és a nyugdíjasok címmel kezdődik, s a közreadó (esetleg ügyeletes szerkesztő vagy a képszerkesztő) a „Munkásmozgalmi tevékenységem elismeréseként a” mondatkezdet után találta elérkezettnek végét vetni.
Első kérdés: dokumentum az, ha egy olvasó levelet ír a lapnak? Nos, nem, az olvasói levél. Ha viszont olvasói levél, akkor az olvasói levelek között kellene közölni. Az olvasói levél határozottan szubjektív műfaj, írója véleményt nyilvánít, s mivel a napilapok olvasói levél rovata amolyan dühöngő (tisztelet a kivételnek), olvastán általában nem az adott tárggyal kapcsolatos tudásunk mélyül, hanem az indulatok, csőlátások, butaságok stb. kertjében kalandozunk kedvünkre. A Népszabadság ezt a feelinget kívánta elkerülni az olvasói levél dokumentummá minősítésével. A dokumentum ugyanis mindig „igaz”, hacsak nem hamisítvány, s ez független attól, hogy mi áll benne. Még tárgyi tévedései is „igazak” – mert a dokumentum szempontjából irreleváns, hogy mekkora a benne szereplő adatok, tények stb. igazságtartalma. Bár a kérdésben laikus kívülálló vagyok, nyakamba a rozsdás bökőt, ha ezzel a Népszabadság nem követett el minimum sajtóetikai vétséget.
De vissza H. J.-hez! A történet a következő: H. J. a Gyurcsány–Orbán-vita után némiképp felizgatta magát utóbbi nyugdíjasokra vonatkozó egynémely számszerű állításától, s felizgatottságában telefon után nyúlt, a Népszabadság szerkesztőségét hívta és jelezte aggályát a telefonügyeletesnek és ígéretet tett, hogy „saját és felesége nyugdíjának alakulását bemutatva segít a politikusoknak az elkezdett számtanlecke felmondásában”. Nos, erről szól a „dokumentum”, de a címlaphoz képest azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy a történet, illetve a közreadott táblázatok nem 1990-ben – ahogy a címlap ígérte –, hanem 1998-ban, az Orbán-kormány hivatalba lépésének évében kezdődnek. Az előtte lévő időszakról annyit tudhatunk meg, hogy „A Horn-kormány idején ingyenutazást kaptak a 65 éven felüli nyugdíjasok. Így mi is” – írja H. J., ami így nem felel meg a valóságnak. Ekkor ugyanis nem bevezették a nyugdíjasok ingyenutazását, hanem annak korhatárát 70 évről 65 évre szállították le (egyébként 65–69 évesek ez előtt is komoly kedvezményeket élveztek). A ma 86 éves H. J. tehát jóval a Horn-kormány időszaka előtt ingyen tömegközlekedett, s bizonnyal felesége is, akinek korát azonban nem tudhatjuk.
Most írjam azt, hogy H. J. hazudik? Öregember, rosszul emlékszik, vagy jól emlékszik, de régi munkásmozgalmárként a maga részéről megkezdte az MSZP 2006-os választási kampányát, s kampányban hazudni nem bűn (Sztálin: ahol fát vágnak, ott hullik a forgács; Tóbiás József: majd a végén kifizetjük a büntetéseket). Egy magára valamit adó lap szerkesztőjének fel kell figyelnie a tárgyi tévedésekre – ezért is tartják –, azt ki kell(ene) javítania vagy elhagynia, de semmiképp nem engedni nyomdafestékhez. Viszont ha „dokumentum” esetén teszi ezt, akkor hamisít. Ilyet pedig a Népszabadság ritkán tesz (például Teller-levél).
Nem tárgyi tévedés, csak éppen visszataszító H. J. kifakadása, hogy tőle az Antall-kormány alatt megvonták a munkásmozgalmárként kapott kivételes ellátást, lett egyszerűen olyan nyugdíjas, mint bárki. E megvonást politikai okkal magyarázza. Nos, nem a kivételes ellátása megvonásnak volt politikai oka, hanem annak, hogy megkapta. „Csak nagyon halkan kérdezem – olvashatjuk –: az ’56-osok nem politikai okokból kaptak nyugdíjat, nyugdíj-kiegészítést: Igaz, ők nem a fasizmus, hanem a bolsevizmus ellen küzdöttek.” Felháborító demagógia: H. J. 1980-ban az igencsak tisztességes 6745 forinttal ment nyugdíjba (most 90 ezer felett van), s az akkori nyugdíj-megállapítási szabályok szerint a II. világháború előtt járulékfizetése vagy nem fizetése a nyugdíj mértékének megállapításában nem játszott szerepet. 1984. augusztus 1-jén erre jött 499 forint kivételes ellátás. Az ’56-osok azonban évekre börtönbe kerültek, azután pedig legtöbbször képzettségüknek nem megfelelő, alacsonyan kvalifikált segéd- és betanított munkát végezhettek csak alacsony bérért. 1980 óta a nyugdíj-megállapítási szabályok is erősen megváltoztak, a szolgálati idő és a kereset erősebben esik latba, mint előtte. Az ’56-osok azért kaptak kárpótlást, mert a történelmi tetteiket követő megtorlás nem tette lehetővé, hogy normális nyugdíjat szerezzenek. Tiltakozom az ellen, hogy ezt a problémát a Népszabadság úgy állítsa be, mint a „valódi” fasizmus elleni harc történelmi érdemének lebecsülését (emlékezzünk: H. J. 1956-ban is a „fasiszták” ellenében volt a „munkásmozgalom” harcosa), mint történelmi „egyoldalúságot”.
Persze mindez semmi a „dokumentum” legfőbb tárgyi tévedéséhez képest. H. J. szerint az 1999. évi nyugdíjemelés mértéke 19,4 százalék lett volna az 1998. január 1-jén hatályba lépő nyugdíjtörvény szerint. Nos, a helyes szám 18,6 százalék – 1998 őszén ezt a tárgyévre vonatkozó átlagos bérnövekedési adatot hozta nyilvánosságra a KSH (a 0,8 százalék körülbelül 10 milliárd forint feletti különbséget jelent a nyugdíjkiadásokban). Az Orbán-kormány elsősorban a Surányi György vezette Magyar Nemzeti Bank nyomására alacsonyabb szint mellett döntött (az MNB 14 százalékosnál nagyobb nyugdíjemelés esetén nem látta teljesíthetőnek az inflációs célt, s ezt nyilvánosságra hozta az 1999. évi Monetáris Politikai Irányelvekben; se előtte, se utána ilyet nem tett, csak és kizárólag 1998 nyarán–őszén). Surányi György félrevezette a kormányt: azt hitette el, hogy az infláció fő oka a magasabb bérkiáramlás, s az infláció elleni küzdelem legfőbb eszköze a bérek és a hozzájuk kapcsolódó nyugdíjak visszafogása. (Lehet ilyen helyzet, de 1998-ban nem ilyen volt.) A késő utókor, mely majd a miniszterelnök és a jegybankelnök – a Fidesz hajdani pénzügyminiszter-jelöltje – viszonyának megromlását kutatja, a legfontosabb okot abban lelheti meg, hogy utóbbi becsapta az előbbit. Ezt ritkán nyeli le az, aki rájön, hogy visszaéltek bizalmával.
Az 1999. évi nyugdíjemelés mértéke így is több volt a Surányi György által követeltnél, 14,3 százalék. Amikor pedig 1999 késő őszén–telén a KSH előrukkolt a végleges 1998. évi bérnövekedési adattal, a sors fintoraként az 14,4 százalék lett.
De még nem vagyunk a végén. H. J. közli 1998-tól 2005. májusig a nyugdíjtörvény, vele párhuzamosan az 1999. évi költségvetési törvény szerinti emelések mértékét. A két számsor az 1999. év kivételével hajszálra megegyezik. Csakhogy 2001. és 2002. évben a nyugdíjtörvényhez képest plusz 3-3 százalékos nyugdíjemelés volt, amiről H. J. „megfeledkezik”, a Népszabadság szerkesztője, a „dokumentum” közreadója, Rab László „nem veszi észre”. (Bocsánat, dokumentumról van szó, ahol ez nem értelmezhető.) Így a nyugdíjasok valamivel kedvezőbb helyzetbe kerültek 2002 elejére, mint a nyugdíjtörvény szerint. Ha pedig az 1998. évi tényleges adatot vesszük, akkor sokkal jobban jártak.
Miután ez a cikk megjelenik a Magyar Nemzetben, nyilván elolvassák majd a Népszabadság szerkesztőségében is. Ez a cikk azt mondja, hogy a Népszabadság hamis tényeket közölt, félrevezette olvasóit, mindezt több sajtóetikai vétséggel tetézve. Arra lennék kíváncsi, hogy vajon Vörös T. Károly főszerkesztő miként fog reagálni? Vajon megveregeti Rab László vállát: lebuktunk, Laci, de rá se ránts, kampány van! Vagy azt mondja: mutattad volna meg előbb Hámor Szilviának, ő biztos észrevette volna a tévedéseket, vagy mutattad volna meg a nyugdíjbiztosítónak. S az olvasói levelet a te korodban már nem illik összetéveszteni a dokumentumközléssel. Most égünk, mint a Reichstag.

A szerző szociológus, közgazdász