Kultúra és politikai bölcsesség

Krakkó, az egykori lengyel királyi székhely csodálatos főterén nyüzsgő élet folyik még késő este is. Karácsony közeleg. Az éttermekben már szolidabb élet folyik, hiába, elég drága mulatság beülni a belvárosban egy kiadós vacsorára. Ritka szerencse, ha az embert gálánsan vendégül látják, ráadásul nemzetközi társaság gyűlik össze, főleg filozófusok, de akad köztük történész és irodalmár is. A körbefolyó beszélgetésből kirajzolódik a világ mai állapota. Svájcban szinte rendőri szemmel figyelik egymást a szomszédok, állítólag egymás feljelentgetésében Svájc az élen áll Európában. Nem szeretik egymást, sőt amikor Jugoszláviában háború folyt, arról cikkeztek a svájci lapok, hogy velük is megeshet az, ami a délszlávokkal. Vagy mégsem, hiszen azon túl, hogy rengeteg kicsi kantonból áll, számos, a kantonokon átnyúló törésvonal tartja egyensúlyban a svájci politikai közösséget: van protestáns vidéki világ, városi katolikus, katolikus vidéki s persze protestáns városi, hogy Genfről ne is beszéljünk, amely persze „egészen más”.

Brüsszelben egyre elviselhetetlenebb, mesterséges és embertelen világ jött létre az EU-bürokrácia által kialakított körülmények miatt. A tömegközlekedésben pedig, amíg a szerelvények a városban haladnak, két nyelven jelzik az állomások nevét, viszont mihelyst elhagyják a város határát, azonnal egynyelvűvé változik a tájékoztatás: így lesz a kétnyelvű Belgiumból hirtelen egynyelvű és megosztott, igaz, intézményesült módon. Nagy-Britanniában a BBC tekintélye megkopott, aminek oka, hogy a Konzervatív Párt hosszú gyengélkedése miatt a BBC úgy érezte, neki kell átvennie az ellenzék szerepét.

A Komintern árnyékában

Ő akarta feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket a politikai ellenzéknek kellett volna. A média és a politika logikája azonban más, így marad a megtépázott tekintély és az anyagi nehézségekből fakadó kényszerleépítések. Lengyelországban kisebbségi kormány alakult az ősszel, pusztán személyes ellentétek miatt, így az új jobboldali kormány nagyon vékony jégen jár. Szegény portugál barátom, aki már meg is írta politikai vágyait egy portugál lapban a lengyel választásokkal kapcsolatban, most csalódottan veszi tudomásul, hogy nem alakult koalíció a tradicionális konzervatívok és a liberális konzervatívok között. Szerinte ez modellértékű lehetett volna. Már csak azért is, mert politikai ellenfeleik szerint a lengyel jobboldaliak populisták, fasiszták és nacionalisták. Vajon miért az a benyomásom, hogy a Komintern ma is létezik? Azonban a lengyel hazafias büszkeség, amely mindenütt érzékelhető, inkább kihívásnak fogja fel az ilyen vélekedéseket. Hollandiában gyakran előfordul, hogy ha valaki az otthonában meghal, hetekig nem veszi észre senki. A holland társadalom – így szól ez a vélemény – szétesett, védtelen bármilyen szellemi és erkölcsi kihívással szemben. Míg öt évvel ezelőtt a konzervatív szót nem lehetett kiejteni, ma már azok is odafigyelnek, akik az erkölcsi és szellemi fölényt magának tulajdonító Amszterdamban élnek. Végül álljon itt egy titok, amely megosztja Amerikát és Európát. Az amerikaiak egymás között egy-egy európai útjuk után egyre többet panaszkodnak arról, hogy az európaiaknak szaguk van. Ehhez csak annyit, hogy a szaglásnak nemcsak kultúr-, de politikatörténete is van.

A kulturális hatalom

2002-ben a jobboldal kulturális okokból veszített Magyarországon. Nem a gazdasági vagy politikai teljesítménnyel volt baj, hanem a legszélesebb értelemben vett kulturális harcban veszített. Ennek csupán felszínes megjelenése volt az úgynevezett stílusháború, amelyben az indulatait jobban rejtegetni tudó posztkommunisták el tudták hitetni sok honfitársammal, hogy a légynek sem tudnak ártani. Sokkal fontosabb volt, hogy erkölcsileg vesztes helyzetükben hitelesen tudták eljátszani a bűnbánót, „a megtanultuk a leckét” viselkedést, a szolgálni kész közhivatalnokot. Nekik elég volt ennyit teljesíteni. Fontosabb azonban, hogy a fővárosi értelmiség jelentős része, a sznobok és parvenük is a szabad demokraták szellemiségére szavaztak. Arra az erkölcsiségre, amely nem a cselekvés eredményét, hanem a szándékát értékeli és ítéli meg. Ez a felfogás képes mindent elnézni, mindenre külső mentséget találni, az egyént felmenteni még akkor is, ha nyilvánvaló a felelősség. Ezt az erkölcsiséget nem az igazság érdekli, hanem a körülmények bonyolultságából adódó önfelmentési kísérletek végtelen lehetősége. Amit ma Magyarországon liberalizmusnak neveznek, az annak az egyszerű és vonzó magatartásformának a foglalata, miszerint mindenki önmaga bírája lehet, sőt a politikai és közösségi normák erőtlensége miatt ez nemcsak lehetséges, de kívánatos is. Ha a közösségek szétestek, ha az állam nem véd meg, sőt az állam okoz nekem kárt hozzá nem értésből, nemtörődömségből vagy hasznossági mérlegelésből, akkor az életemet és javaimat egyedül én védhetem meg a legjobban. Istenben vagy a sors igazságtételében kevesen hiszünk (Lengyelországban még kora reggel a munka előtt is sokan térnek be a templomba lelki erőt meríteni a hitükből), az erkölcsi normákból leginkább még a szemérmességből adódók – szégyen, kiközösítés, nevetségessé válás, megszólástól való félelem – hatnak, a jog esetlegességét sokan megtapasztalták, a pénz hatalmát az emberi értékkel összekeverő újgazdag mentalitás, az értelmi színvonal süllyedéséből kialakuló lenézés nemzeti rendszere mind oda vezetett, hogy legbiztosabb pontnak a saját erkölcsi ítéleteim szolgálnak. Ez azonban kártékony, mert semmiféle közös erkölcsi rend nem alakulhat ki, mindenki mindenki farkasává válik. A szokások, a habitusok és az erkölcsi törvények szilárdsága nélkül nincs demokrácia, nincs béke, és védtelen a közösséget érő váratlan hatásokkal szemben. A dogmatikus liberális persze úgy gondolja, hogy mindenki vigyázzon magára, gondolja ki, mi jó neki, s jogain keresztül érintkezzen másokkal. Ezt az álláspontot csak egy hajszál választja el „a magam vagyok önmagam bírája” felfogástól – inkább többször, mint nem, ezt a hajszálat el is fújja a szél.

A kisebbség zsarnoksága

A kulturális erőfölénynek a leghatásosabb eszköze azonban az intellektuális zsarnokság, amely demokratikus körülmények között kiváltja az osztracizmus ókori intézményét, a középkori felnégyelést, a francia nyaktilót. Alexis de Tocqueville a XIX. században így írta le a gondolatzsarnokság működését egy demokráciában: „A gondolkodás láthatatlan és szinte megfoghatatlan hatalom… Amerikában a többség rémisztő akadályokat emel a véleményszabadság elé. E körön belül az író szabad, de jaj neki, ha kimerészkedik onnan! Máglyától persze nem kell félnie, viszont lépten-nyomon megvetéssel illetik, és szüntelenül üldözik. A politikai pálya bezárul előtte… Mindent megtagadnak tőle, még a dicsőséget is. Mielőtt közzétette volna nézetét, azt hitte, voltak hívei; de most senki sem áll mellette: akik szidalmazzák, hangosan szidják, akik hozzá hasonlóan gondolkoznak, gyáván hallgatnak és félrehúzódnak. Végül is keserves próbálkozásai közepette enged és megalkuszik: hallgatásba merül, mintha lelkiismerete gyötörné, amiért igazat szólott.” Csakhogy nem az igazat szólja – hallom az ellenvetést. Az ókori szkeptikus gondolatot kissé átköltve azt mondják, hogy igazság nincs, ha van is, megismerhetetlen, ha megismerhető volna is, akkor nem volna közölhető. De ha nincs igazság, akkor miért éppen ezt fogadjuk el annak? Talán nem véletlen, hogy a magyar liberális pártot már mind otthagyták azok, akik vagy maguk is megélték a gondolatok üldözését, vagy a szólásszabadságot egyszerűen komolyan veszik. A médiumok más területen mozognak, de óriási a szerepük és a számukra akadályként megélt felelősségük. Többnyire egyszerű gondolati restség, műveletlenség, anyagi érdek és személyes alkalmatlanság miatt illeszkednek be az intellektuális zsarnokság rendszerébe: amikor a lengyel választások eredményét beolvasták az RTL Klub színes hírmozaikjában, azonnal a „populista” erők győzelmének nevezték a lengyel jobboldal sikerét. Szívesen megkérdezném a hírigazgatót, tudja-e, mi az a populizmus, melyek a lengyel pártok, mi a programjuk. De nem kérdezem, mert nem ez a lényeg. Hanem az, hogy van-e törekvés az intellektuális-kulturális uralomra, amelynek a kereskedelmi csatornák a részesei. Nem beszélve néhány rádióadóról, amely a kommunista idők propagandagépezetét lefőzve küzd politikai célokért. Az nem érv ezek mellett, hogy magánadók. Mivel a frekvenciák korlátozott közösségi javaknak számítanak, nem használhatják bármire és akárhogyan.

A tömegember és a konzervatív

A tömegemberrel sokkal nehezebben érteti meg magát a konzervatív. Egyszerűen azért, mert nem hisz a tömegeket megváltó utópiákban. A baloldali magához öleli a tömeget, neki játszik, ő a nyersanyaga a politikájának. Fő eszköze annak a hitnek a fenntartása, hogy a baloldali politika képes a baloldali utópiát megvalósítani, vagyis a tömeget soha nem látott életminőséghez juttatni: ezért erőlteti a fogyasztást akár az ország eladósodása árán is. Ez nem csak magyar jelenség. A hitelből fogyasztás mint gondolkodásmód a vágykielégítés előrehozásán alapul. Miért ne fogyaszthatnád el azt ma, amire csak később lenne pénzed? A konzervatív először is azt kérdezi, tényleges vágyról vagy szükségletről van-e szó, s csak ezután következik a megszerzés lehetőségének mérlegelése. Nincs ebben semmi új, az ókori filozófusok gondolkodásának állandó kérdése volt, hogy miként lehet különbséget tenni tényleges és fölösleges vágyak között. Ezen alapult az igazságos ár fogalma is, amelyet a középkorban alkalmaztak. A kapitalizmus kérdése a valóságos és a nem valóságos szükségletek közti megkülönböztetésen alapul. A kapitalista gazdaságszervezés filozófiai alapja annak cáfolata, hogy ilyen megkülönböztetésnek van értelme, illetve észérvekkel megvédhető. Ha igaz az, hogy a többség anyagi szűkösségét a kapitalista profitmaximalizálás okozza, akkor ezzel csak annyit állítunk, hogy a többséget fel kell emelni a kevesekre jellemző fogyasztási szintre, vagyis állandóan új elosztási módszerekre van szükség. Lehetséges ez? Lehetséges a tömeget Rockefellerré tenni? Nem volna minden szempontból – emberi természet, környezetvédelem, életminőség – jobb, ha a szükségleteink természetét vizsgálnánk felül, s ha kell, korlátoznánk? A konzervatív gondolkodás egyik nagy feladata, hogy határt szabjon a szükségletek minősítés nélküli növekedésének. Megtartani a peremen, ahol különben átbillennénk. Az embernek sem sokra, sem sokáig nincs szüksége – szól egy régi bölcsesség. Ez nem aszkézisre való buzdítás, hanem észszerűség. Miért ne lehetne újra komolyan venni az antik bölcseletet és életfelfogást? Ehhez első lépésként újra be kellene vezetni az ógörög és a latin nyelv oktatását a közoktatásban. Miért? Mert mérséklő hatása van a modern izgékonyságra, amely elviselhetetlenné teszi a mai embert. A görög és a latin irodalom tanulmányozása révén leszámolhatnánk azzal a liberális téveszmével, hogy „a természetes erények megszületnek majd maguktól is, elsajátításukhoz szükségtelen tanulni” (Tocqueville). Második lépésben meg kellene érteni, hogy miért merült ki a modern világ fejlődési energiája. Talán azért, mert sokáig a valóságos hozzáigazíthatónak tűnt fel az utópikushoz; ma viszont az utópiáról állítjuk, hogy valóságos. Csaljuk magunkat, csupán azért, mert bizonyíthatóan növelhető a gazdagság összes menynyiségi mutatója: az autók száma, a technikai csodák nagysága, a GDP növekedése. Valóságvesztés áll a háttérben, szűkülő veszélyérzet, így nem csoda, ha egy árvíz emberek százainak halálát okozza a technológiailag legfelkészültebb országban.
A kelet-európai viszonylagos elmaradottságnak nagy előnye, hogy az emberek valóságérzete épebb, mint Nyugaton. Képesek vagyunk alternatív megoldásokat találni, leleményesek vagyunk mindenféle élethelyzetben. Találmányaink jó része ezen alapul. Viszont nem vagyunk kitartók, és állandóan feszegetjük a szabályok adta kereteket, ezért bizalmatlanok vagyunk egymással szemben. A demokrácia nem enyhíti ezt a bajunkat, inkább még nagyobb teret enged neki. Apró zsarnokságok kelnek életre naponta egy demokráciában is.

Szavazás szívvel és ésszel

A demokrácia csupán a kompromisszum megtalálásának eszköze. Nem több. Ehhez kell igazán lelemény. Senkinek ne legyen illúziója, ezt csak a politika eszközeivel érhetjük el. Hogy milyen a politika, az rajtunk is múlik. A politikusaink – oldaltól függetlenül – tartanak tőlünk, ezért a sok demagógia. Mostanában egyre többen szeretnének politikusképzést indítani, ebben is van némi népi hangulati elem. Szerintem erre nincs szükség: politikai bölcseletet, filozófiát, a klasszikus történetírást – főként Thuküdidészt – és irodalmat kell olvasnia annak, aki politikus akar lenni. A többi a mi dolgunk, hogy észrevesszük-e a politikusi minőségek közti különbségeket, és van-e bátorságunk a szívünkkel és az eszünkkel egyszerre szavazni.