’56 szimbólumai és az ötvenéves jubileum

A magyar ’56-nak világszerte ismert és tisztelt szimbóluma a lyukas zászló. Az 1956. október 23-án kitört forradalom és szabadságharc ötvenéves évfordulójának közeledtével érdemes felidézni mindazt, amit a „lyuk” takar.
A lyuk október 23-án este keletkezett. A háromszínű zászló közepéből késsel vágták ki azt a szovjet mintájú címert, ami egy pár esztendeig ott éktelenkedett. Ez a fajta címer még annak idején, a húszas években jött szokásba, amikor a cári birodalomhoz tartozó kaukázusi és közép-ázsiai népek szovjet köztársaságokat kezdtek alapítani. Ezek a jellegzetes, kör alakú, kalászokkal övezett címerek mind hasonlóak voltak, de mindegyikben volt valami egyedi. Az örményben például látni lehetett az Ararát hegyét. Amikor ennek híre elérkezett Törökországba, a kormány azonnal tiltakozó táviratot küldött Moszkvába, mondván, hogy ez nincs rendjén, hiszen az Ararát török felségterületen fekszik. Csicserin először dühöngött, majd jó kedvre váltott, és azonnal diktált egy választáviratot a török külügyminiszternek: „Tisztelt Miniszter Úr! Önnek teljesen igaza van abban, hogy az Ararát jelenleg nem tartozik a Szovjetunióhoz. Viszont arról sem hallottam, hogy Törökország annektálta volna a Holdnak akárcsak a felét is, a csillagokról nem is beszélve. Megkülönböztetett tisztelettel: Csicserin külügyi népbiztos.” Ilyen és hasonló vidám történetekkel próbálta félrevezetni a korabeli média Magyarország és a többi népi demokratikus ország lakosait, amikor az ötvenes évek elején majdnem mindenütt lecserélték a nemzeti címert a szovjet típusúval. Rettegve vártuk, hogy mikor fogjuk kérni felvételünket a nagy Szovjetunióba, pontosan úgy, ahogy azt a balti országok népei „tették” másfél évtizeddel korábban. Azóta se derült ki pontosan, hogy mi is akadályozta meg a népi demokratikus országok beolvasztását, de legvalószínűbbnek azt tartottuk, hogy az ok a „népek nagy barátjának” halála volt. A címer azonban maradt, és maradt a diktátor bronzból öntött szobra is – de már nem sokáig.
Október 23-án este az Országház közelében láttam először, hogy egy fiú zsebkéssel vágja ki a címert, miközben tajtékozva követeltük, hogy „Oltsák le a csillagot!” Az Országház tetején ugyanis éppen akkor kapcsolták be a vörös csillag villanylámpáit. A világító vörös csillag abban a pillanatban változott örökös szimbólummá.
Nagyjából ekkor határozhatták el a város másik fertályában, hogy ledöntik a diktatúra bronzból öntött szimbólumát. Mire odaértem, már késő volt, így nem láthattam és nem csodálhattam meg azt az elszánt küzdelmet, amit egy szimbólummal vívtak az egyébként békés budapesti dolgozók. A szobor nyakába drótkötelet kötöttek és teherautókkal próbálták lerántani, de a bronzból öntött szimbólum nem hagyta magát, csak ide-oda ingadozott. Nem volt jelen az az öreg, brassói székely, aki hasonló helyzetben állítólag azt mondta: „Te, Jóska, ne figurázz. Ha menni kell, akkor menni kell.” A szimbólum csak akkor engedett, amikor hegesztőpisztollyal elvágták a nadrágját a csizmája felett. Látni én már csak akkor láttam, amikor a serény műgyűjtők a Blaha Lujza téri kereszteződésben igyekezetek megosztozni rajta. Hogy a szétosztás megfeleljen az egyenlőség elvének, igyekeztek mennél apróbb darabokra törni, lehetőleg minden igénylőnek jusson.
A csizmákat már régen eltávolították a főváros csinosításával megbízott szakemberek, amikor Gobbi Hilda gyűjtést kezdeményezett abból a célból, hogy legyen újra Nemzeti Színháza a fővárosnak és az országnak. A gyűjtés javában folyt, amikor az a hír kezdett szállingózni, hogy a városrendezésben jártas elvtársak úgy döntöttek: az új Nemzeti Színház a ledöntött és apró darabokra tört szimbólum helyére kerüljön. Azzal érveltek, hogy így két bőrt lehet lenyúzni ugyanarról a rókáról. Egyrészt lesz egy új színház, másrészt az első emeleten lesz egy új tribün, ahonnan a vezető elvtársak megelégedett pillantásokat vethetnek az alázatosan felvonuló dolgozókra. Érdekes módon a dolgozó tömegeknek nem volt kedvére ez az elgondolás, és az adománygyűjtés megtorpant. Azóta tudom, hogy nemcsak a vas és az acél, nemcsak a bronzcsizma lehet szimbólum, hanem még az elgondolt tribün is, az alatta elvonulókkal együtt, akik esetleg még meg sem születtek.
Aztán teltek az évek, teltek az évtizedek. Időnként kibírhatatlanul hosszúnak tűntek, de Istennek hála, elközelgett 1989. Akkor tudtam meg, hogy az ősi debreceni címerben a várost nem egy pulykakakas, hanem egy Főnix madár jelképezi, ami poraiból mindig meg tud újulni. Ennek módfelett megörültem, mert október 23 óta nagyon érzékeny vagyok a címerekre és a szimbólumokra.
Ugyanebben az esztendőben találkoztam egy másik madaras szimbólummal a Szabad Demokrata Szövetség jelvényében. Amint azt később felfogtam, ez a jelvény három szabad madarat ábrázol: egy pirosat, egy fehéret és egy zöldet. Minthogy azonban akkoriban a szabad demokraták könyörtelen antikommunista propagandát folytattak, azt hittem, hogy a jelvényük csak két madarat ábrázol, egy menekülő vöröset, aminek a szárnyából már kitépett egy jókora darabot az őt üldöző másik madár, a zöld. Csak később vettem észre, hogy optikai csalódás áldozata lettem, hiszen az elől repülő piros madár szárnyából nem hiányzik semmi. Ami ott látható, az a fehérnek a feje. A csalódást az okozta, hogy a jelvény hátterének színe összefolyt a fehér madáréval, és ezért észre sem vettem, hogy harmadik madár is van a jelvényen. Szimbólumok vannak. Vannak régiek és vannak újak. A régiek időállók, az újakkal viszont vigyázni kell, mert amint említettem, a pulykakakast is és a szabad madarakat is félre lehetett érteni, de még az Ararátot is, a félholddal együtt.
Újabban született egy szimbólumtervezet, amit majd az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójának megünneplése céljából szándékoznak felállítani. Ez, ami 2006 darab, változó hosszúságú vasoszlop lenne, amelyeket 56 fokos szögben helyeznének el, a fentebb már emlegetett szimbolikus helyen, különösen felkeltette az érdeklődésemet. A 2006-os darabszám és az 56 fokos szög üzenetét papíron érteném, de a valóságban ezeket a számokat azok sem tudnák felismerni, akik tudják, hogy miről van szó. Úgy kellene nekik elmagyarázni, azaz a tervezett konstrukció nem töltené be a jelkép szerepét. De nekem elsősorban nem is a számokkal van bajom, hanem a vassal. Elmagyarázom, hogy miért. A nyájas olvasó türelmét kérem, ha hosszúnak találja a magyarázatot. Ez nem rajtam múlik, hanem ezen a világon, ami majdnem 15 milliárd éves. Ez alatt az iszonyatosan hosszú idő alatt képződtek előbb a protonok és a neutronok, később a könnyű atommagok, majd az atomok, ezt követően a csillagok és a galaxisok. A csillagok belsejében uralkodó szörnyű hőség hatására a könnyű atommagok elégnek, kissé tudálékosabban fogalmazva, fuzionálnak. Ennek eredményeként egyre nehezebb atommagok jönnek létre. Az atommagok égése (azaz fuzionálása) mindaddig folytatódhat, amíg az égés energiát termel. Ezt az energiát szoktuk égéshőnek nevezni. Ha a fúzió nem vezet energiafelszabadulásra, akkor nem is megy végbe, más szóval az égés nem folytatódik, és visszamarad a salak. Ezt a csillagokban képződő, tovább égni nem tudó salakot vasnak hívják. Ez nem volna olyan nagy baj. A baj ott van, hogy ebben a vas nevű salakban 26 proton és 30 neutron található, ezért ezt a fajta anyagot az 56-os számmal látták el. Ez a „vas-56”. Ez a világegyetem, további égésre képtelen, végső salakja.
Azt lehetne hinni, hogy ez nem olyan nagy gond, hiszen ezt többnyire csak a csillagászok, a fizikusok és a vegyészek tudják. De ez nincs így! Azt, hogy a vas-56 a Világegyetem végső salakja, azt tudják a középiskolások is, mert benne van a tankönyvükben. Ha valakinek az a célja, hogy ’56 emlékét megbecstelenítse, az építesse meg a Világegyetem végső salakjából az „emlékművet”. De legyen tudatában annak, hogy az a hely, ahová szánja, még az emberi kultúra és civilizáció egyik szimbólumát, a bronzot is csak három évig tűrte. A világegyetem legvégső salakjából készítendő tuskókat is ki fogjuk tépni mind egy szálig, mind a 2006 darabot.
A tervezőknek pedig azt ajánlom, hogy olyan vasat válasszanak, amiből könnyű lesz használható holmit hengerelni, de jobb, ha a vasat mindjárt erre a célra használják. Mert a vas sok mindenre használható, csak éppen ’56 ünneplésére nem.

Prof. Lovas István
A szerző akadémikus, egyetemi tanár