Kétpártrendszer vagy többpártrendszer?

Az utóbbi fél év során többször hallottuk, olvastuk a rövidhíreket azon négypárti egyeztetésről, amelyben az MSZP, az SZDSZ, a Fidesz és az MDF új típusú és egyben új választójogi rendszerhez kötött kisebb parlament létrehozatalát tűzte ki célul. Ez a vitatéma nem új keletű. Az elmúlt 15 évben szinte mindegyik pártnak rövidebb-hosszabb ideig programpontja volt az a törekvés, amely egy kisebb parlament kialakítását irányozta elő. Mindezt azonban kampányjelleggel tették, vagyis érdemi politikai szándék nem húzódott meg mögötte. Magának a célkitűzésnek a támogatása a különböző politikai oldalak részéről távolról sem jelentette és jelenti azt, hogy a pártok közt egyetértés van a kisebb létszámú parlamenthez vezető választójogi változások jellege tekintetében.
A két kérdés – nevezetesen a szándék és a megvalósítás – összekapcsolódásáról az elmúlt fél évben többször hallottunk, ám kevesebbet arról, hogy milyen összefüggésben van ez az elképzelés a magyar pártrendszerrel. A választójogi rendszer, a pártrendszer és a demokráciamodell összefüggéseit először a rendszerváltozás folyamatában az Ellenzéki Kerekasztal elemezte. Itt döntöttek az alkotmányunkba foglalt többpárti modellről, valamint a parlamenti képviselet jelenlegi rendszeréről is. A vegyes – listás és egyéni – rendszer egyértelműen azt a politikai szándékot fejezte ki, hogy a magyar politikai akarat kialakításában ne csak egy, kettő, hanem több párt vegyen részt képviselői révén a magyar Országgyűlésben.
Az ellenzéki kerekasztal résztvevőinek ideológiai, programbeli eltérősége valóban reprezentálta a magyar társadalom sokszínűségét. A többpárti demokráciamodellünk – még ha bukdácsolva is, de – működött az elmúlt ciklusokban. Az első szabad választás után, 1990-ben hat párt, a második, 1994-es választás után szintén hat párt, az 1998-as voksolást követően öt párt (az MDF 2,8 százalékkal kiesik, de tud frakciót alakítani), míg 2002-ben négy párt jut az Országgyűlésbe. A parlamenti pártok számának csökkenése szoros összefüggésben van két párt – az MSZP és a Fidesz – néppártivá alakulásával. Ezen folyamatban a rendszerváltozás erőinek egy része politikai megfontolásokból, eltérő időszakokban a Fidesz, a baloldali tábor pedig az MSZP mögé sorakozott fel.
A kisebb parlamentről és az új választójogi törvényről való egyeztetések részben e folyamat eredményeként értelmezhetőek. A két nagy pártnak mára érdekévé vált, hogy a még parlamentben lévő kis pártok tárgyalási jelenléte mellett kezdjék el a választási rendszer átalakításáról szóló vitát, amelyet majd a 2006-os választási eredmények tükrében folytatnak. Mindezek alapján megállapítható, hogy a kisebb parlamentről szóló tárgyalás köntöse annak a politikai rendszerünkben végbemenő változásnak, amely alapján 2006 után a két nagy párt kedvező választójogi törvényben egyezhet ki a kétpártrendszerű modellről, kiszorítva ezzel a parlamentből a politikai piac többi szereplőit. Úgy tűnik tehát, hogy 2006-ban a választók nemcsak pártokra, hanem demokráciamodellre is voksolni fognak. A nagy pártra szavazók inkább a kétpártrendszerű demokrácia irányába mozdítják el politikai rendszerünket, a kis pártra szavazók pedig a többpárti demokráciamodell mellett teszik le a voksukat.
Olcsóbb-e a karcsúbb parlament?
Az indokok között, amiért a kisebb parlamentről tárgyalni kell, az alábbiak szerepeltek: kis országhoz kis parlament is elegendő; a kisebb parlament olcsóbb; a kisebb parlamentnek hatékonyabb a munkavégzése. Ezek az érvek csupán leplezik a politikai rendszer tulajdonképpeni útkeresését a demokráciamodell vonatkozásában. Ha választójogi rendszerünk megváltoztatására ezek a fő indokok, akkor ezek nem elegendőek, elsősorban azért, mert nem igazak. Európában a Magyarországéhoz hasonló népességű országokban a százezer főre eső képviselők száma 2,3-tól 4-ig terjed. Görögországban 300, Svédországban pedig 349 képviselője van a csaknem kilencmilliós lakosságnak. Magyarországon százezer lakosnak 3,8 képviselője ül a parlamentben, amellyel a felső határhoz közelítünk ugyan, de se kirívónak, se eltérőnek nem számítunk az európai modellek viszonylatában.
A kisebb parlament olcsóbb parlament állítás sem igaz. Ezt két szempontból is igazolni lehet. A kisebb parlamentek – mint például Izland, Málta vagy Luxemburg parlamentjei, amelyek 63–81 fősek – sem gazdálkodnak feltétlenül arányaiban kisebb keretből, mint a magyar törvényhozás. Másfelől már a tárgyalások során is jelezték pártjaink, hogy a kisebb parlament működéséhez nem biztos, hogy a költségvetésből kisebb keretet használnak majd fel, mint jelenleg. Vagyis nem lenne olcsóbb egy karcsúbb Országgyűlés.
A harmadik érv a parlamenti munka hatékonyságának növekedését jósolja. Ez összekeverése a mennyiségi és minőségi összefüggéseknek. A létszámcsökkenés nem jelent önmagában hatékonyabb működést, sőt az ellenkezőjéhez is vezethet.
A szavazók kettős dilemmája
A felsorolt érvek tehát csupán leplezik a pártok valós igyekezetét, nevezetesen a demokráciamodell keresésére tett kísérleteket. A 2006-os országgyűlési választások eredménye sorsdöntő lesz tehát abban a vonatkozásban is, hogy a jövőben Magyarországon két- vagy többpártrendszer alakul ki. A jövő tavaszi választások az aktív szavazópolgárokat kettős dilemma elé állítják. Egyfelől politikai oldalt választanak (bal-jobb), másfelől döntenek az elkövetkező magyar demokráciamodellről is (két- vagy többpártrendszer). Ez a dilemma azokat érinti mélyebben, akik bal- vagy jobboldalinak tekintik magukat, ám a két nagy pártra azért nem akarnak szavazni, mert tudják, hogy ily módon a többpárti rendszer kétpártivá válhat. Ugyanakkor a két nagy párt – egymás elleni küzdelme során – saját győzelmét ahhoz köti, hogy a teljes, egy oldalon álló tábor szavazatát meg kell szereznie a másik legyőzéséhez. Azzal érvel, hogy a kis pártokra adott szavazatok, amennyiben a kis párt nem éri el a bejutási küszöböt, elvesztett szavazatok lehetnek, ami a saját oldaluk bukását jelentheti. Ez a retorika tovább generálhatja a kétpárti modell erősödését.
A baloldal e tekintetben előnyösebb helyzetben van. Az MSZP mellett ott van az SZDSZ, amely képes összegyűjteni és mandátumra váltani azokat a szavazatokat, amelyek bizonyos politikai, gazdasági agresszív érdekérvényesítés mentén önállóan kívánják megmutatni magukat. Bár mára ennek a pártnak is kérdésessé vált a parlamentbe jutása.
A jobboldalon a Fidesz önállóan szerepel a politikai piacon. A KDNP-től a kisgazdákon át a pártból eltávolított volt MDF-tagokig több politikai alakzat kapott és talált helyet a Fidesz jobboldali integrációjában. Ezáltal egy ifjúsági pártból a legjelentősebb néppárttá nőtte ki magát. Az MDF viszont, a kétpártrendszerű beolvadástól félve, saját rovására olyan politikai akciókba kezdett, amelyek hiteltelenítették saját egykori szavazói előtt, így valószínűleg számára nincs esélye a parlamenti küszöb elérésének.
A jobboldalon ezek alapján fokozottan jelentkezik a pártválasztás és a demokráciamodell választásának dilemmája. A Fideszre adott voksok kétféle jelentést hordoznak: a kormány leváltásának egyértelmű szándékát, és a kétpárti demokráciamodell melletti elkötelezettséget. Ez utóbbi jelentéstartam jelenleg a szavazópolgárok többségében még nem tudatosult.
A többpárti rendszer fenntartásának viszont egyik alapfeltétele az, hogy a jobboldalon is legyen parlamenti küszöböt átlépő pártalakulat a Fidesz mellett. A jelenlegi erők közül a Harmadik Út öszszefogásnak lehetnek bejutási esélyei. Ám ha megállapodásuk paritásos rendszerben készül, akkor nincs esélyük az ötszázalékos küszöb átlépésére.
A többpárti modell továbbélését egy másik, eddig a magyar politikai rendszerből hiányzó alakulat is biztosíthatja. Ez pedig nem más, mint a cigányság teljes politikai öntudatra ébredésének bizonyítéka: a Magyarországi Cigányszervezetek Fóruma (MCF). A több mint 350 ezer szavazó pártszerű megszervezése, az etnikai alapon való országos politizálás és a választásokon etnikai alapon történő szereplés jól megérdemelt következménye annak az alkotmánysértő állapotnak, amely szerint a magyar Országgyűlés tizenöt éve nem oldotta meg a kisebbségek képviseletét.
Ha az MCF-hez csatlakoznak a cigány szervezetek, és kisebbségi önkormányzataikra támaszkodva 176 körzetben egyéni jelölteket állítanak, valamint megszervezik a cigányság választási részvételét, akkor akár 6-7 százalékkal is bekerülhetnek az Országgyűlésbe. Ha 2006-ban mégsem lesz a két nagy párt mellett legalább két kisebb párt az Országgyűlésben, akkor az egyértelműen a kétpárti demokráciamodell körvonalazódását jelenti. Ez a tény már nagymértékben befolyásolni fogja egy kisebb parlament választójogi beágyazását.
A választójogi változtatást sokkal inkább egy másik tény sürgeti, mégpedig a parlamenten kívülre szoruló biztos pártválasztók, de parlamenti képviselethez nem jutók túlságosan nagy aránya. Ezeknek a száma százalékosan az elmúlt választásokon többet tett ki, mint a parlamenti küszöb kétszerese. Az első két választáson ezáltal több mint ötszázezer, 2002-ben pedig több mint hatszázezer szavazó akarata veszett el a rendszerben. A politikai tömbösödés, úgy tűnik, nem járt feltétlen sikerrel a fenti számok ismeretében. Az említett adatok már súlyos működési zavart tükröznek.
A jövőben politikai rendszerünkben ez az állapot fokozódhat, ha olyan helyzet áll elő, hogy többpárti alkotmányos berendezkedésünket, egész közpolitikánkat – az állami tulajdonosi testületektől a különböző kuratóriumok rendszeréig – csak két párt irányítaná.
Kormányváltás és modellválasztás
A kétpártrendszer is demokratikus modell, ám más az intézményi működése, mint a többpártrendszernek. Így azzal is tisztában kell lennünk, hogy ha a 2006-os választások a kétpártrendszer felé tolják a magyar politikai berendezkedést, akkor a két hatalomképző párt az új demokráciamodell helyes működése érdekében át fogja, mert át kell alakítania a teljes közpolitikai berendezkedést.
2002-ben a magas részvételi arány és a tömbösödő pártrendszer mellett is több mint hatszázezer szavazó akarata tűnt el a hatalomképzésből. Ezek a számok viszont arra utalnak, hogy nagy tömegek inkább a többpártiság mellett teszik le a voksukat. Ha ez a jelenség 2006-ban is rendszerformálóvá válik, akkor talán célszerű lenne a jobboldalon is a nagyobbik pártnak – a szavazatmaximalizálás érdekében – a parlamenti küszöb határán egyensúlyozó kispártokkal kooperálnia, nem pedig zérus összegű játékot játszani ellenükben.
A dilemma tehát adott a 2006-os választásokra. Az alapkérdés a kormányváltás, de tudnunk kell, hogy voksainkkal választ adunk arra a kérdésre is, hogy kétpárti vagy többpárti demokráciamodellben akarunk a továbbiakban élni.

A szerző politológus