A pléhboy

Mély megdöbbenéssel, s némi lemondó beletörődéssel vettük tudomásul Kóka János december 16-i diadaljelentését, miszerint Magyarország sikerre ítéltetett. Ezek szerint hazánk valamiféle büntetőeljárás alatt állt, s valamely titokzatos bíróság már ítéletet is hirdetett felette. Nem tudtunk róla, s nincs ez így rendjén. Miféle bírósági procedúra az, ahol a vádlottat meg sem hallgatják! Magyarország nem tudta előadni védekezését, a javára szóló mentő körülményeket, s a jelek szerint ügyvédet sem fogadhatott. Nem jogállamhoz méltó eljárás az ilyen, főleg, hogy a fellebbezés lehetőségei is ismeretlenek.
A homályba vesző részleteken túl nagy gond az is, hogy képtelenség eldönteni, ez a bizonyos „siker” kedvező vagy elmarasztaló ítélet-e Magyarországra nézve. Természetesen a siker pozitív tartalmú kifejezés, ám ha Kóka Jánostól halljuk, azonnal érthető fenntartásaink támadnak. Mert eddigi benyomásaink szerint az, amit Kóka úr sikernek minősít, inkább hasonlatos a csődhöz, összeomláshoz, tönkremenetelhez. Megalapozott kétségeink vannak a gazdasági miniszter üzleti képességeit illetően is, mondhatnánk, a bezsebelt milliárdjai nincsenek arányban tehetségével. Egy, a Playboynak adott interjúban elmondta, hogy az Elender nevű céget, ahol vezérigazgató volt, 1999-ben eladták egy amerikai vállalatnak. Vajon miért adták el, talán önállóan nem bírták a versenyt? Az amerikai vállalatnak Kóka lett az alelnöke, ám alelnökletével a cég csődbe ment. Akkor visszavásárolták az Elendert, lényegesen olcsóbban, mint ahogy eladták. Ez is egyfajta üzleti ügyesség, de nem feltétlenül a példamutató megnyilvánulás.
Mesébe illő gazdagságát végső soron zsíros állami megrendeléseknek köszönheti, ami minket távolról az I. világháborús hadiszállítók lendületes gyarapodására emlékeztet, azokéra, akik papírtalpú bakancsokkal látták el a frontkatonákat. Úgy tűnik, amíg Kókának a természetes piaci viszonyok között kell helytállnia, addig közel sem oly zseniális üzletember, mint a biztos és elbukhatatlan állami szállítások idején. Az sem növeli tekintélyét és szakemberi hírnevét, hogy miniszterként túllépte a kommunikációs keretét, a Miniszterelnöki Hivatallal fizettetve ki esztelen reklámkampányainak többletköltségét, miközben a kulturális, oktatási, szociális intézmények folyamatos megszorítások fojtogató nyomorúságában vergődnek. Derék dolog, ha valaki ily nagyvonalúan bánik az állam pénzével, de szívünk szerint egy ilyen géniuszra a gittegyleti kasszát sem bíznánk rá, nemhogy az ország gazdaságát.
Nem véletlen, hogy a Kóka-féle siker óvatosságra int minket, hiszen milyen alapon várhatnánk józan tárgyilagosságot egy olyan embertől, akinek feltűnő önértékelési zavarai vannak. Most éppen Magyarországot tekinti saját cégének, reméljük, ezt nem akarja eladni egy amerikai vállalatnak, s nem kívánja csődbe alelnökölni. Magyarország: sikerre ítélve – mondja Kóka, s nyilván akadnak vállalkozó haverjai, akik a Kókán is csomót keresnek, de hogy ez az ország sikere lenne, arra a közgazdaság-tudomány mai állása szerint nincs garancia.
Talán Magyarország is hozzájut valami zsíros állami megrendeléshez.