Realizmus és romantika a romaügyekben

Már nem bírják cérnával a civilek. Már nem fűtenek, nem világítanak, nem esznek, és nem gyógyulnak meg, ha ágynak esnek. A bevásárlócsarnokok padjain üldögélnek záróráig, és kukázni kényszerülnek. Megalázó ez a kiszolgáltatottság. A szép öregkor helyett rövid életűek nyugdíjasaink. A kormányok meg nem győznek mentegetőzni. Ha a költségvetés ideje eljön, az ellenzék elutasít, követel, majd brillíroznak a tévé képernyőjén, hogy ők szóltak, de a kormány nem módosít, nem fogad el egyetlen javaslatot sem. Közben az unió utasítja a kormányt, mit, mikor, mennyit fizessen be. Alanyi jogon, meg az áfát is, de szigorúan csakis euróban.
A parlamenti pártok pedig szépen elüldögélnek négy évig a Tisztelt Házban, és egyre több a gondjuk. Dúl a csata választás előtt, szinte pontos menetrend szerint. Még 1990-ben nagy dobveréssel létrehozta az MSZP a cigány tagozatát, ami arra engedett következtetni, hogy a baloldal most aztán fölszámolja a putritelepeket, s a romák ügye terítékre kerül. Sajnos ez nem így történt. Csak olyan vezetőket tűrt és támogatott a felső vezetés a tagozat élén, akik lehet, hogy jól bazseváltak, de a cigányság ügyét szociális, kulturális, munkaügyi kérdésekben nem tudták integrálni a szocialisták programjába. Szegény Péli Tamás is csak rajzolgatott a hátsó padban, a határozatok és javaslatok, valamint a törvény-előkészítések többkötetnyi lapjának hátoldalára, dühös kilátástalanságában, mert lefogták a kezét és befogták a száját, nem hagyták, hogy vezérré nője ki magát, pedig a felkészültsége megvolt hozzá.
Tizenöt év után sem képes az MSZP korrekt, szegénységcsökkentő, urambocsá! a mélyszegénységet és a hajléktalanságot megszüntető programot összehozni. Pedig a miniszterelnök úr Ferge Zsuzsát is beválogatta csapatába, hátha tud még egy utat a harmadik út után megrajzolni, ami a tutiba vezet. Úgy látszik, közben a romák már nem bírják az állandó megvezetést, amit immár tizenöt éve játszanak velük, főleg a választások előtt. Hol egy kis lecsókolbásszal, hol egy-két konzervvel, no meg néhány korsó sörrel megvendégelik őket, nehogy torkukon akadjon a mócsing.
A kopogtatócédulák után megkapják a szavazataikat is a pártok, aztán a romák maradnak csóróságban, a kormányok pedig megszedik magukat, és négy év alatt úgy kigömbölyödnek a képviselők a parlamenti jó koszttól, hogy a rájuk szavazók nem ismerik fel őket, ha néhanap összefutnak velük. Egy biztos: a romák zöme már nem hiszi el a sorsukat megváltoztató hamis ígéreteket a hiteltelenné vált cigány vezetőknek. De a pártok többnyire ezekkel a nagyotmondó, önjelölt cigányvezetőkkel sakkoznak, mert éppen az kell, hogy a romák nehogy egy követ fújjanak.
Meddig lehet egy lufival – színétől függetlenül – kifizetni a romákat, ez az egyik kérdés. A másik kérdés, hogy mikor és mekkorát pukkan ez a lufi, és akkor utána nem marad más, csak a balhé, ahogy Párizsban vagy a világ bármely táján, ahol a kisebbségi kérdés megoldatlansága zavargássá fajul. A francia belügyminiszter, a magyar származású Nicolas Sarkozy a francia randalírozókat kiutasította az országából; hasonló balhé esetén a magyarországi randalírozókat hová toloncoltatná ki a magyar belügyminiszter? Indiába? De hiszen India – tudomásom szerint – eddig még nem ismerte el, hogy a romák India elszármazott népe. Rossz belegondolni, hogy hasonló esetben mi lenne a romák sorsa, de lehet, hogy a négynevű minisztérium szociálisan érzékeny miniszter asszonya megoldaná a romaügyet. Vagy úgy gondolja Göncz Kinga miniszter asszony, hogy kevesebbe kerülne, ha az esélyegyenlőségi és módszertani kisfüzetet beás és lovári nyelvre lefordítva szétosztaná köztük, s míg a mesekönyvet tanulmányoznák, úgyis nyár lesz, s a választások is lecsengenének? A romáknak szép mesekönyveket nyomnak a kezükbe, s könynyen meggyőzik őket arról a tényről, hogy maradjanak meg a romantika szintjén, mert a realizmus labirintusai számukra úgyis évszázadok óta értelmezhetetlenek, és ezért megoldhatatlan feladványok.
A másik nagy kérdés: ki kitől viszi el a szavazatokat? De az is nagy kérdés, hogy mi lesz a nem cigány civil szervezetekkel. A Létminimum Alatt Élők Társaságával, a Magyar Civil Fórummal, az Országos Civil Lobbiszövetséggel és azzal a több száz civil szervezettel, amelyeknek semmiféle politikai érdekképviseletük sincs sem a parlamentben, sem máshol. Csatlakoznak valamelyik cigány pártba? Vagy mennek inkább Csurka–Jobbik-szövetséghez, netán Kupához a Centrum pártba? Sok még a nyitott kérdés, s úgy tűnik, hogy a sok bába között elvész a gyerek – a nemzet. Csak nehogy úgy járjunk, mint az a kisegér, aki az egércsapdában kolbász vagy szalonna helyett borotvapengét talál, s míg ennivalót keresve jobbra és balra tekingetve így szól: se kolbász, se szalonna? – a penge közben elvágja a torkát.
A nemzeti minimum- és a garanciatörvény azt is jelentené, hogy a valós civil érdekeket képviselő szervezetek közül vigyen be mindkét oldal a parlamentbe képviselőket. De ne szatellitpártokat, mint Gyurcsány Ferenc akarta, hiszen egy politikai szervezet a demokratikus versengés szabályai szerint szerezzen bizalmat és mandátumot! A civilek elől és mögül viszont elvész a tér és a lehetőség, a törvényhozói érdekképviselet. Ezt a súlyos kérdést tizenöt éve nem képes orvosolni a magyar politika.

A szerző szociológus, társadalomkutató