Menyét jár a tyúkólban

Mikor lemegy a nap, és a média is elérkezik a híradókhoz, a menyét lassan beoldalog a kertünkbe. Belopódzik a tyúkólba, és kiszippantja a tojások levét anélkül, hogy azok héján bármi kis repedés lenne. Másnap, amikor a reggeli hírműsorok után bemegyünk az ólba, már csak üres tojáshéjakat találunk, amik úgy néznek ki, mint az ép tojások, mégsem azok.
Az angolszász politikában, Theodore Roosevelt amerikai elnök óta, menyétszavaknak nevezik az olyan kifejezéseket, amelyek képesek arra, hogy a hozzájuk kapcsolt szavak tartalmát, mint a menyét a tojásét, teljesen kiüresítsék vagy akár az ellenkezőjére fordítsák. Emlékszünk még a népi demokráciára? A népi demokráciáról mindannyian tudtuk, hogy – a nép kétszeri ismétlésével, a népi mint jelző és hozzá a demokrácia, amiben a demos görög szóval eleve benne foglaltatik a nép – abban éppenséggel minden volt, csak nem demokrácia. Emlékszünk még a népköztársaságra? A népköztársaságról megtapasztalhattuk, a nép szócska csak a nyílt vagy puha diktatúra elfedésére volt jó. Aligha véletlen, hogy Friedrich August von Hayek a szocializmussal szemben vívott negyvenévnyi elméleti küzdelem és a közgazdasági Nobel-díj után, 1988-ban megjelent utolsó könyvében éppen az ilyen szocialista menyétszavakkal számolt le. Az azonban már igazán meglepő, hogy most, tizenöt esztendővel a rendszerváltozás után, Magyarországon újra itt vannak a menyétszavak.
Vegyük például a jövő évi költségvetést és annak kulcsszavát: bátorság. Szeptember közepén, a parlamenti szezonnyitón megtudhattuk, hogy bátor költségvetés készül. Az államháztartás hiánya jövőre a bruttó hazai termékhez viszonyítva 2,9 százalékos lesz, vagyis éppen alatta az euró bevezetéséhez szükséges háromszázalékos értéknek. Ám szeptember végén jött Joaquín Almunia, az unió pénzügyi biztosa, tartott egy számviteli gyorstalpalót a magyar állami pénzügyek irányítóinak, és egy csapásra kiderült: az unió nem veszi be az autópályák finanszírozására kitalált trükköt. Október elején már azt is megtudhattuk, hogy jövőre a kis számviteli trükk miatt (és persze 2006-ban választások is lesznek) jóval nagyobb, 4,7 százalékos hiánnyal számol a kormány. Ezzel ugyan egy csapásra elúszott az euró bevezetésének 2010-es dátuma, a bátorság viszont megmaradt. Mert, mint hangzott kormánykörökből, az az igazán bátor költségvetés, amelyik nem úgy ugrál, ahogy Brüsszelben fütyülnek, amelyik fontosabbnak tartja, hogy autópálya legyen, mintsem elhamarkodottan euró. Aztán október közepén hirtelen kiderült, mégiscsak lesz 2010-ben euró, de a jövő évi költségvetés nem változik, vagyis a valódi bátorság, a költségvetés kiadási oldalának mintegy ezermilliárdos lefaragása már a következő kormányra marad.
Nyilvánvaló, valahol nem stimmel a történet. Vagy azért vagyunk bátrak, mert jövőre tartjuk a háromszázalékos költségvetési hiánycélt, és ezzel lehetővé tesszük az euró 2010-es bevezetését. Vagy azért vagyunk bátrak, mert inkább saját magunkra költünk többet, még akkor is, ha ezzel csúszik az euró bevezetése. Vagy azért vagyunk bátrak, mert ugyan jövőre is messze többet költünk magunkra, mint amennyi a bevételünk, de mások – jelesül az új kormány – terhére megígérjük, hogy mégiscsak lesz euró 2010-ben. Mindez azonban egyszerre nem megy, ennyire triplán bátor senki sem lehet. Valahol a történetben nem bátorság van, hanem sunyi gyávaság. A költségvetés pedig ne bátor legyen, az is bőven elég, ha mondjuk egyensúlytartó, és csak annyit költ el az állam, amennyi a bevétele. Ám mindezt már észre sem vesszük, mert a költségvetés szónak a tartalmát kiszívta frissen született új menyétszavunk, a bátorság.
Hasonlóképpen a jövő évi adóterveknél is kitűnően működik a menyét szó, ezúttal: az igazságosság. Mert a benyújtott adóterv célja nem az, hogy kiadásaihoz az állam megfelelő nagyságú bevételhez jusson, hanem az, hogy igazságot teremtsen. Így azután lesz eleve szimbolikusnak szánt luxusadó az egyik oldalon, és az elszegényedő széles rétegek napi fogyasztását segítő áfacsökkentés a másik oldalon. Noha a jövőre tervezett adórendszer már az átlagjövedelmet is a legmagasabb kulccsal adóztatja, a szavakban még mindig igazságot akar teremteni.
Az adórendszerrel azonban sohasem lehet érdemben megváltoztatni a piaci keretek között kialakult egyenlőtlenségeket, még kevésbé a szegények helyzetét. Egy olyan adórendszerrel pedig, amely a tehetősebbektől és a vállalkozásoktól akarja elvenni azt, amit a szegényeknek nyújt, tűnjék az igazságos jelző bármily vonzónak, csak annyit lehet elérni, hogy a túlzott adóterhek miatt csökken a gazdaság teljesítménye, csökken a foglalkoztatás, vagy növekszik a szürkegazdaság. Az összefüggés roppant egyszerű: ha kíméletlen adóterhekkel sújtod azokat, akik dolgoznak, és odaadod azoknak, akik nem dolgoznak, ne csodálkozz azon, hogy egyre többen lesznek munka nélkül, és egyre többen fordulnak hozzád segélyért. Az adórendszertől alapvetően nem azt várjuk el, hogy igazságos legyen, hanem csupán annyit: fedezze az állam által finanszírozott közszolgáltatásokat úgy, hogy közben nem fojtja meg a vállalkozásokat. A magas adókkal nem nyomorgatott vállalkozások pedig idővel majd munkát adnak másoknak is. Az igazságosság mint új menyétszó azonban most is kiszívta a hozzákapcsolt kifejezés, az adórendszer valódi tartalmát.
Mit tegyünk tehát, ha menyét ólálkodik az udvarban? Azt, amit a jó gazda, megerősíti a kerítést, becsukja a nagykaput, bereteszeli az ólajtót. Csukjuk be mi is fülünket, ha menyétszavak suhognak, és csak annak higgyünk, amit saját szemünkkel látunk.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár