Az élhetetlen társadalom realitása

Hiába beszélnek a kormányban a gazdaság szárnyalásáról, a valóság az egyre rosszabbodó mutatókról szól, s ettől nem függetleníthető az elhatalmasodó rossz közérzet. Azt is mondhatnánk: nap mint nap közelebb kerülünk az élhetetlen ország realitásához. A fokozódó elégedetlenség túlmutat önmagán. Jóllehet már-már zsolozsmaszerűen ismétlik a „kirobbanó” gazdasági sikereket, ennek ellenére az esélyteremtő szociálpolitika is csupán jelszó marad. A népesség több mint kétharmada napról napra távolabb kerül a jövedelmi és kulturális kiegyenlítődésnek még az illúziójától is. Az állampolgárok többsége egyre kevésbé tartja élhető helynek az országot.
Ha csak abból a közkeletű tényből indulunk ki, hogy a mindennapi életben nem pusztán az agresszió terjedése vehető észre, hanem az is, hogy szociális viszonyainkból hiányzik a valódi biztonságtudat mint az együttélés szükséglete, az élhetetlen társadalom realitása mindennél nyilvánvalóbb. A rendszerváltozás óta mindvégig érzékelhető negatív individualizáció folyamata az utóbbi években felerősödött. Változatlan erővel hat a hétköznapi élet megannyi nyomorúsága és békétlensége. A formálódó középosztály igazából jövedelemszerző képessége folytán válik mintává, semmint élet- és viselkedésmódja szerint. Tegyük mindjárt hozzá: a jelenlegi középosztály minden szálon kötődik az államhoz, illetve az államon keresztül kormányzati hatalomhoz jutott pártokhoz. Mivel az utóbbi években annyira felerősödött az állam közeli lét, hogy – kevés kivételtől eltekintve – ma azok gyarapodnak, akik az állam bizalmát élvezik.
Az államtól való függés azonban nem csupán folytonos frusztrációt, hanem konkrét egzisztenciafélelmet is magával hordoz. Eközben több millió ember érzi úgy, hogy nem alakíthatja saját sorsát, mivel élethelyzete nem, vagy alig függ személyes erőfeszítéseitől. Mert ugyan mondhatjuk azt, hogy a szubjektív társadalmi helyzet végső soron olyan absztrakció, amely elsődleges kifejeződése annak, ahogyan valaki saját helyzetét értékeli az anyagi és hatalmi viszonyok közepette, de ez a szubjektivitás egyre keményebb tényeken alapul. Az sem véletlen, hogy a kormányzati hatalom főszereplői szinte kérkedő cinizmussal viszonyulnak a társadalom legelesettebbjeihez. Míg nincs kivitelezhető, valóságos program a szegény- és kolduslét visszaszorítására, addig minden erre irányuló kezdeményezés hiábavaló.
De ami még ennél is fontosabb: a felnövekvő generációnak egyáltalán nincs lehetősége arra, hogy adottságai, képességei és ambíciói szerinti pozíciókat érjen el. A végzetesen lelassult, illetve lényegében megszűnt mobilitás a távlattalanságot is magában hordja. Így csakugyan nem pusztán társadalmi elégedetlenségről, hanem jóval inkább élhetetlen társadalmi állapotokról beszélhetünk. És amiatt is, hogy a valódi értékkonszenzusok megszűntek, amelyek máskülönben a társadalmi kohézió, a szolidaritás és a bizalom alapjai lehetnének. Ehelyett azt vehetjük észre, hogy nap nap után a bénultság, az apátia termelődik újjá. Olyan társadalmi beállítottság tör utat magának, hogy senki sem tud az önérdekű elszigetelődésen túllépni, s egyre kevésbé hisznek bármiféle jövőben. Az elégedetlenség abból is származik, hogy a lakosság egészségügyi helyzete az utóbbi időben egyre riasztóbbá vált. A születéskor várható élettartam évekkel elmarad az uniós átlagtól, s az egészségesen megélt évek száma is egyre alacsonyabb. Nem alaptalan az a feltételezés sem, hogy azok, akik a jelenlegi helyzetben rosszul érzik magukat, a társadalom egészével is elégedetlenek. Tovább nő a munkanélküliség, s a hazai és a külföldi nagyvállalatok egyre kevesebb munkaerőt képesek alkalmazni.
Többek között azért is, mert változatlanul kevés képzett munkaerő áll rendelkezésre. Miként arról sem feledkezhetünk meg, hogy önmagában az adóterhek csökkentése semmiképp sem helyettesíti az átgondolt adóreformot, mint ahogy elodázhatatlanná vált az egészségügy radikális átalakítása is. Mert e nélkül a társadalmi leszakadási folyamat megállíthatatlan, s csak azoknak a társadalmi csoportoknak a száma nő, amelyeknek a léthatárai és elemi szabadságlehetőségei is veszélyben vannak. A kormány tagjai hiába beszélnek annyit a gazdasági versenyt és a szolidaritást egyensúlyban tartó programokról, ha egyszer több tízezer család legfeljebb segélyekre rendezheti be életét, addig a jelenlegi zsákutcából képtelenség lesz kitörni.

A szerző szociológus, egyetemi oktató