Még egyszer december ötödikéről

Akarják-e a magyarok, hogy a határon túlra került magyar közösségek a jövőben fennmaradjanak? Szeretnék-e a határon túli magyarok, hogy közösségeik a jövőben is létezzenek? Érdeke a határon belül élő magyaroknak, és vajon szeretnék azt, hogy a határon túli magyar közösségek a jövőben is létezzenek? Tudnak-e ezért tenni? A népszavazás előtt az MSZP éppen akkori vezető elitje, majd ehhez csatlakozva, az akkoriban megalakított kormány hangos és lehengerlő kampányt folytatott. Az általuk sikeresen megszólított választópolgárok közül sokan úgy látták, hogy a népszavazáson az alábbi két kérdésre kell választ adniuk:
Akarja-e, hogy az ellenzéki párt, a Fidesz, a határon túl élő magyarok szavazataival nyerje meg a 2006-os választásokat? Akarja-e, hogy a határon túl élő szegény, ugyan magyar, de azért már másfajta emberek idejöjjenek, és elvegyék-e tőlünk azt, ami már nekünk megvan, a nyugdíjat, a kórházat, viszonylagos jólétet és biztonságot? A kormány propagandáját elfogadó emberek válasza akár az elutasító szavazatukkal, akár a távolmaradásukkal egyértelmű volt: „nem akarjuk”. Vagy egyiket sem, vagy legalább is egyiket biztos nem. Olyan szavazó is bizonyára volt, akit csak a közöny vagy a merő rosszindulat motivált.
Az elutasítás végül még érthető is lehetne, ha nem lett volna a két álkérdés vaskos hazugság. A két álkérdésre a választ – terjedelem hiányában – csak igen röviden rögzítsük. Az alkotmány 70. § (1) alapján a Magyar Köztársaság területén lakóhellyel rendelkező minden nagykorú magyar állampolgárt megillet az a jog, hogy az országgyűlési képviselők választásán választó és választható legyen, valamint országos népszavazásban és népi kezdeményezésben részt vegyen. Az alkotmány rendelkezése miatt a határon túli magyarok részére az állampolgárság megadása nem jelenti azt, hogy a külföldön élő állampolgárok szavazati jogot kapnak, mivel a szavazati jogosultság megszerzéséhez a választópolgárnak a Magyar Köztársaság területén lakóhellyel kell rendelkeznie. Amennyiben a hatályos törvény (1992. évi LXVI. törvény a polgárok lakcímének nyilvántartásáról) alapján valakihez bejelentkezne külföldön élő, magyar állampolgárságot szerzett személy, ezzel a „megszerzett” lakcímmel nem kapna a Magyar Köztársaság területén lakóhelyet, csak tartózkodási helyet. Az 1992. évi LXVI. törvény 5. § (5) bekezdése alapján a törvény hatálya alá tartozó, külföldön élő magyar állampolgár lakóhelye annak a külföldi lakásnak a címe, amelyet otthonául megjelöl. A törvény szerint a lakóhely az a cím, ahol a polgár él. Amennyiben 3 hónapnál hosszabb ideig Magyarországon tartózkodik a külföldön élő magyar állampolgár, ez a hely a törvény szerint az ő tartózkodási helye, de nem a lakóhelye. Ebből következik, hogy „bejelentkezéssel” sem válik a határon túli állampolgár választópolgárrá. A választójogi törvény is összhangban van a fenti rendelkezésekkel.
Az 1997. évi LXXX törvény és az 1997. évi LXXXI törvény a nyugdíj- és a betegellátási jogosultságot biztosítási jogviszonyként kezeli, nem állampolgársági jogként. A kormány azonban jól számított: a szavazópolgárok nem ismerik a meglehetős bonyolult jogi szabályozást, hanem elhiszik, amit hallanak. A kormány kötelessége lett volna a tájékoztatás, így hittek sokan abban, amit mondott.
A határon túli magyarok és a magyarországi igennel szavazók két dolog miatt irgalmatlan dühösek a kormány kampányára. Azért, amit mondtak („szavazzatok nemmel”) és ahogy mondták („ezek felzabálnak itt mindent”). A propagandisták a mai napig érzelmi síkon igyekeznek a határon túli magyarok magyar állampolgárságával és sokszor a határon túli magyarokkal szembeni ellenszenvet fenntartani. Tevékenységüknek igen komoly hagyományai vannak Magyarországon. Még a 80-as években a pártállam felfedezte magának a határon túli magyarságot. A Ceausescu-féle fasiszta diktatúrát nem tudták szó nélkül hagyni, részben Kádár-ellenes éle, részben a magyarországiak nagy tömegének valamilyen érintettsége (utazás, rokonok, ellenzéki mozgalmak) miatt. Az MSZMP máig ható tanulsággal próbálkozott a helyzet politikai kezelésével. Elsősorban propagandájában tudatosította a magyarországiak és a „románok” közötti életszínvonalbeli különbséget. Ennek a politikának a megindítása a Népszabadság 1983. március 15-i, Ceausescu szatíráját közlő számához köthető. A politika igen sikeresnek bizonyult: az emberek kezdték megkülönböztetni magukat a többi szocialista tömbhöz tartozó nyomorulttól, ezzel legitimálva az MSZMP hatalmát. A 80-as évek Magyarországának lakossága sem volt gazdag, azonban politikailag sikeresnek tartotta az MSZMP, ha rá tud mutatni olyan emberekre, akik az itt élőknél nyomorultabbak. A románok mellett általában a lengyelek voltak ennek a propagandának eszközei.
Az MSZP népszavazási kampánya hasonló módon operált. A Tamás Gáspár Miklós által jól megérzett „jólétet” féltő „etnicizmusra” ható propaganda sikeressége a 80-as években felismert szégyenletes módszeren alapult. Csak most más célpont volt kéznél: a határon túli magyarok, mert Gyurcsány hatalomátvétele után rögtön következett a népszavazás.
Kádár János rendszere a történelem szeszélye folytán az 1956-os forradalom és szabadságharc letiprásával, a szovjet bevonuláshoz történő asszisztálással fogant. A hatalom megszerzésének ez volt az útja. Ettől kezdve nem is lehetett másképpen: Kádár rendszerének a „vallásává” az akkori hatalmi elit közös bűne lett, amelyet csak egyféleképpen szabadott emlegetni: 1956 ellenforradalom volt, a vérontással az országot védték meg. Ugyan az emberek sokasága tudta és mondta otthon, hogy ez hazugság, de a „vallást” bírálni tiltott volt. Legitimitását a Kádár-rendszer abban a pillanatban vesztette el, amikor azok az emberek, akikre a rendszer hivatkozott, már nyilvánosan ki merték mondani: 1956 a szabadság forradalma volt.
Gyurcsány Ferenc rendszere 2004-ben a szocialista párt hatalmának fenntartására, a 2006-os választások megnyerésére jött létre. Igazi történelmi véletlen, hogy a határon túli magyarok magyar állampolgárságával kapcsolatos népszavazást 2004. december 5-re tűzték ki, egy előre nem látható kormányváltás utánra. Gyurcsány hatalmának a megszilárdításához a határon túli magyarokkal való szolidaritás elleni fellépésen keresztül vezetett az út. Tanúi lehetünk, hogy a tettük mostanában merevedik dogmává. A hatalmat birtokló elit már nem tud kilépni abból, hogy közös bűnük, a határon túli magyarokkal való szolidaritás megtagadása hatalmuk egyik fontos összetartó erejévé vált.
A bűn dogmává lett, a dogmát pedig az emberek gondolataiban bent kell tartani. Az uszítás itt eszköz, a cél pedig a gondolkodás megszüntetése. A propagandisták érvrendszere sokszor túlmegy a demokratikus berendezkedés szabta határokon. Néha a legrosszabb magyarországi hagyományokat idézik szélsőjobboldali retorikával.
Az MSZP politikusai a választási kampány során odáig mentek, hogy az embereket kétmillió cigány betelepedésével riogatták. Soha nem hallottam még, hogy az MSZP elhatárolta volna magát a politikus mondatától, és megkövette volna a magyarországi cigányságot azért, hogy politikai céljai érdekében a magyar lakosság cigányellenes érzelmeit próbálta felkorbácsolni. Az Info Rádióban Újhelyi Istvánt kérdezték arról, hogy miért nem követjük Románia példáját, amely ország nem csak a moldvai románoknak, hanem a mostani magyarországi románoknak is biztosítja törvényben a kettős állampolgárságot. A politikus válasza: „túl sokan vannak a határon túli magyarok”, míg a magyarországi románok nincsenek olyan sokan. „Ezek az eddigit felülmúló elárasztással fenyegetik Csonka-Magyarország fővárosát és gazdagabb vidékeit, ha a törvényhozás ennek idejében gátat nem emel” – olvashatunk hasonló gondolatokat az 1939. évi IV. törvénycikk 9. §-ához fűzött indokolásban, mindannyiunk szégyenére. Ha valaki nem tudná, ez a törvény Magyarország zsidó állampolgárairól szólt.
Sok nemzet van a földön, amelynek tagjai nem élhetnek saját államukban. A magyar kormány egy szót sem hajlandó ejteni például arról, hogy Románia, Szerbia-Montenegró, Szlovákia biztosította az állampolgárságot azon nemzettársai számára, aki nem élnek az adott államban, és nem is kívánnak oda telepedni. A magyar kormány igyekszik feledtetni, hogy Basescu román államfő 2004 novemberében kiállt az erdélyi magyarok magyar állampolgársága mellett.
Erdély magyar lakossága ma nagyjából az összes erdélyi lakos 22 százaléka. Ha valaki nem járt ott vagy nincs máshonnan ismerete, könnyen azt hiheti, hogy területileg a román többség mindig és mindenhol többséget jelentett. Ez azonban nem így van. A román uralmat megelőzően létezett a Királyföldön a szászok közössége, Székelyföldön, Kalotaszegen Észak-Erdély nagyvárosaiban a magyar közösségek, Fogarasföldön a román közösségek. Ezek a közösségek sokszor önálló közigazgatással (autonómia) bírtak. Az impériumváltás után először a határvidéket telepítették be román lakosokkal. A legnagyobb kárt a szocializmus égisze alatt okozták. Olyan magyar többségű városban, mint Kolozsvár, a magyar lakosság létszáma 80 ezer, harminc éve is nagyjából ennyi volt. Csak közben betelepítettek kb. 300 ezer román lakost. Ha nálunk nem tudná valaki: a szocialista építkezések célja ott az volt, hogy a magyar közösségeket szórvánnyá változtassák. A romániai forradalom alatt kerültek elő azok a dokumentumok, amelyek Marosvásárhely „román várossá” változtatásának a tervét tartalmazták. A forradalom után a román lakosság a városban többségbe került.
A szászok, zsidók többsége eltűnt Erdélyből, egyszerűen eladták őket a német és az izraeli államnak. Nagyon sok magyart elűztek, vagy azok egyszerűen elmenekültek. A módszer mindig más: a történelmi felfordulások idején (az impériumváltás vagy a II. világháború után) nagy számban tudtak megszabadulni a magyaroktól. Ha a kitelepítés éppen nem időszerű a politikai helyzet miatt, akkor a betelepítés politikája folyik. Mostanság éppen az ortodox egyház erdélyi terjeszkedésével, jól láthatóan Marosvásárhely Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy célponttal. Vagyis a cél az utolsó nagy létszámú, egységes magyar közösség, a székelység egységének megbontása, és a Székelyföld román többségének kialakítása. Román politikus szájából még senki nem hallotta, hogy Erdély etnikai térképének megváltoztatására irányuló törekvéseiket feladnák a valódi együttélés érdekében. A nemzetiségi kérdést Erdélyben a nacionalisták akkor tekintik megoldottnak, ha az erdélyi temetőkben lekaparták az utolsó német és magyar nevet is a sírokról. Úgy tenni lehet, mintha mindez nem volna.
Sokan a szomszédos országi magyarok asszimilációtól történő megóvását Magyarországra betelepítésükkel kívánják megoldani. Ez tették a németek az erdélyi szászokkal vagy Izrael a romániai zsidókkal. Többen érveltek a kampány során azzal, hogy a fogyatkozó magyarországi népesség utánpótlását a határon túli magyarok Magyarországi betelepedése oldja meg. Ezt ki lehet tűzni politikai célként, de szerintem tévút, legalább olyan bűn, mint hagyni elveszni a magyar közösségeket. Ebben a kérdésben a határon túli magyar közösségek tagjainak kell dönteni, nem más közösségnek. Az ottani többség pedig döntött: maradtak, immár nyolcvannégy éve. De a legnagyobb bűn annak a hazugságnak a kimondása volt, hogy a határon túli magyarokkal való szolidaritás vállalása csak a magyarországi magyarság kárára lehetséges. Haza vagy haladás. Pedig: haza és haladás.
A határon túli közösségek lehetőségeit a magyarországitól élesen megkülönbözteti az, hogy mögöttük nincs önálló államiság. Azt gondolom, hogy a magyar állam puszta létezése nélkül már eddig eltűntek volna határon túli közösségeink. Az ottaniak érdekérvényesítési lehetőségeiknek a többségi közösségekkel szemben, valamint időnként a magyarországi politikával szemben sokszor nyomorult eszköztára van. De az, hogy esetleg egy vezető határon túli magyar politikus nem tudja pontosan megfogalmazni, hogy miért mentheti meg a magyar állampolgárság a közösségét az eltűnéstől, nem menti fel a magyar államot a támogatás kötelezettsége alól.
Az a nép, amely közönyből, becsapottan hagyja eltűnni, eltüntetni lélekszáma harmadának a közösségeit, elveszti azt a tartását, amely a fennmaradását biztosíthatná. Ha nem vagyunk képesek védeni mi, magyarországiak, a határon túli magyar közösségeket, nem vagyunk képesek magunkat sem megvédeni.