Huntington víziója és a terrorizmus arcai

Valamiféle torz önmegvalósítási vágy, az anarchista mítosz motiválta a nyugat-európai terrorista cselekedeteket az 1960-as évek végén. Jól szervezett csoportok tagjai hajtották végre, a társadalom elrettentése végett. Tagjaik többsége a fiatal értelmiségiekből, egyetemisták közül verbuválódott. Minél erősebb a terroristában az a törekvés, hogy őt a csoporthoz tartozónak ismerjék el, annál nagyobb mértékben kell elfogadnia a csoport normáit és szabályait. S minél fontosabbak e normák a csoport fennmaradásában, annál nagyobb nyomással kell a csoportnak odahatnia, hogy a tagok magatartása alárendelődjön ezeknek a szabályoknak. Az erőszakos tett így lesz számára a kezdet és a végeredmény egyszerre. A terrorista életében előforduló helyzetek többnyire előírják számára a lehetséges magatartásokat, s minél hasonlóbbak a helyzetek, amelyeken átesik, annál jobban kezd hasonlítani a többiekhez. Szerepe és helyzete megszabja a viselkedését, a viselkedése hatással van a személyiségére, a személyiségének meg nagy része van azoknak a helyzeteknek a megteremtésében, amelyekben aztán cselekednie kell. A terroristává válásnak tehát megvannak a pontosan megállapított állomásai. Az, aki az egyiken túljutott, más emberré válik, mint az, aki még innen van. Nincs visszaút. Az egymást követő akciók sorából nem lehet kilépni. Az, aki egy bevásárlóközpontban elhelyez egy bombát, s egy óra múlva látja a tévében az áldozatokról készült felvételeket, lehet, hogy sokkot kap, kiborul, legközelebb is meg kell tennie, amit a szervezet kioszt rá, hiszen ellenkező esetben – mint gyáva árulóval – vele végeznek társai. Mert ők sem tehetnek, akarnak mást tenni. Amikor ráosztják, vagy önként elvállal egy akcióban való részvételt, tudja, hogy gyilkolni fog, ártatlan emberek, esetleg gyerekek is lehetnek majd az áldozatok között és azt is tudja, hogy ő is meghalhat. Hajthatatlansága, merészsége, elszántsága a terrordrámában betöltött szerepének a szerves része, kegyetlensége jórészt a szereposztásából fakad.
Azok a nyilatkozatok, amelyeket például annak idején a német Baader-Meinhof csoport juttatott el a sajtóhoz, nem mutatták jelét annak, hogy bármiféle politikai programjuk lett volna, hiszen az egész polgári demokratikus társadalmat, annak minden intézményét támadták. Ma már tudjuk, hogy a terroristák egy jelentős részét a szocialista országokban képezték ki és jelentős anyagi és technikai támogatást kaptak Moszkvától. Carlost, a hírhedt terroristát egy ideig éppen Magyarországon bújtatták. Korábban a terroristák robbantása a gyengék fegyvere volt, azoké, akiknek nem volt hagyományos haderejük, csak korlátozott körű erőszakos cselekményekre voltak képesek.
Mára alapvetően megváltozott a helyzet. Szeptember 11. óta tudjuk, hogy viszonylag kevés terrorista is képes komoly, tömegpusztító erőszakos cselekedet végrehajtására. S. P. Huntington 1996-ban írt A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvének számos gondolata beigazolódni látszik. A különböző civilizációk közötti viszony megváltozott. A nyugati kultúrkör világra tett befolyása hanyatlik. Az ázsiai civilizációk növelik gazdasági, politikai és katonai erejüket. Míg nyugaton a népesség csökken, az iszlám országokban robbanásszerű népességnövekedésnek lehetünk tanúi. A világ sokpólusú lesz. A kulturális rokonságban álló nemzetek, térségek együttműködnek egymással, azok a próbálkozások viszont, amelyek a társadalmakat egyik civilizációból a másikba kívánják átvezetni, békés vagy erőszakos eszközökkel, sorra kudarcot vallanak. Törésvonalak, háborúk alakulnak ki, elsősorban a muzulmán és nem muzulmán országok között.
A muzulmánok növekvő Nyugat-ellenességével egyidejűleg Európában és az Egyesült Államokban erősödik az iszlám szélsőségektől való félelem. Az iszlámot a terrorizmus melegágyának tekintik. Az Egyesült Államokban 1994-ben végzett felmérés szerint a közvélemény 69 százaléka a nemzetközi terrorizmust nevezte meg az országra leselkedő legveszedelmesebb fenyegetésnek. A francia közvélemény egy 1991-es felmérésben a legveszélyesebb országok között négy muzulmán államot, Irakot, Iránt, Líbiát és Algériát nevezte meg. A NATO főtitkára 1995-ben kijelentette, hogy az iszlám fundamentalizmus legalább olyan veszélyes, mint egykor a kommunizmus volt. A World Trade Center elleni támadás után az elnök terroristaháború kirobbanásáról beszélt. Az iszlám egyre inkább az egész Nyugatot tekinti ellenségének, amely szerintük fennen hirdeti kultúrája felsőbbrendűségét és az egész világra ki akarja azt terjeszteni. A terrorizmus megváltoztatta elsősorban a nyugaton élők szabadideje eltöltésének módját, nyaralási szokásaikat, betört az emberek mindennapi életébe.
Ma már a terrorista tettének egy részét az egyéni kétségbeesés, vagy még inkább a bosszú diktálja. Nem nehéz felfedezni tettében, hogy épp a terrorban próbálja megtalálni a kivezető utat egyéni élete zsákutcájából. A pokolgépes robbantásban tulajdonképpen saját küldetéstudatának elkeseredett és végső módját kell látnunk. A háttérben, környezetükben feltételezhetően ott állnak azok, akik felkészítik őket a merényletek végrehajtására, akik a lelki és technikai kiképzéseket vezetik és ellátják a szükséges ismeretekkel, robbanóeszközökkel az öngyilkos merénylőket. Eloszlatják félelmeiket, beviszik a tudatukba azokat a politikai, vallási hívó szavakat, amelyek a világ és önmaguk előtt nemesítik, hőstetté emelik önfeláldozásukat, az általuk elkövetett erőszakot. Ne gondoljuk, hogy az öngyilkos merénylő valamiféle szadista ember, aki a gyilkolásban leli örömét. Ha elfogadja azt az eszmét, amelyért küzd, ha hite felszabadítja tettének súlya alól, már meg is adta önmagának a fölmentést – mintegy előre – a legvégsőkre is. Saját elszántsága, fanatikussága, az a tudat, hogy meg fog halni, magasztalja fel tettét. Hősnek érezheti magát, hiszen nemcsak önmagáért teszi, hanem másokért is. A másik lélektani segítő elem a tett igazolásában az, hogy az áldozatok emberi értékei az ő szemében már leértékelődtek. Azzal nyugtatja magát, hogy amit ő tesz, az a jogos bosszúnak vagy büntetésnek egyik formája csupán. Ha sikerül elhitetnie önmagával, hogy azok, akik a robbantáskor a gépen ülnek, megérdemlik a sorsukat, feloldja magát a lelkiismeret-furdalás alól. Ettől kezdve minden leegyszerűsödik, minden a tervbe vett cselekedetnek rendeződik alá, minden azt készíti elő. Képzeletében az a kép él, hogy minden úgy megy majd végbe, ahogy eltervezte. Gondolatvilága beszűkül, egy irányba mutat, nincsenek többé lelki aggályok.
A terrorizmus kegyetlensége sokakban kelti fel az erőszakosságot, azt hiszik, a terror csak terrorral győzhető le, holott a sorrend éppen fordított: az erőszak szül erőszakot. Mivel a terror a hatalmon levők és a fanatikusok kezében sokszor tűnt igen hatásos eszköznek, továbbra is fennáll a veszély, hogy alkalmazni fogják. Nem remélhetjük, hogy egyhamar eltűnik világunkból, s azt is tudjuk, hogy elsősorban az egyszerű, hétköznapi emberek, a békés polgárok lesznek újra és újra az áldozatai.

A szerző pszichológus