Csak az árok választ el bennünket

Most, hogy közelednek a választások, hirtelen fontos lett az ország megosztottságáról beszélni. Kellemetlen téma, olyasmi, amit mindenki tud, de illetlenség lenne emlegetni, mert olyan izé, olyan nem európai. Választások előtt azonban pazar bűnbakképző. Eleinte a szokásos blablával fedték el, hogy nahát, a jobboldali meg a liberális firkászok szerte a világon nem nagyon kedvelik egymást, de tudjátok, hogy van ez, miután jól lehordják mindenfélének a másikat, délután együtt söröznek.
Ez a sörözés lufi sokáig tartotta magát.
Jelentem, soha nem söröztem György Péterrel, Para-Kovács Imrével, nem beszélve Vágvölgyi B. Andrásról. Sőt, közülük néhányan kezet sem fognának velem. A sör mese, a valóság sokkal durvább.
Mire odafigyeltünk, mi történik körülöttünk, kattant a karantén lakatja, és a jobboldal minden újságírója, televíziós munkatársa, rádiósa be volt szorítva egy karámba, ahonnan többé nem volt visszaút. Érdekes paradoxonja a rendszernek, hogy azok, akik az MSZMP legkeményebb bírálói voltak, mintegy a rendszerváltás elősegítői, azonnal odaálltak az MSZP mögé, egy percig sem habozva. Nem zavarta őket Kovács László, Lendvai Ildikó vagy Horn Gyula személye, múltja, szerepe. Azzal érveltek, hogy ők szilárdan maradtak derék baloldali sajtómunkások, akik pedig elmentek jobbra, azok lettek a köpönyegforgató pártsajtósok. Ekkor következett be a média máig élő szakadása. Lettek médiamegmondók, főszerkesztők, laptulajdonosok, véleményformáló független (!) értelmiségiek, szociopolitológusok, és lettek páriák, az Antall- és az Orbán-kormány bérencei, mikrofonállványok. Itt be is fejezhetnénk a független médiaértelmiség és a jobboldali bértollnokok legendájának születését, ha ennyivel meg lehetne úszni. Csakhogy ennek a liberális médiaértelmiségnek váratlan segítője érkezett egy liberális párt irányából. Megkezdődött Magyarország felosztása, megosztása, darabokra szaggatása. Emlékeztetőül: kezdődött a „Rohadt MDF, rohadt Antall!”-lal, majd kis módosítással következett a „Rohadt fideszesek, cigány Orbán!”, a „Kis ország kis csőcseléke” című műsor. Mivel ebben az országban a történelemkönyvek ötven évig hazudtak, az embereknek érthetetlen luxus a többpártrendszer, és máig nem győzte meg őket semmi és senki praktikusan az ellenkezőjéről. Csatlakozhattak az utódpárthoz, a „haladó” baloldalhoz és a rájuk tapadó liberálisokhoz, vagy a „rosszhoz”, a Horthy-rendszert „visszaépítő”, félfasiszta, filonyilas, antiszemita, rasszista és kirekesztő jobboldalhoz. Az elmúlt évtizedeknek azonban sokkal több volt a hallgatag vagy tragikus áldozata, mint ahogyan azt a szocializmus állampárti elitje gondolta, s egy markáns, gyorsan megszerveződő jobboldal kezdett látványosan erőre kapni. Elsősorban köszönhetően Antall Józsefnek, de elévülhetetlenek az érdemei Orbán Viktornak, hogy a jobboldal gyermekbetegségek, botrányok és vadhajtások nélkül foglalta el a fiatal többpárti demokráciában az érdemei szerint neki járó helyet. A liberálisok és baloldaliak, ahelyett, hogy hálásak lennének ezért, tévedtek, és megindították máig dúló, nem csituló, hideg polgárháborújukat. Valóban barátságok mentek bele tönkre, családi ebédek hasonlítottak elaknásított mezőkre, az érzelmi politizálás át meg átszövi az emberek életét, de ahelyett, hogy hagynák honfitársainkat szabadon megélni a többpártiság nyújtotta demokratikus lehetőségeket, nagy tömegeket bélyegeztek meg, aláztak meg és sértegettek halálra. Kábé a fél országot.
Élen járt és jár ebben a Szabad Demokraták Szövetségének értelmiségi holdudvara, és alaposan rásegítenek médiabeli barátaik, politikai harcostársaik, ideológusaik, a velük rokonszenvező írók, költők, publicisták.
„Baloldali elkötelezettségű ember vagyok.” Mit jelent ez ma? Az illető sajnálja a szegényeket, szeretné, ha a kapitalizmusnak lelke lenne, és nem küldené utcára az embereket. Igen? És akkor mit mondanak a keresztényszociális eszmék képviselői? Ők is sajnálják a szegényeket, szeretnék, ha a kapitalistának lelke lenne, és nem küldené utcára az embereket. És hogy folytassam, ők legalább az egyházakkal karöltve enni adnak az éhezőknek, miközben nem kérnek a leves mellé kopogtatócédulákat.
A jobb- és baloldal között húzódó senki földjén tanyáznak az árokásók, akik ugrásra készen állnak egy kis nemzetgyalázásra, koronabecsmérlésre, himnuszfitymálásra, bőgatyázásra, a magyar nemzet szisztematikus megosztására. A Mokka, a Heti Hetes, a Hócipő, a Klub Rádió, a névtelenek az internetes vitafórumokon, az ATV, a 168 Óra, a szocialista pártlapok, a „független” heti- és havilapok, a minden létező kitüntetéssel kidekorált, agyonünnepelt íróink, illetve az öszszes kereskedelmi tévé és magánrádió vircsaftja reggeltől estig. Az idegen szép, a kisebbség még szebb, a deviancia minden megjelenésében támogatandó, lopni-csalni erény, a család az erőszak melegágya, olyan, hogy magyar, nincs, nem létezik, a nemzeti érzés nevetséges és avítt, aki nemzeti, fasiszta, a jobboldal kirekesztő és raszszista, gyűlölködő antiszemita csőcselék, példaképünk pediglen Rácz Károly, momentán az igazi anya (?).
Nézzük már meg egyszer hazugságoktól mentesen, ki és mivel osztja meg az embereket.
Nem biztos, hogy a déli harangszót mindenki úgy gyűlöli, mint Havas Henrik. Az alapvető baj nem az, szeretjük-e a déli harangszót és Bőzsöny Ferencet. A baj az, hogy aki nem idomul a kereskedelmi televíziók idiotizmusához, az méltán várná el, hogy a köztelevíziót ne aktuális médiaemberek ízléséhez vagy annak hiányához igazítsák. Ezért a Hír TV-nek ma olyan elvárásokat kellene teljesítenie, amihez sem a személyi, sem más feltételei nem adottak. Ugyanakkor jó példa arra, hogy egy kettészakított országban a manipuláció mekkora méretű: „A Hírtévétazorbánkézivezérli”. Az orráig nem látó néző a közszolgálati csatorna átható elgyurcsányosodásáról azonban hallgat. Arról nem értesítette a Heti Hetes.
A társadalom kettészakadt, és akik megásták az árkokat, tudják, hogy ezzel a magyar nemzet védekező képességén ütöttek rést. Gyengítve annak immunrendszerét. Azaz bármi történjék, nincs egységes magyar akarat, nincs erőmutatás, mint mondjuk Lengyelországban, Horvátországban vagy éppenséggel Romániában.
Szekértáborok vannak, ahol a médiafölény dönti el a mérkőzés kimenetelét. A médiafölény kiemelten díjazott alkalmazottai pedig hatékonyan dolgoznak: Kern, Koltai, Hajós, Hernádi, Havas, Gálvölgyi, Farkasházy, Geszti, Vágó, Liptay, Verebes, Pa-Dö-Dő, ha kell, ha nem kell, ott nyomulnak a képernyőkön. Aki pedig a legszegényebb, és csak a tv-alapcsomagra telik neki, az őket nézheti reggeltől estig. Akkor is, ha unalmasak, kártékonyak, akkor is, ha egyszerűen tehetségtelenek. Akkor is, ha helyettük másokat szeretnének látni.
Egy kettészakadt országban nagyszerűen lehet akciózni. Uszítani, heccelődni, hergelni a nagyérdeműt. Ingerelni a „fasisztákat”, a „rasszistákat”, a „homofóbokat”, az „antiszemitákat”. Mikor ugranak már? Annyi embert lehet szédíteni a valóság látszatával. A leglátványosabb tette a haladó baloldalnak és a még haladóbb liberálisoknak az egyház látványos ostroma, valamint a magyarság nemzeti érzéseivel mint tűzzel való állandó játszadozás.
Akik ezt teszik, számolnak a fél évszázados szekularizáció durva pap- és egyházellenes politikájának nemzedékével. Az egyház naponkénti megalázása, támogatásuk lebegtetése, hívőik ingerlése, a kereszténység vulgarizálása, a papokat züllött és titkos homoszexuális bandának beállító médiakép barbár módon osztja meg az országot. Iskoláikat, intézményeiket eltűrik ugyan, rájuk is vagyunk szorulva, de a szocialista–szabad demokrata kreatúra folyton talál alkalmat arra, hogy hangsúlyozza: a hívők alacsonyabb rendű, megszédített emberek, akikre ráférne egy kis átnevelés, lásd Cool TV.
Megsértve minden hívő szabad vallásgyakorláshoz való jogát, érzelmeit és hitéletét. Ugyanez fordítva nem működik. Az ateistának magasabb megbecsülés jár a társadalmi hierarchiában, mint a „kártékony” csuhásoknak.
Beszélnünk kellene az úgynevezett magyarságteljesítményről, a szocialisták és a szabad demokraták holdudvari értelmiségének kedvenc vesszőparipájáról. Állítólag a szélsőjobboldal találmánya, azokra használják, akik valamilyen módon nem felelnek meg a „magyar eszmevilág” elvárásainak. Íme az eszük vesztett magyarok gondolkodásmódja!
Nem hiszem, hogy bárki is mérné a másik magyarságteljesítményét, de arra kiválóan alkalmas, hogy árkokat mélyítsen magyarok és magyarok közé. Ma itt gúny tárgya a hazafiság, a kokárda viselése, lomtárba való a Himnuszunk, hahota kíséri a Bocskai-ruhát, és molyette a díszmagyar. Bozóki miniszter fülét már a nemzeti jelző is hasogatja. Az őstörténet baromság, a múltunk egy rakás melléfogás, a kultúránk periférikus, a mítoszainkat el kell tagadni, mindenfajta nemzeti összetartozásunkat nevetségessé, idejét múlttá kell degradálni. Fájó példa erre a turulmadár körüli közönséges cirkusz.
De sikerült egy Usztics Mátyás nevű színművészt is buzizó, primitív fasisztának minősíteni. Miért? Usztics egy Magor elnevezésű, kizárólag magyar árukat forgalmazó láncot próbált szervezni. Bukjon meg, gyűlöljék meg, semmi sem drága egy ilyen pofátlanságért: Magyar termék? Még egyszer ilyen az eszébe ne jusson senkinek.
A baloldal a legnagyobb árkot akkor ásta ki, amikor az úgynevezett romakérdést a magyarok nyakába varrta. A magyarokat felelőssé tenni azért, mert a cigányokat sem felzárkóztatni, sem asszimilálni, sem integrálni nem képesek az egymást váltó kormányok a többségi társadalomba, a legveszélyesebb játék a tűzzel. Nyílt hadüzenet a többségi társadalom ellen. Ami pedig a nyilvánosságban megjelenik a cigány–magyar konfliktusokról, kis kivételtől eltekintve a végtelenségig torzított hazugságok gyűjteménye. És ezt a hazugságot terjesztik és gerjesztik reggeltől estig, tüzelve vele az érzelmileg amúgy is kiszolgáltatott cigány kisebbséget. A magyarok azt érzékelik, hogy a mainstream szabad prédának dobta oda őket a kisebbségek elégedetlenségének céltáblájául.
Természetes, hogy az ország kettészakadt, de nem azért, mert Orbán Viktor így parancsolta. Egy jó előre kitervelt stratégia szenvedő alanyai vagyunk. Egy hatékonyan működő gyűlöletkampány elszenvedői. Kettészakított országot lehet igazán terelni, manipulálni, elkábítani, kézben tartani, lerohasztani, és a fogyasztók engedelmes táborává zülleszteni. A legjobb példája ennek Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, akinek ma már nem titkolt célja a hatalom mindenáron való megtartása, ezért szó szerint mindenre képes. Akár az általa feltüzelt tömeg kezére adni Orbán Viktort, amitől az Isten mentsen meg mindenkit, de ami valós veszély a miniszterelnök célzott dühkitöréseit és Orbán-fóbiás kampányának eldurvult hangvételét tekintve.
Gyurcsány az igazi országszakító, a kettős állampolgárság ellen agitálva lehasította és szembefordította a magyarokat a magyarokkal. Jó lenne ezeket leltárba szedni, és nem elfelejteni. Észben tartva azt az árokásó zárómondatot, miszerint kommunistázni nagyon csúnya dolog, a polgári oldalt csőcselékezni és csürhézni viszont majdnem kötelező. Ezért nálunk még egyetlen minisztert sem szólítottak fel lemondásra.