Öt lehetséges forgatókönyv 2006-ra

A Medián közvélemény-kutató intézet legfrissebb felmérése szerint a Fidesz tizenhét százalékos előnnyel vezet a biztos szavazók körében az MSZP-vel szemben. Ha most rendeznék a választásokat, akkor a nagyobbik ellenzéki párt egyedül is megszerezné az abszolút többséget, miközben könynyen lehet, hogy az MDF és az SZDSZ kiesése miatt csupán egyetlen ellenzéki párttal, a szocialistákkal kellene szembenéznie. A Fidesz esetleges győzelme nem azért következne be, mert a társadalom többsége a rendszerváltáshoz hasonló fordulatot akar. Az emberek nem akarnak többet, mint egy az alkotmányos és a gazdasági rendszer hatékonyabb működtetésére alkalmas kabinetet.
A választásokat azonban tíz hónap múlva rendezik, és addig még túl sok idő van hátra, mintsem hogy kizárjuk egy alapvető, az MSZP számára kedvező fordulat lehetőségét. Érdemes tehát végiggondolni, hogy hányféle variáció jöhet szóba a következő kormány felállását illetően.

Az első – és egyben legvalószínűbb – szcenárió az, ami a bevezetőben elhangzott: egypárti kormány egy abszolút többségű Fidesszel a háta mögött, és vele szemben egy szintén egypárti ellenzék. Ez a végeredmény a szocialista pártban egy ma még nehezen kiszámítható földrengéssorozatot indítana el. A párt balszárnyához hasonló csoportok, illetve a Gyurcsány vezette liberális vonal között akár pártszakadás is bekövetkezhetne. Ez esetben az MSZP liberálisai az ötszázalékos küszöb alá szoruló SZDSZ maradványaival alapítanának egy új politikai formációt. Mivel ez a variáció a baloldal tartós válságát is jelentené, ezért a jobboldalnak komoly esélye lenne arra, hogy a 2006 őszén esedékes önkormányzati választásokat is megnyerje.

Második eshetőségként előfordulhat, hogy a Fidesz győzelme mellett az SZDSZ mégiscsak átlépi a bejutási küszöböt. Az egypárti kormánynak így kétpárti ellenzékkel kellene szembenéznie. Jelentős belső mozgások indulnának meg a két ellenzékbe szorult párt háza táján, sőt a szocialistáknál ez esetben sem lenne kizárható a pártszakadás. A kérdés az, hogy milyen arányú lenne a balliberális koalíció veresége, és mennyi idő alatt tudnák ezt feldolgozni. Egy nem túl nagy arányú választási vereség esetén, az 1998-as helyzethez hasonlóan, gyorsan talpra állnának, szoros szövetséget kötve az önkormányzati választások előtt. Az egymás iránti bizalmatlanság ellenére együttműködésre lennének ítélve, tudván, hogy a helyhatósági választásokon való jó szereplés hamar kompenzálná a kormányzati hatalom elvesztését. A velük egy követ fújó baloldali cselédsajtó is gőzerővel azon dolgozna, hogy megvédje a baloldal 2002-ben szerzett önkormányzati pozícióit.
Gyurcsány Ferenc jövője a választási kampányban nyújtott teljesítményétől függ. Ha képes lesz arra, hogy megismételje Orbán Viktor 2002-es bravúrját – bizonyítva azt, hogy akár két választási forduló közben is jelentős változásokat képes elérni az erőviszonyokban a kampányban való szereplésével –, akkor megmaradhat az MSZP elitjében. A párt a vereség ellenére is elismerné az érdemeit, és bukott kormányfői mivolta ellenére akár a pártelnöki széket is megszerezhetné. Ha viszont az MSZP nagyarányú – a mostani közvélemény-kutatási adatokban előrejelzett – vereséget szenvedne el, ráadásul bizonyíthatóan a miniszterelnök sorozatos hibái miatt, akkor viszont a tagság haragja el fogja űzni őt a pártvezetésből. Innentől kezdve már Gyurcsány személyes döntésén múlna, hogy véglegesen visszatér-e az üzleti életbe, vagy a kudarcok ellenére folytatja a politizálást, átmenetileg visszahúzódva a szocialista párt második vonalába. A Kiss Péter–Szili Katalin-féle régi pártvezetés az elmúlt években elszenvedett sorozatos bukásai (az EP-választások, a 2004 nyarán a kormányfői székért folytatott harc és a köztársaságielnök-választás elvesztése) miatt már aligha térhetne vissza a pártvezetés csúcsaira. Nagyobb a valószínűsége, hogy a vidéki polgármesterekből és a harmincas éveiben járó fiatal generációból álló lobbi valamelyik prominense állna a párton belüli forradalom élére.
Ha az SZDSZ nem jut be a törvényhozásba, akkor ez a párt gyors kimúlását is jelentheti, bár valószínű, hogy az őket támogató liberális érdek- és médiacsoportok gyorsan létrehoznának egy új pártot. Amennyiben az SZDSZ átlépi az ötszázalékos küszöböt, ám ellenzékbe szorul, akkor az önkormányzati választásoktól függhet a Kuncze–Magyar–Demszky-féle, szemlátomást egyre leharcoltabb állapotban lévő régi garnitúra sorsa. A főpolgármesteri és a fontosabb vidéki városvezetői székek elvesztése azonban végleg elsodorhatja őket, és akkor jöhet az új hullám, a Kóka János-típusú yuppie-k párton belüli hatalomátvétele.

A harmadik forgatókönyv – ami a Fidesznek már nem olyan kedvező – arra az eshetőségre épül, hogy a két nagy párt mellett több kisebb párt – az MDF, az SZDSZ, esetleg a Centrum párt – is bekerül a törvényhozásba. Ha a Fidesz szerzi a legtöbb mandátumot, de nem tud abszolút többséget szerezni, akkor csupán úgy alakulhat újra polgári kormány, ha legalább egy koalíciós partnert sikerül találni. Hárompárti, az SZDSZ részvételével megalakuló kormány esetén ez a szcenárió egyértelműen a Fidesz vereségével egyenlő. A nagy kérdőjelek az MDF neve mellett sorakoznak, feltételezve egy négypárti parlamentet. A két baloldali párt biztosan körbe fogja hízelegni Dávid Ibolyát, hogy közösen állítsanak fel egy Orbán Viktor-ellenes nagykoalíciót. Bizonytalannak tűnik, hogy a balfelé kacsingató MDF remélt szavazótábora milyen összetételű lesz. Szintén kérdéses, hogy milyen közhangulat kíséri a választásokat. Az MSZP leváltására irányuló kormányváltó hangulat esetén – a közvélemény-kutatási és a választási eredmények gondos tanulmányozását követően – Dávidnak mindenképpen a Fidesz mellett kell letennie a voksát, bár lehetséges, hogy – formális koalícióra nem lépve – csak kívülről lenne hajlandó támogatni. Ebben az esetben egy gyenge szakértői kormány alakulna Orbán Viktor vezetésével, amely azonban aligha lenne hosszú életű.
Az MDF-nek a Fidesztől való szorongását elsősorban az táplálja, hogy a koalíciós együttműködés során egy sikeres Fidesz túl nagy vonzerőt gyakorolna az MDF képviselőire és tagságára. Mivel a két párt programja és szavazóbázisa között nincs olyan markáns különbség, mint az SZDSZ és az MSZP között, ezért valószínű – különösen, ha az MDF nem tud tartósan az ötszázalékos szint fölött maradni –, hogy az esetleges kormány- és frakciótagok zöme előbb-utóbb átigazolna a Fideszbe. Amennyiben a Fórum egy MSZP–SZDSZ-koalícióba szállna be, kormányon tartva Gyurcsány Ferencet, akkor a párt és a frakció egysége könnyebben fennmaradna, ám csak átmenetileg. A jobboldali szavazótábor soha nem bocsátaná meg ezt a pálfordulást, és 2010-re írmagja sem maradna a pártnak. Ha az MDF átlépné az ötszázalékos küszöböt, és maradna ellenzékben – azt feltételezve, hogy 2006-ban a balliberális koalíció lesz a győztes –, akkor szintén maradna esély a párt egységének fenntartásra. A kérdés csupán az, Dávid Ibolya hogyan magyarázza majd meg a jobboldali szavazóknak, miért politizált 2002 és 2006 között úgy, hogy ezzel elősegítse a baloldal hatalmon maradását. Azt ugyanis jelenleg nehéz elképzelni, hogy a Fidesz pusztán a saját hibái miatt szenvedjen jövőre súlyos vereséget.
Az MDF-ben nincs optimális megoldás. Bármit tesznek, hosszabb távon vagy árulónak, vagy potenciális vesztesnek fogja őket elkönyvelni a közvélemény. Mozgásterüket csak a politikai erőviszonyok drasztikus átrendeződése növelné meg. Orbán Viktor 2006 előtt bekövetkező esetleges hitelvesztése vagy a választóknak a kétpártrendszer ellen bekövetkező „népfelkelése” például ilyen eshetőség lenne. Az MSZP szemmel láthatóan el is követ mindent, hogy Orbánt személyében lejárassa, de egyre inkább vesztésre áll: Orbán jogerősen is megnyerte sajtóperét a rágalmazó hetilap ellen, és az őt vizsgáló parlamenti bizottság MSZP-s elnökét korábbi gazdasági büntetőügyei alkalmatlanná tették a grémium vezetésére. Ennek tükrében érthető, miért olyan segítőkész az MDF, ha a Fidesz elnöke ellen irányuló akciósorozatról van szó. Ami a kétpártrendszert illeti, az ebből való tömeges kiábrándulás csak akkor következne be, ha legalább egy cikluson keresztül valóban kétpárti Országgyűlés működne, az ezzel esetlegesen együtt járó színfalak mögötti paktumokkal, illetve növekvő korrupcióval. Ez viszont így legkorábban 2010-ben eredményezne tömeges társadalmi tiltakozást a nagy pártok ellen. Ennek a haszonélvezői azonban nem a politikai közép pártjai lennének, hanem a bal- vagy jobboldali radikálisok, illetve a nyíltan EU-ellenes erők.

Negyedik forgatókönyv is lehetne akár, hogy a jelenlegi parlamenti erőviszonyokat jövőre fölborítja egy keményen populista, nyíltan a jelenleg regnáló politikai establishment negligálásán munkálkodó párt. A 2006-os választások előtt háromnegyed évvel azonban még csak a körvonalai sem mutatkoznak egy sikeres választási eredményt produkáló radikális pártnak. Ha mégis bekövetkezne ez az eshetőség – egy abszolút többséget nem eredményező Fidesz-győzelmet feltételezve –, akkor ez föladná a leckét a nagy pártoknak. Nagykoalíció, kisebbségi Fidesz-kormány, vagy pedig a radikálisokkal való együttműködés lenne az eredménye, amit persze fülsiketítő hangerejű baloldali hecckampány kísérne.

Az ötödik, s egyben utolsó szcenárió a legvalószínűtlenebb: a választók akarata miatt marad az MSZP–SZDSZ-koalíció, egy mozgásterét jelentősen megnövelő Gyurcsány Ferenccel az élén. Ha ez bekövetkezik, akkor fölgyorsulna az MSZP liberális jellegű átalakulása. A Gyurcsány-csapat – megszerezve a győzelemtől megittasult párttagság támogatását – végleg leszámolna a régi pártvezetés tagjaival és az általa jó ideje az ország ellenségének kinevezett jobboldallal. Várhatóan további milliárdosok kerülnének miniszteri székekbe, és bekövetkezne a kilencvenes évek hírhedt gyurcsányi jóslata, amely szerint eljön még az idő, amikor Magyarországot profitorientált üzletemberek fogják irányítani politikusok helyett. A hirtelen jött siker azonban gyorsan el is múlhat: ha az MSZP és az SZDSZ elbukná a 2006-os helyhatósági választásokat, hamar megkérdőjeleződne a változatlan intenzitással zajló kampányszerű dübörgés, és lassan erőre kapnának az MSZP-n belüli Gyurcsány-ellenes csoportok. Egy sikertelen második ciklus és egy 2010-es jobboldali győzelem pedig végleg szertefoszlatná az üzletemberek kormányának mítoszát. A gyurcsányizmust egyébként az tartja életben, hogy a párt szimpatizánsai szinte vakon hisznek abban, hogy csakis ez a harsány kampány- és kirakatpolitika, a hatásvadász PR-fogások véget nem érő láncolata jelentheti a siker egyedüli garanciáját. Gyurcsány egy vereséget túlélhet némi szerencsével, de kettőt már nem. Bármekkora rafinériával igyekszik a kormányfő liberális párttá átszervezni az MSZP-t, hosszabb távon elkerülhetetlen, hogy egy valóban baloldali, a munkavállalók érdekeit képviselő szociáldemokrata párt alakuljon ki. Ennek a Nyugat-Európában már évtizedek óta sikeresen működő ideológiának a hazai viszonyok közé való átültetésére azonban nem a felső tízezerbe tartozó pénzemberek és milliárdosok a legalkalmasabbak. A gyurcsányizmus még az esetleges 2006-os sikerek esetén is csak múló epizód az MSZP történetében. Más kérdés, hogy ha ezekkel a módszerekkel sikerül hosszabb távon hatalmon tartani az MSZP-t, akkor mégis tevékenyen hozzájárulhat a baloldali erők társadalmi beágyazottságának megerősödéséhez.
Az SZDSZ nélküli egypárti MSZP-kormánnyal nem érdemes foglalkozni, mert az már a science fiction irodalom kategóriájába tartozik. 2002 megmutatta, hogy az MSZP az SZDSZ nélkül nem képes önállóan kormányt alakítani a Fidesz ellenében. Annak már nagyobb az esélye, hogy az MSZP az MDF-fel vagy a Centrum párttal lép koalícióra (merészen feltételezve, hogy az SZDSZ kiesik a törvényhozásból, míg egy vagy több jobbközép kis párt bejut). A centrumban lévő erők balra felé való nyitásához azonban elengedhetetlenül szükséges három dolog. Egyrészt az MSZP-nek le kell győznie a Fideszt a két nagy párt különversenyében, bizonyítva ezzel, hogy nincs kormányváltó hangulat. Másrészt az Orbán Viktor és a többi fideszes vezető szokásos démonizálásán munkálkodó politikai és sajtókampánynak olyan végeredményt – azaz a „célszemélyek” látványos népszerűségvesztését – kell produkálnia, hogy indokolt legyen a centrumkodók balra nyitása a „demokrácia védelmében”. Harmadrészt pedig egy dinamikusan erősödő gazdaságra lenne szükség, javuló államháztartási mérleggel, növekvő reálbérekkel és érzékelhetően több új munkahellyel. Háromnegyed évvel a választások előtt több mint merész feltételezésnek tűnik, hogy mindhárom előfeltétel egyszerre teljesüljön, ennélfogva pedig az MSZP–MDF-koalíció esélye is minimális.
Az ország szempontjából az a legnagyobb probléma, hogy a harmadik feltétel, azaz a gazdasági és költségvetési stabilitás megléte hiányzik a legjobban. Bármilyen hangerővel is harsogja a kormányzati kommunikációs gépezet egymást érő fizetett hirdetéseiben (a hírek szerint már a külföldi sajtóban is), hogy „a magyar gazdaság kirobbanóan sikeres”, tudvalevő, hogy ennek köze sincs a valós állapotokhoz. A külföldi hitelminősítő intézetek és pénzügyi központok által sorozatosan elmarasztalt magyar gazdaságpolitika és a kirívóan magas költségvetési deficit, valamint az alacsony hatékonysággal működő állami szektor ballasztként húzza le a gazdaság egészséges részeit is, gátolva ezzel az erőteljesebb gazdasági növekedést. Súlyos tehertétel a kezelhetetlenné vált nemzetközi adósságállomány is. A helyzet megérett a kormányváltásra. Azt pedig, hogy egypárti vagy koalíciós kormány álljon-e fel jövőre, úgyis a választópolgárok fogják eldönteni – a fülkék magányában.