Hideg polgárháború

Gyurcsány volt talán az egyetlen, aki Söjtörön nem tűnt beijedtnek. Gyurcsány volt talán az egyetlen, aki ha a Söjtörön tüntetők szemébe nem is mert belenézni, de megszemlélte magának a népet. Gyurcsány volt talán az egyetlen, aki Söjtörön is mosolygott. Hogy a radikális jobboldal akcióját mosolyogta-e ki, vagy éppen főnökét, a gyengekezű Medgyessyt, nem tudjuk. A Söjtörön tüntetők még nem tudták, hogy ki az, ki kevéssé tart tőlük, nem tudták, ki az, ki nem szemlesütve húz be a kúria ajtain, s nem tudták, ki az, ki arra készül, hogy egymást követő mozdulatokkal intsen be mind Medgyessynek, mind a jobboldalnak. Söjtör a találkozás helye. Söjtör a mai politikai helyzet, kicsiben, összesűrítve helyben és időben is. Söjtör korát éljük. A Söjtörön történtekből tanulnunk kell, mert különben szakadékba zuhanunk. Nemcsak a jobboldal, nemcsak Orbán, nemcsak a Fidesz, hanem az ország egésze, a köztársaság.

A gondolat, hogy Gyurcsány posztkommunista Dugovics Tituszként magával rántja a mélybe a harmadik köztársaságot, napokkal ezelőtt tolult agyamba, mikor a XII. kerületi második világháborús emlékmű avatásán emberek ezrei álltak védőpajzsot a turulszobor körül, s mikor ugyanezeknek az embereknek egy jó része hangos nemtetszéssel tanácsolta el a szobor tövéből a szabad demokrata képviselőket. A történet már régen nem a szoborról szól, hisz turulmadarakkal tele van az ország, hanem a napjainkat meghatározó hideg polgárháborúról. A turulvita ennek egy fejezete, mely csöppben ott bújik meg a közállapotainkra jellemző egész. A polgárháború. Hisz mi egyéb lehetne az, mint hideg polgárháború, mikor több ezer ember, választott képviselőikkel az élen, megemlékezni kíván a világégés áldozatairól, s akkor jó páran – úgymond a másik oldalról – veszik maguknak a bátorságot, és lenácizzák a szoboremelőket. Ha a turul zsarnoki jelkép, akkor az azt fölállítók a zsarnokság hívei, s ha ez így van, akkor nincs helyük a köztársaság ügyeiben részt venni méltók között, kívül vannak a figyelemre méltó véleményt nyilvánítók körén. Szélsőségesek, korunk divatos fogalmával szólva. Ám a hiba itt, e ponton világlik ki a szélsőségességet kiáltók érvelésében, mert azon túl, hogy tévednek az ősi jelkép jelentését illetően, egy amúgy is fölheccelt embersereget próbálnak napjaink inkvizíciós ítélőszéke elé állítani, megbélyegezni, kiűzni a normálisok köréből és nyilvános bűnbánatra szorítani. De egy fél országot, fél nemzetet nem lehet szégyenpadra ültetni, nem lehet kizárni, nem lehet ilyen-olyan divatos eszméknek megfelelően átnevelni. Főleg nem akkor, amikor ehhez eszköz is alig akad, hisz a jogállami intézmények még úgy-ahogy működnek az országban, s a véleménynyilvánítás szabadsága is biztosított, igaz, gazdasági korlátokkal megzabolázva.

De mondom, a turulügy csak csepp a forrongó és kitörésre készülő indulatok tengerében. Mert a gyurcsányi hecckampány, hergelés lassan megérleli keserű gyümölcseit: a jobboldali magszavazók hangulata régóta nem volt ily elkeseredett, gyűlölettel teli és változást akaró. A gyurcsányista agytröszt persze szállítja a médiajelentéseket és véleményeket, hogy no de kérem, milyen csúnyák és indulatosak tetszenek önök lenni, s jaj, de nem demokrata az önök gondolat- meg főleg érzésvilága. A gyurcsányista képmutatás ebben az üzenetben is megnyilvánul, hisz a fölhecceltség épp Gyurcsány működéséből, a politikai közösség egyik felének véleményét, vágyait, elvárásait semmibe vevő tevékenységéből fakad. Ami megnyugtató kormányzás helyett hetente szállítja a kormányzati ballépéseket elleplezni kívánó marketingfogásokat, a kihelyezett bukaresti kormányüléstől kezdve, a megrendezett és képmutató októberi 23-i háromperces beszédig meg az euró bevezetésének eltolása fölötti örvendezésig és a washingtoni félrebeszélésig. A sor szinte a végtelenségig folytatható, ám nem a részletek a lényegesek, hanem a gyurcsányi marketingpolitika, a konfliktuskeltés és a jobboldal vezetőjét sarokba szorító politikája. Mert Gyurcsánynak egy és csak egy célja van: legyőzni Orbán Viktort, és ezzel bosszút állni a jobboldalon. S a leszúrás előtt még sarokba kell szorítani, meg kell alázni a polgári és radikális jobboldal vezetőit. Őrület, mintha egy hetvenes években forgatott, másodosztályú francia krimi forgatókönyve szerint zajlanának kis hazánkban a politikai fejlemények. De téved az, aki azt hiszi, mindez következmények nélkül marad. Nem, nem fog. Mert a szimbolikus alakok elleni eszközökben alig válogató támadás ostora a jobboldali szavazók hátán is csattan. Csak nem olyan következményekkel fog járni, ami gondolkodásunk horizontján jelen van, hanem olyannal, ami bukással, a köztársaság bukásával fenyeget.

A magyar közélet szereplői, különösen a baloldal törpéi és óriásai sohasem tudták megfelelően értékelni annak jelentőségét, hogy a Fidesz a kilencvenes évek közepén újraszervezte a jobboldalt, ezzel szilárd és kormányképes jobbközép politikai alakulatot hozott létre, aminek jelentős nemzetközi elismertséget is szerzett. A baloldalon nagyon kevesen látták azt be, hogy a liberális parlamentarizmus működéséhez szükséges, hogy a politikai verseny szemben levő oldalán állókat a kiszámíthatóság, a nemzetközi elfogadottság, az 1989-es köztársaság-alapítás eszméihez való hűség jellemezze. A Demokratikus Charta létrehozása és működése csak az egyik, igaz, minden másnál jelentősebb lépést jelentette abban a több mint tizenöt éves küzdelemben, amit a hazai baloldal elitje folytat a kereszténydemokrata, polgári pártok hazai és külföldi lejáratása érdekében, annak bizonyítására, hogy sem Antall, sem Orbán – nem pedig rajtuk kívül senki más – nem híve a nyugati liberális demokráciamodellnek. Nem válogattak és nem válogatnak az eszközökben, az antiszemitázás, az Amerika- és EU-ellenességgel való állandó vádaskodás, a nemzeti jelképek használatának, a hazafiság megnyilvánulásainak szűnni nem akaró elítélése jellemezte és jellemzi ténykedésüket. Folyamatosan, ám néha följebb csapó hullámokban ingereltek, fenyegettek, föl- és bejelentettek, elítéltek és megbélyegeztek, összefoglalva: megalázták tisztességes polgárok százezreit, millióit, akiknek azzal kellett szembesülniük, hogy a liberális demokrácia intézményrendszere, bármit is mond az magáról, képtelen őket megvédeni és képtelen az ő kívánságuk ellenére hatalmon levőket arra szorítani, hogy a kisebbségi véleményen levők reményeit, vágyait, eszméit figyelembe vegye a döntések meghozatalakor.

A fordulatot, a lelki fordulatot végérvényesen 2004. december 5. estéje hozta el. Ez bizonyította, hogy Magyarország történelmi és ezzel jövőbeni helyének, szerepének és sorsának megítélésében nem tud egymással a két politikai tábor megegyezni. Nemcsak a politikusok, hanem a politikai közösség tagjai. Az egyik legalapvetőbb kérdésben, abban, hogy hol húzódnak a magyar nemzet határai, kire terjed ki és kire nem, nincs és nem is lehet megegyezés. S ha ma már tudjuk, hogy Orbán és a Fidesz talán akarata ellenére sodródott bele ebbe a népszavazásba, azt is tudjuk, hogy Gyurcsány a magyar politikai önazonosság alapkérdésének népszavazásra bocsátásában semmi egyebet nem látott, mint Orbán sarokba szorításának első lehetőségét. Nem habozott, megtette. Megtett még mást is, bukaresti szeánszot, saját írástudóinak ünnepi kitüntetését, washingtoni zavarkeltést. S ezzel hergelte, heccelte és továbbhergelte a jobboldali polgárságot. Igen, úgy tűnik, sikereket ért el, hisz a Fidesz tábora apadóban, az Orbán tisztességébe és győzelmi esélyeibe vetett hit mélyponton, a jobboldali pártszerkezet széttöredezőben van.
Csak eggyel nem kalkulált Gyurcsány. Azzal, hogy minél tovább feszíti a húrt, minél jobban hergeli a polgári és radikális jobboldal táborát, annál nagyobb lesz annak veszélye, hogy ezeknek az embereknek a jelentős része nem fog akkor Orbánra és a Fideszre hallgatni, ha azok elbukják a választást. Gyurcsány nem kalkulált azzal, hogy ezeket a lassan másfél évtizede hergelt és most a végletekig elkeseredett és fölheccelt tömegeket Orbán és a Fidesz mederbe terelte, formát adott nekik és a liberális demokrácia táborában tartotta őket. Orbán már 2002 késő tavaszán is megtehette volna, hogy nem csitít, hanem tovább tüzel és taxisblokád kettőt szervez. Nem tette, mert tartotta magát a parlamenti demokrácia játékszabályaihoz és az ország érdekeihez. Gyurcsány most a polgári vélemények semmibevételével, a végletekig hajtott és eszközben alig válogató Orbán-ellenes kampánnyal sokaknak azt az üzenetet küldi, hogy bármit is tesztek, nem figyelek rátok, le vagytok ejtve. Nem vagytok, vagy ha vagytok, ellenségeim vagytok. Ilyen helyzetben ne csodálkozzunk, ha emberek tömegeinek – még azoknak is, akik annak idején fejüket rázták Söjtör után – az a gondolata, hogy szavuk, akaratuk érvényesítésének csak egy útja marad: Söjtör és a turulóvás.
A jobboldal intézményrendszerében, elszántságában soha nem volt talán a mainál erősebb helyzetben. A jobboldali politikai pillér ugyanis kiépült, Kóka úr kedvenc szavával fogalmazva: versenyképes. A köztársaság fennmaradásához a szavát figyelembe kell venni, s kompromisszumokat kell vele kötni a másik oldalnak.

Gyurcsány ritka veszélyes fegyverrel játszadozik. Gyurcsány lehet, hogy megnyeri a választásokat. S Gyurcsány ezzel lázadásba fogja taszítani a köztársaságot. A mai, heccelő, eszközökben nem válogató és a köztársaság fennmaradásához szükséges kompromisszumokat megkötni képtelen Gyurcsány ugyanis nem alakíthat olyan kormányt, amelyet a választók döntő része legitimnek fogad majd el. S ezek az emberek Söjtört és turulvédő tüntetést fognak ismételni, s alighanem nagyobb méretekben. S ne higgye senki, hogy akkor bárki, akár Orbán, akár más, meg fogja tudni állítani a föllázadó jobboldali embereket.