Közösségi kötelék és hazaszeretet

Egy esztendővel a nemzeti történelmünkbe szomorú dátumként bevonuló december 5. után, a csatazaj elültével érdemes ismét elgondolkodni azon, vajon mi is történt valójában. A különböző politikai oldalak különféleképpen értékelték ezt az eredményt, de aligha kell bizonygatni azt a tényezőt, amit már a szavazás előtt is sejthettünk, amitől féltünk és amit ez a részvétlenség demonstrált: hogy hazánkban veszélyesen meggyengült a nemzeti összetartozás természetes érzése.
Aki egy kicsit belemélyed a magyar történelem tanulmányozásába, láthatja, hogy a magyar társadalomnak milyen elemi fájdalmat okozott a trianoni amputáció – a határok mindkét oldalán. A két háború közötti magyarországi propaganda a lemetszett részek visszaoperálásának reményében nem hagyta begyógyulni a sebet – amúgy sem gyógyult volna. Ám a revíziós politika kudarca után a világpolitika új stratégiát diktált – no nem a gyógyulás, inkább a fájdalomcsillapítás, a felejtés stratégiáját. Ehhez járult, hogy ’56 nemzeti forradalma után minden gyanússá lett, ami nemzeti, minden silánnyá, ami közösségi. A határon túliakkal való összetartozás érzése lassan feledésbe merült, sokan csak mint „románokat” emlegették például az erdélyieket, de a határokon belül is inkább az egyéni érvényesülés stratégiája vált uralkodóvá, miközben bomlottak-foszlottak a hagyományos közösségek. Bizonyos értelemben ennek következménye és bizonyítéka volt december 5.
Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Mit lehet tenni a közösségi kötelékek megerősítéséért, a hazaszeretet mélyen emberi és múlhatatlanul szükséges erényének érvényesüléséért? Mert hogy szükségünk van rá, az nyilvánvaló: rendelkezhet az ország a leghatékonyabb intézményrendszerrel, hozhatja az Országgyűlés a legnagyszerűbb költségvetést, kormányozhat a legfelelősebben a kormány – ha a társadalmat nem járja át a közösséghez tartozás tudata, ha nem vállalunk egymással közösséget, az ország nem lesz sikeres. Sőt, egy ilyen országban szükségszerűen nem hatékony az intézményrendszer, nem hoz az Országgyűlés nagyszerű költségvetést és a kormányzás is könnyen felelőtlenné válik. A nem kirekesztő, nem gyűlölködő patriotizmus – magyarul hazaszeretet – és a nemzeti összetartozás érzése nem valami idejétmúlt, kidobni való XIX. századi holmi. A puszta önzésen nem épülhet fel társadalom; a szolidaritás érzése pedig azonosulás nélkül üres szólam marad. Magukat liberálisnak dicsérő barátaink a szabadság és egyenlőség jelszavai mögül oly előszeretettel hagyják el a testvériség jelszavát, mintha soha nem is tartozott volna az előbbi kettőhöz.
Itt érkezünk el a neveléshez, az oktatáshoz. Ez a legfontosabb, társadalmi méretekben talán az egyetlen olyan eszköz, amellyel újraépíthetjük megrendült identitásunkat. Ezért is fontos, hogy mivel töltik gyermekeink az idejüket iskoláinkban.
Az egyik kormánypárti politikus szerint mindegy, hogy a diák a Harry Pottert vagy a Toldit olvasva szereti meg az olvasást, a lényeg, hogy megszeresse. Igen, ha csak a kompetenciát nézünk, az olvasást, a lényeg valóban az, hogy megszeresse. Ám az illető egy hasonlóképpen lényeges dolgot elfelejt: nemcsak az olvasás szeretetét, de a haza szeretetét is célul tűzi ki iskolai nevelésünk. Kétségtelen, hogy a Toldi nyelvezete, szavai, egész világa távolabb áll diákjaink mai életétől, és emiatt nagyobb nehézséget is okoz az olvasása. Ám mégis, mivel másfél száz esztendeje fundamentális része kultúránknak, aki nem olvasta – és aki nem olvasott Petőfit, aki nem borzongott meg Vörösmarty Előszavának sorain, aki nem ismeri Adyt, aki nem harcolt soha az egri hősökkel, aki nem hallott Mátyás király vagy Széchenyi legendás alakjáról, 1848–49 vagy 1956 nagyszerű és tragikus napjairól, óhatatlanul kirekeszti magát annak a finom nyelvnek a használatából, amelynek a segítségével mi, magyarok jobban érthetjük egymást. Ez a közös élmény és tudás teremthet olyan bizalmat, ami elengedhetetlen az ország sikeréhez.
Azt hihetnénk, hogy a hatékony magyar nyelv és irodalom valamint történelemoktatás megoldhatja a problémánkat. Ám a hazaszeretetre való nevelés nem ismeretek átadását, nem versek megtanulását jelenti csupán. Tapasztaljuk, sokszor még el is idegenítheti a gyerekeket valamely érték verbális erőltetése. A pozitív érzelmek kialakításához, neveléséhez ennél sokkal finomabb, a személyiség formálását célzó eszközökre van szüksége az oktatásnak. A hazaszeretet élménye, kisebb és nagyobb közösségeken keresztül formálódik, inkább indirekt pedagógiai eszközök segítségével alakul, vagyis ezernyi élményen és tapasztalaton át vezet az út.
Leginkább az iskolai erdélyi utazások demonstrálják, hogy mennyire más tudni vagy megtapasztalni valamit. Kevés gyerek van, akit ne érintene meg valami: a táj, a templomtornyok, a falvak és a városok: a hegyoldalban megbúvó csucsai kastély alatt a Körös zuhogása, a kincses városban Mátyás rettenthetetlen lovas szobra vagy a Hargita havasán hajladozó fenyők. Olykor még a szelíd realista is néhány pillanatra harcos irredentává válik, látva az elveszített Tündérországot. De legfőképpen az erdélyiekkel való érintkezés hat. Tudják a gyerekek, hogy Erdélyben magyarok élnek, hiszen tanítjuk, mi több, a médiából is értesülhetnek erről. Mégis a diákok többsége már a kirándulás első napján meglepődve tapasztalja, hogy az emberek nemcsak magyarul beszélnek, de tényleg magyarok. Sőt, éppen olyan magyarok, mint amilyenek mi vagyunk. Pontosabban: legalább annyira magyarok. És nem kell túlzott figyelem, hogy azt is észrevegyék, bizonyos értelemben inkább magyarok, amennyiben mindennapi életükhöz inkább hozzátartozik a nemzeti identitás, mint a miénkhez, boldog-boldogtalan anyaországiakéhoz.
Egyre inkább meggyőződésem, hogy erre a tapasztalatra is szüksége van a nemzetünknek ahhoz, hogy ne veszítsük el végképp önmagunkat. Egy rendszeres diákcserét bonyolító tanár kollégám mesélte, hogy eleinte azt hitte: a diákcserével segít az ottani magyarokon. Aztán nagyon hamar rájött, hogy fordított a helyzet, bizony ők, a felvidéki, kárpátaljai, újvidéki és erdélyi magyarok segítenek rajtunk. Ezért javaslom, ne nőjön fel úgy magyar iskolás, hogy ne tapasztalná meg a határainkon kívül rekedt magyarok életét, ne járjon azokon a tájakon, amelyeken évszázadokig magyar szó hangzott és hangzik most is, ne látogassa meg azokat a városokat, falvakat, amelyeket ősei építettek. Mindez persze egyszerre sok is meg kevés is. El kell menni a Királyhágón túlra is, de itthon, a hétköznapokon az iskolában is szükség van a közösségi kötődés élményével megismertetni a gyerekeket. Család, iskola, sportklub, város, haza, Európa – különböző nagyságú, erősségű és mélységű kötődések és identitások, amelyek nemcsak a közösségek működéséhez járulnak hozzá, de az egyén életének a teljességéhez is fontosak. Az iskola sem bújhat ki a feladat alól, amelynek megvalósítása sokszor elszakad a tanórától. Az osztálykirándulások apró konfliktusaikkal és kalandjaikkal, a sportversenyek, amelyek nemcsak a testet, de az akaratot is próbára teszik; az iskolai színielőadások ezernyi együttműködési lehetőséggel és kényszerrel; a karitatív megmozdulások empátiafejlesztő hatásukkal – mind mind jellem- és közösségformáló lehetőségek. Siker és kudarc, öröm és bánat vetélkedés és együttműködés próbái ezek, amelyek mással nehezen pótolható tapasztalatot adnak a gyerekeknek.
Sajnálatos, hogy éppen ezeknek a foglalkozásoknak a lehetőségét szűkíti évről évre a költségvetés; az idei szerint 2006-ban is megszűnnek olyan támogatások, amelyek az iskolai sportot és szabadidős tevékenységeket finanszírozták. Szomorú ez, hiszen éppen ezekre volna a legnagyobb szükség. De használjunk most másik nyelvet is: azoknak a nyelvét, akik mindent a gazdaságosság racionalitása felől néznek. Bizony akkor sem látunk mást, mint hogy a nemzeti összetartozás érzése, a patriotizmus, a közösséghez tartozás nemcsak jó és szép, de végső soron hasznos is.
Néhány év, és az Európai Unió országai megnyitják kapuikat a magyar munkavállalók előtt. Ha nem is a legtehetségesebbek, de a legambiciózusabbak közül sokan választják majd a jobban fizető, olykor jobb szakmai lehetőségeket kínáló külföldi munkahelyet. A többség talán csak egy-két évre szándékozik kimenni, de sokan végleg kint maradnak majd. Magyarország ma is népesedési gondokkal küzd. Néhány szakmában már ma is hiány mutatkozik, ráadásul a társadalom elöregedése veszélyezteti a nagy ellátórendszerek finanszírozhatóságát. Az orvosok már mennek, és nemsokára mennek a mérnökök is, egyéb szakemberek, és lassan már gyanússá válik, aki itt marad: talán nem ért semmihez vagy nem jó szakember? Vajon tétlenül kell-e várnunk ezt a folyamatos exodust, kezdeményező és kreatív fiataljaink végleges kivonulását, amely évek alatt méreteiben meg is haladhatja az ’56 utáni menekülést? De hát mit tehetünk? Vajon tudunk-e több pénzt ígérni orvosainknak, tudósainknak, mint a nyugati országok? És fogunk-e tudni valaha?
Félő, hogy nem a válasz. Ha csak a pénz számít, bizony kevés az esélyünk. Más visszahívó erő kell, olyan kötődés, amely a négy matematikai műveleten kívül más szempontokat is figyelembe vesz. Ahogyan a XVI–XVII. századi református prédikátorok is néhány év németalföldi tanulmányok után szépen hazajöttek, hogy tanítsák a népüket, hazahozta őket a hivatástudat, úgy térhetnek vissza azok, aki nem tudnak és nem is akarnak végképp elszakadni családtól, baráttól. Ehhez azonban látnunk és tudnunk kell, hogy a hazaszeretet nem jön létre magától gyermekeink, tanítványaink lelkében.

A szerző a Fidesz alelnöke, országgyűlési képviselő