A civilizációk önmagukat emésztik fel

A jelenlegi demográfiai tendenciák mellett a mai európai bennszülött lakosság két évszázad alatt gyakorlatilag kihal, és a jelenlegi Európai Unió – még a bevándorlás fokozatos lassulása, sőt 2050-től való megszűnése esetén is – száz év múlva mozlim többségű lesz.
A mai Európai Unió országaiban az 1960-as éveket megelőző évszázadban a lakosság évi átlagos növekedése fél és egy százalék között változott. 1960 után azonban ez a trend drasztikusan megtört. Hosszú távon (alacsony csecsemő- és gyermekhalandóság esetén) a népesség alakulását gyakorlatilag az egy nő élete során szült gyermekek száma határozza meg, ezt hívják teljes termékenységi rátának. E ráta 2,1-es értéke szükséges a népességszám stabilan tartásához. A teljes termékenységi ráta az Európai Unióban az 1960-as évek elején még 2,66 volt, ám jelenleg már csak 1,46. Ez az érték azt jelenti, hogy a népesség minden második generációval gyakorlatilag megfeleződik.
A teljes termékenységi ráta csökkenése azonban nemcsak európai, hanem világjelenség, de ameddig a fejlődő országokban e ráta a lényeges csökkenés után is a stabil népességet jelentő 2,1 felett maradt, a fejlett ipari országokban, de különösen Európában jóval az alá került. A teljes termékenységi ráta csökkenése egyben a társadalom elöregedését is eredményezi. 2050-ig az időskorúak aránya a munkaképes korúakéhoz képest megkétszereződik, vagyis a dolgozó rétegek öregek ellátásával kapcsolatos terhe a duplájára nő.
A népesedési viszonyok tekintetében Európa és az Egyesült Államok között lényeges eltérés van. Az Egyesült Államokban a teljes termékenységi ráta az unióéhoz hasonlóan csökkent, de a kilencvenes évektől kezdődően a népesség fenntartása körüli szinten stabilizálódott. Ugyanakkor az egyes népességcsoportok között jelentős a különbség. A spanyol nyelvű bevándorlók (mexikóiak, kubaiak és más közép- és dél-amerikaiak) teljes termékenységi rátája (2,7) lényegesen magasabb, mint a nem spanyol nyelvű fehéreké (1,8) vagy a feketéké (1,9). A spanyol ajkúak magasabb termékenysége és a megállíthatatlan bevándorlás – különösen az Egyesült Államok déli részén – gyorsan módosítja a népesedési arányokat. Samuel P. Huntington a Who we are? (Kik vagyunk?) című könyvében azt állítja, hogy az Egyesült Államokat hamarosan két különböző nyelvű és kultúrájú nép (nemzet) fogja alkotni. Ez – mondja Huntington – nem jelenti a világ végét, de mindenképpen a végét jelenti annak az Amerikának, amelyet az elmúlt három évszázadban megismertünk.
Nemzetközi összehasonlítások azt mutatják, hogy igen szoros kapcsolat van az első gyermeküket szülő nők átlagos életkora és a teljes termékenységi ráta – tehát az összes megszült gyerekszám – között. Szegény országokban a nők 18–20 éves korukban szülik meg első gyermeküket, és a teljes termékenységi ráta 3 és 7 között mozog, vagyis a nők átlagosan még 2–6 gyermeket hoznak a világra. Közepes jövedelmű országokban a nők 23–25 éves korban szülik első gyermeküket, és a teljes termékenységi ráta 1 és 3 között változik, míg a magas jövedelmű országokban a nők 27–29 éves korban szülnek először, és vagy lesz még egy gyermekük, vagy sem, a teljes termékenységi ráta 1 és 2 között változik.
Természetesen ez alól az általános szabály alól vannak kivételek, és ezek érdekesen világítanak rá egy-egy ország sajátos társadalmi viszonyaira. Egyiptom például egy közepesen fejlett ország, de a nők első gyermeküket csoportátlagukhoz képest viszonylag későn, 27 éves korukban szülik meg, és a teljes termékenységi ráta mégis magas (3,3). Ez azzal magyarázható, hogy Egyiptom egy modern iszlám ország, ahol a nők iskolázottabbak, a szülés tehát kitolódik, de ezek után követik a hagyományos iszlám családmodellt, és szülik a gyermekeket. Izrael fejlett ország, a nők mégis fiatalon (21–22 éves korban) szülik első gyermeküket, és a teljes termékenységi ráta is magas (2,7). Ez talán azzal van kapcsolatban, hogy lépést kívánnak tartani az országban élő palesztinok népesedésével (ha persze az adatok nem éppen az Izraelben élő palesztinok magas termékenységét tükrözik). Egy harmadik kivétel Ausztria, amely fejlett ország, a nők mégis fiatal korban szülik meg első gyermeküket, ám ezzel le is tudták a dolgot, a teljes termékenységi ráta alacsony.
Norvégiára, ahol a teljes termékenységi ráta az unióban tapasztalttal teljesen párhuzamosan – bár magasabb szinten – változott, rendelkezünk olyan negyvenéves idősorokkal, ahol a teljes termékenységi ráta korcsoportos bontásban is szerepel. Ezen idősorból egyértelműen kiderül, hogy a teljes ráta azért csökken, mert a húszas éveikben járó nők egyre kevesebb gyermeket szülnek, az ő korspecifikus rátájuk az, ami drasztikusan csökkent. Ezer húszas éveiben járó norvég nő a hatvanas évek elején még 350 gyermeknek adott életet, ma már csak 200-nak. Azt hihetnénk, hogy ezt a kiesést a későbbi évjáratok kompenzálják, vagyis a nők átlagosan később szülnek. Ez azonban nem így van, a norvég adatok azt mutatják, hogy a harminc- és negyvenéves nők korspecifikus termékenységi rátája nem növekedett meg. Így végül azok a gyerekek, akiket a nők huszonéves korukban nem szültek meg, sohasem fognak megszületni, és ez az oka a csökkenő rátának.
Az okokat kutatva rá kell mutatni, hogy a fejlett országokban az első szülés kitolódása és ezzel párhuzamosan a teljes termékenységi ráta csökkenése alapvetően kulturális és gazdasági okokkal hozható kapcsolatba. A növekvő iskolázottsági szint és az iskolák elvégzésére adott laza határidők eleve kitolják a házasság és az első gyermek megszületésének időpontját. Ezt követően pedig az igen magas fokú ifjúsági munkanélküliség és általában az elmúlt két évtizedet jellemző növekvő létbizonytalanság az, ami a házasságkötést és a gyermekvállalást akadályozza. Az egymással versengő profitéhes multinacionális vállalatok és más cégek sem szeretik a gyermekeket nevelő nőket, akik kimaradhatnak a munkából. A kapitalista Moloch megeszi gyermekeinket.
A csökkenő termékenységi rátához hozzájárul a házasság kulturális eredetű válsága. Az Európai Unió jelenlegi országaiban a hatvanas években még nyolc házasság jutott ezer lakosra, mely arány jelenleg öt körül mozog. De ami még megrázóbb adat, ma minden második-harmadik házasság válással végződik, míg a hatvanas évek elején még csak minden tizedik házasság bomlott fel. A gyermeküket egyedül nevelő anyukák nemigen vannak abban a helyzetben, hogy további gyermekeket szüljenek.
Európa katasztrofális demográfiai helyzetét az unió vezetői a bevándorlással kívánják megoldani. A 2005 januárjában a témával kapcsolatban az Európai Bizottság által kiadott, úgynevezett zöld könyv szerint „…bár a bevándorlás önmagában nem oldja meg az elöregedés problémáját, az unió munkaerő-piaci igényeinek kielégítése és Európa prosperitásának biztosítása egyre inkább igényli a folyamatos bevándorlást”. Bár elvben az egyes tagállamok jogosultak, hogy a bevándorlók számáról döntsenek, Brüsszel – arra hivatkozva, hogy ha egyszer már valakit egy ország befogadott, az szabadon mehet az unió más országába is – igényt tart az unió egészére vonatkozó keretszámok meghatározására. Ezek a keretszámok nem ismeretesek, de az eddigi nyilatkozatokból, amelyek a jelenlegi bevándorlási szint fenntartását, növelését sugallják, továbbá a migrációra vonatkozó tényadatokból kikövetkeztethető, hogy a bizottság uniós szinten évi kétmillió bevándorlóval számol.
Ezek a bevándorlók túlnyomó részben csakis Észak-Afrika és a Közel-Kelet mozlim országaiból származhatnak, ugyanakkor Európa mozlim közösségei máris jelentős társadalmi feszültségek forrásai, pedig számarányuk még csak az unió lakosságának mintegy 3,7 százalékát teszik ki. Az 1960-as évek elejéig még nem volt mozlim népesség Nyugat-Európában. A hatvanas évek gazdasági fellendülése idején azonban a nyugat-európai országok a lakosság által nem kedvelt munkák elvégzésére vendégmunkásokat kezdtek importálni. E vendégmunkások később letelepedtek, és családjukat is magukkal hozták, megtartva vallásukat és kulturális szokásaikat. Az elmúlt negyven évben a valamikori vendégmunkásokból gyorsan növekvő, mozlim identitású nemzeti kisebbségek alakultak ki, akik nagy iparvárosok szegény, külső kerületeiben csoportosan élnek. E csoportok kollektív kisebbségi jogokat követelnek maguknak, ami olyan külsőségekben is megnyilvánul, mint a mecsetek növekvő száma vagy a tradicionális mozlim viselet.
Ma Nyugat-Európa legfontosabb problémája a növekvő mozlim közösségek és a többségi társadalom viszonya, amely azonban inkább csak a felszín alatt lappang, hiszen a témát feszegetők könnyen megkaphatják az „idegengyűlölő” vagy a „rasszista” jelzőt, és csak akkor kerül a felszínre, ha a gyilkosságok (Theo Van Gogh), a terrorcselekmények (madridi és londoni robbantások) vagy a zavargások (Párizs) elkerülhetetlenné teszik a velük való foglalkozást. A hitleri örökség miatt, Amerikával ellentétben, nincs statisztika a különböző bevándorló népcsoportok demográfiai jellemzőiről, ezért a legtöbb vélemény statisztikai becslésekre vagy olyan pletykákra épül, mint például az, hogy Brüsszelben minden negyedik fiú újszülött a Mohamed nevet (is) kapja.
Az interneten szórványosan fellelhető és nem teljesen megbízható adatok szerint számos nyugati nagyváros mozlim lakossága meghaladja a tíz százalékot, de Marseille és Rotterdam esetében ez az arány huszonöt százalék. Franciaország egészében a mozlim lakosság számaránya hat százalék, Németországban négy. Az ENSZ és az Európai Bizottság által e témában kiadott anyagok mind a bevándorlás fenntartása, esetleg további fokozása mellett törnek lándzsát. Az ENSZ és nevében Kofi Annan főtitkár elsősorban a demográfiai okokból elfogyó lakosság pótlásával, a bizottság pedig az unió munkaerő-szükségletével indokolja álláspontját. Akik a bevándorlást támogatják, az európai őslakosság félelmeit azzal próbálják eloszlatni, hogy mindez nem fogja lényegesen megváltoztatni az etnikai arányokat, hiszen a mozlim lakosság termékenységi rátája is csökken, nem fognak saját kultúrát kifejleszteni, mert gyökereik különbözők (más országokból jöttek) a keresztházasságok révén, amelyet 40 százalékra becsülnek, beolvadnak, különben is csak 10-20 százalékuk aktív vallásgyakorló. Mindezek miatt a legfontosabb kérdés nem a bevándorlás leállítása, hanem a mozlim kisebbség társadalomba való integrálása. Akik ezzel nem értenek egyet, azt hangoztatják, hogy Franciaországban a bevándorlók termékenységi rátája lényegesen magasabb (2,8), mint az őslakosságé (1,7), s hogy őket minden különbözőségük ellenére erősen összefogja az iszlám vallás, továbbá, hogy a harmadik generáció kevésbé integrálódik a társadalomba, mint nagyszüleik.
Modellszámítások azt mutatják, hogy ha az európai őslakosság termékenysége a jelenlegi szinten (1,46) marad, továbbá évi 1,6 milliós állandó bevándorlás alakul ki, de az újonnan érkezettek termékenységi rátája közelít az őslakosságéhoz, akkor 2050-re minden negyedik, 2100-ra minden második uniós lakos mozlim lesz (a 25 tagú EU-ra vonatkoztatva). Ha viszont a mozlim termékenységi ráta nem változik, ez a helyzet hamarabb is bekövetkezik. Az átlagos számok mögött azonban az unió egyes országai között jelentősek a különbségek. Az unió nyugati felében a fent leírt változások sokkal hamarabb mennek végbe, mint Közép-Európában, ahol jelenleg gyakorlatilag nincs mozlim lakosság.
Végül is, akárhogy számolunk, a jelenlegi európai termékenységi arányok az őslakosság részéről egy demográfiai eszközökkel végrehajtott öngyilkosságot, míg a bevándorlók részéről honfoglalást jelentenek. Egy olyan folyamatot, amelynek végkifejletét éppen napjainkban tanulmányozhatjuk Koszovóban.
Az átlagos európai termékenységi rátán belül azonban országonként jelentős különbség van. Az élen Írország áll, ahol majdnem eléri a népesség szinten tartásához szükséges 2,1-et. Valamivel rosszabb a helyzet Franciaországban és a skandináv államokban (1,7-1,8), végül katasztrofális a helyzet Csehországban, Szlovákiában, Olaszországban, Spanyolországban (1,1-1,2). Magyarország, a maga 1,3-es teljes termékenységi rátájával, még nem is a legrosszabb helyezett. Ez azonban minden valószínűség szerint az 1953–56 között létezett abortuszszigorítás utóhatása (Ratkó-dédunokák). Ma mintegy 200 ezer honfitársunk él, aki nem születhetett volna meg Ratkó Anna nélkül. Kérdés, nem akarnak-e neki szobrot állítani?
A nyugati világ liberálisai gyakran rasszizmust emlegetnek, ha az etnikai arányok szóba kerülnek. Csakhogy itt nem rasszokról, hanem kultúrákról van szó. Az etnikai arányok nem jelentenének problémát, ha mindenki hinne a liberális, pluralista demokráciában. Csakhogy egy 2004-es felmérés szerint a brit mozlimok 60 százaléka az iszlám törvények, a saria szerint szeretne élni. A mai liberálisok utódjainak kevés esélyük lesz, hogy a homoszexuálisok jogai vagy a nők abortuszhoz való joga mellett tüntessenek egy mozlim többségű társadalomban. Igaz, az iszlám türelmes a más vallásúakkal szemben, ám – mint arról a Theo Van Gogh holttestére kitűzött feliratból is értesülhettünk – igen kevéssé megértő az értékeiket megkérdőjelezőkkel vagy kigúnyolókkal szemben.
Oswald Spengler az egyes kultúrákat tanulmányozva már közel száz éve rájött, hogy a mi nyugati civilizációnk hanyatlóban van, de még adott neki egy-két évszázadot. Valójában a Római Birodalom már Marcus Aurelius korától kezdve hanyatlani kezdett, de még eltelt közel három évszázad, amire Odoaker lelökte a trónról a gyermek Romolus Augustulust. Úgy tűnik, Európának nem maradt már ennyi ideje, világosan felismerhetők rajta a hanyatlás fázisai: a bőség, az elgyengülés, a dekadencia és végül: az eltűnés. A történész Arnold Toynbee szerint a civilizációk nem gyilkosság áldozatai lesznek, hanem saját magukat ölik meg.

A szerző közgazdász