Hisztéria és felháborodás gombnyomásra

Nem könnyű feladat baloldali politikusnak lenni. Nem elég, hogy az SZDSZ-szel közösen gründolt Gyurcsány-kormány vészes gyorsasággal sodródik a 2006-os választási vereség felé, még itt van Orbán Viktor, a Fidesz elnöke is, akinek lassan nincs már olyan kijelentése, amelyik ne provokálna ki sűrű tiltakozáshullámot a Köztársaság téri pártszékházban. Gyurcsány Ferenc meglehetősen goromba februári felszólítása ellenére Orbán nem képes befogni a száját. Ha úgy adódik, Washingtonban bírálja a magyar gazdaság állapotát, a túladóztatást és a csillagok közt szánkázó államadósságot, majd később Tusnádfürdőn kéri számon a következetes nemzetpolitika hiányát. Bár a magyar nyelvvel csak részleges átfedést mutató MSZP-s kampánynyelv szerint Orbán ilyenkor „az ország rossz hírét kelti”, valójában nem történik más, mint az, hogy a Fidesz elnöke a dolgát végzi. Következetes ellenzéki politikusként egy percnyi nyugtot sem hagy a kormánynak, jelezve azt a társadalom széles rétegeiben erősödő elégedetlenséget, ami a koalíció munkáját kíséri.
Az Orbán kijelentéseit prédára éhes ragadozóként vizslató szocialisták soha nincsenek egyedül. A balliberális, időnként kóros publikálási kényszerben szenvedő értelmiség is rendre felsorakozik mögöttük, időnként olyan hévvel támadva az ellenzéki politikust, mint anyatigris a kölykét fenyegető veszélyforrást. A fenti szellemi potentátok közé tartozik Fejtő Ferenc is. A Párizsban élő író-tudós a Fidesz elnökének Erdélyben megtartott beszéde nyomán, amelyben nemzetére rárontónak nevezte a XX. századi baloldalt – Kun Bélára, Rákosira, az 1956-os forradalom leverőire és a tavaly december 5-i népszavazás során a kettős állampolgárságot ellenző kormányra hivatkozva – rögvest tollat ragadott, és az egyik kormánylapban kiadós történelmi leckében részesítette Orbánt, kimazsolázva Batsányi Jánostól Gimes Miklósig valamennyi, az utókor által pozitív módon megítélt történelmi nagyságot, akik szerinte egytől egyig a baloldal reprezentánsai voltak. Eközben félreérthetetlen utalások hangzottak el arról, hogy Orbán a dualizmus kori Tiszák, illetve a Horthy-korszakban működő Bethlen István politikai örökösévé vált.
Fejtő Ferenc véleményét természetesen illő tiszteletben tartani. Legfeljebb az a furcsa, hogy egy másik kormánypárti napilapnak a múlt pénteki számában ugyanez a Fejtő még a venezuelai Hugo Chávez elnökhöz és a kubai Fidel Castróhoz hasonlította a Fidesz elnökét (külön kiemelve, hogy Chávez a terrorista Carlos barátja volt!). Ezek szerint Orbán egy személyben lenne az Amerika-gyűlölő szélsőbaloldali diktátorok, illetve az országot két világháborúba is beleráncigáló úri politizálás örököse. Akinek egész tevékenysége nem több, mint puszta tagadása a Batthyányk, a Szemerék és a Nagy Imrék örökségének. Orbán lenne tehát a Gömbös- és Horthy-kultusz ápolója, aki immár nem méltó arra, hogy a nemzet érdekében szóljon (forrás: Nyakó István), vagy a baloldali emberek önérzetébe belegázoló gyáva és durva alak (forrás: Lendvai Ildikó).
És ez még csak a kezdet. Teátrális Gyurcsány-ódák és kormánypárti napi-, hetilapok, szatirikus kiadványok, folyóiratok bölcsen pislogó publicisztikái fogják majd követni a közeljövőben, színesítve néhány trágárabb vezércikkel és közpénzekből finanszírozott sms-szavazással (amelyek természetesen azzal az eredménnyel fognak végződni, hogy „a közvélemény” 99 százaléka mélyen elítéli a Fidesz elnökének szavait).
Orbán Viktor immár sokadszor vetett szelet és aratott vihart, elérve, hogy újra napirendre kerüljön a határon túli magyarok kérdése. Mivel aggasztóan szaporodnak a magyarellenes vajdasági atrocitások és az ingatag romániai belpolitikai viszonyok között közel sem megnyugtató a magyar kisebbség politikai képviseletének jövője, nyilvánvaló, hogy nem szabad háttérbe szorítani ezt az alapvető nemzetpolitikai ügyet. Azon az áron sem, hogy az erdélyi magyar kisebbség problémája már többször is a szocialisták kampányfegyverévé sülylyedt. A baloldaliságát oly büszkén hangoztató párt a nemzeti egység erősítésére törekvő politika vállalása helyett az elmúlt években már nemegyszer folytatott szociális demagógiával fűszerezett uszítást a határon túl élő magyarság ellen, 2002 óta kétszer is megtévesztve a hazai szavazókat. Hol az állítólagos huszonhárommillió román vendégmunkás, hol pedig a szociális ellátórendszert ellehetetlenítő áttelepülők özönének rémképét festették föl az emberek előtt, akiknek riadt szavazatai előbb Medgyessy Pétert segítették hatalomra, majd a tavaly december 5-i referendumon megakadályozták a kettős állampolgárság kiterjesztéséről szóló törvény napirendre tűzését.
Lehet vitatkozni azon, hogy minden esetben megfelelően fogalmazott-e a Fidesz elnöke Tusnádfürdőn, és nem adott-e önkéntelenül is kommunikációs fegyvert az MSZP-nek ezzel a keményebb hangúnak tűnő stílussal. A jelenleg ingadozónak számító, korábbi szocialista szavazók leendő mozgósítását megkönnyítheti a meglepően gyorsan és összehangoltan megindított kormánypárti támadássorozat. Az Orbán-fóbiára mint a baloldali szavazók gondolkodásmódját meghatározó alapra ugyanis bármikor könnyedén ráépíthető egy, a lehető szélesebb körben elindított rágalomkampány. Ennek alkalmazása során sohasem a pontosan elhangzott beszéd valóságtartalma a lényeg, hanem a hangerő, amellyel rázúdítják a közvéleményre, maximálisan kihasználva a nem minden esetben törvényes eszközökkel kicsikart médiafölényt.
Ha az Orbán-beszéd lényegi üzenetét akarta volna hangsúlyozni a Lendvai–Nyakó-féle rohambrigád, akkor emlékeztethetett volna arra a csöppet sem gömbösi mondatra, hogy „a Trianon-szindrómán túl kell lépni, mert azóta eltelt kilencven év, és a világ is megváltozott”. Az is kiemelhető lett volna, hogy „az érintett magyar közösségek választott vezetőivel való egyeztetés nélkül nem bocsátkozhat a magyar kormány titkos tárgyalásokba az EU-n belül a kettős állampolgárság ügyét illetően”, illetve, hogy „az integráció lehetőségei közepette a határon túli magyarságra az anyaország nem tekinthet tehertételként”. Ezeken kívül még bőven találhattak volna más idézni való szövegrészleteket is a kormánypártok témafelelősei, akár azon a csapásvonalon haladva is, hogy a már végrehajtott adócsökkentések milyen módon élénkítették a román és a szlovák gazdaságot, miközben Magyarország versenyképessége csöppet sem javult. De nem. Ezekkel a tényekkel nem kívánt foglalkozni az MSZP, helyette inkább belekapaszkodtak a magyar baloldalt bíráló rövid szövegrészletbe, egy köznapi kritikába („… És nem ilyen harcias eszközökkel, de hát december ötödike is tulajdonképpen egy kormányzati rárontás saját nemzetünkre”, forrás: erdély.ma), apokaliptikus méretű sértegetéshullámmá dagasztva az amúgy korántsem radikális Orbán-beszédet.
A szocialisták gondosan kimunkált nyilatkozatokkal és gesztusokkal kísért fölháborodása azonban meglehetősen hamisan cseng. Még hogy Gyurcsány Ferenc, a KISZ KB tagjából lett milliárdos egy kalap alá van véve a Tanácsköztársaságot megteremtésében kulcsszerepet játszó – és a polgári politikusok száját igen hatékonyan befogó – Kun Bélával? Vagy Rákosi Mátyással és az 1956-os forradalmat leverőkkel, akiknek a diktatúra ácsolgatása mellett egyik legfőbb célja az volt, hogy az anyaországban élő – szimplán lakosságnak minősített – emberek lelkéből a határon túli magyarság iránti szolidaritás minimumát is kiirtsák, tagadva a tizenötmilliós nemzet puszta létezését is? Orbán egy szóval sem említette azt, hogy a parlamentáris keretek között politizáló MSZP-nek ne lenne helye a hazai pártstruktúrában. Sőt kifejezetten azt szorgalmazta, hogy „nemzeti fordulatot” kellene végrehajtania szemléletében, szakítva azzal a „modern” felfogással, amelynek jegyében az elődpártok nem egy történelmi sorsforduló idején megtagadták a határon túlra szorultak támogatását. Hogy ez végkövetkeztetésként azt jelenti-e, hogy a baloldal ezzel rárontott a nemzetére, azt már döntse el a figyelmes olvasó. Cáfolhatatlan tény azonban, hogy az állampárti MSZMP vagyonát, lelki, illetve materiális örökségét még ma is gondosan ápoló szocialista párt tavaly decemberben bebizonyította: ha hatalmi érdekei úgy kívánják, habozás nélkül kész egymás ellen uszítani a magyarság határokon belüli és túli tagjait. Dacára annak, hogy még közöttük is felcsendültek olyan hangok, amelyek szerint bizonyos ügyekben – ha kell, indokolt óvatossággal, de – törekedni kellene az össznemzeti konszenzusra, ami viszont összeférhetetlen a nyers és durva nemekkel.
Kun Béla és Rákosi idején éppúgy nem létezhetett legálisan jobboldali párt, mint ahogyan 1956 után sem. Ezek egypárti diktatúrák voltak, ahol kizárólag egyetlen ember dönthette el, mi az ország érdeke. Akik – többnyire illegálisan – mégis kritizálni próbálták a rendszer működését, azokat az ország ellenségévé nyilvánították, és a legenyhébb esetben is alantas lejárató kampány indult ellenük. Az akkori médiában egyetlen hivatalos vélemény jelenhetett meg, kizárólag a hatalom által szentesített álláspontot hangoztatva. Aki ezzel szembe mert szállni, annak az elhallgattatás volt a sorsa – vagy ennél rosszabb is történhetett. Akik a határon túl éltek, azok ellenségek voltak („magyarul beszélő románok”), a nehezen megtöltött bevásárlókosarat cipelő, egzisztenciáját féltő honi kisembert veszélyeztető tényezők. Anélkül, hogy fölmentenénk a XX. századi magyar történelem bűnös jobboldali korszakait (mert 1945 előtt sajnos akadtak ilyenek is, bár ezekhez a hatvanas években született fideszes generációnak végképp semmi köze nem lehet), mégis el kell gondolkodni azon, hogy vajon miért olyan ismerősek a hatalomgyakorlásnak azok a fent említett eszközei, amelyek Kun Béla vagy Rákosi korszakát jellemezték. Kik a felelősek azért, hogy ezeket a rossz emlékeket az elmúlt esztendőkben politikai értelemben exhumálták? Ki mondta azt, hogy az ellenzék vezetője fogja be a száját? És azt, hogy az országnak nincs is szüksége ellenzékre?
A válaszokat nem nehéz megadni. A hazai baloldal reprezentánsainak nem azzal kellene foglalkozniuk, hogy sértett hisztériával reagálnak a közelmúltbeli történetüket minősítő szavakra, hanem olyan politikát kellene folytatniuk össznemzeti ügyekben, hogy soha többé ne legyen ok a Tusnádfürdőn elhangzotthoz hasonló beszédek megtartására. Ebben az esetben más kérdésekben is könnyebb lenne a közmegegyezés elérése.