Elvben minden rendben van

Úgy mondják, Magyarországon a települések hét százalékának van főépítésze. Hogy ténylegesen hány működik, más kérdés, amelyre nincs válasz. Egyrészt azért nincs mindegyiknek, mert azt ugyan jogszabály mondja ki, hogy a főépítész elvben mire jogosult, de arról már nem szól a reglama, hogy a települések kötelesek lennének, akár társulva is, ilyen szakembert alkalmazni. És azt sem írja elő szabály, hogy ki lehet főépítész, és milyen képesítéssel kell rendelkeznie. De ez csak a probléma felszíne, a valóság siralmasabb.
Mivel az alkalmazás körülményei tisztázatlanok, nyilván a vakszerencsén múlik, mi a főépítész tényleges hatásköre. Azaz ki a főnöke, kivel és milyen kapcsolatot tarthat a hivatalban. Az érvényben lévő rendelkezés szerint az építési ügyek a jegyző hatáskörébe tartoznak. Vele tehát szorosan együtt kellene működnie. Igen ám, de a döntés joga a jegyzőé, és mindkettőjük munkaadója a hivatal, azt meg a közgyűlés felügyeli. A sor elején pedig az általában laikus polgármester áll.
Aki persze lehet akárki, még akár bűnügy gyanúsítottja is. Ezért hát a jogász képesítésű jegyzőnél van a helyzet kulcsa. Ő viszont a polgármester füttyentésére fülel. Sok polgármester tehát csak azért alkalmaz főépítészt, hogy neve legyen a gyereknek, ha a saját vagy valamelyik komájának az ingatlanbuliját kezdenék piszkálni. Az ellenzék vagy a kotnyeles sajtó például. A polgárok, a civil szervezetek hazánkban – micsoda szerencse – nem számítanak. Ezek ugyanis a joggyakorlatunkban olyan senkik gyülekezetei, amelyeknek még annyi szavuk sincs, mint annak idején ama lelkeseknek volt, akik a Hazafias Népfront cégére mögé megbújva jártatták a szájukat a köz érdekében.
A főépítésznek tehát annyi a valóságos hatásköre, amennyi a személyes hitele. Informális státusa nehezen, csak különleges adottságok birtokában építhető ki. Nem a hivatalban végzett jó munkával lehet kiérdemelni, ez inkább befektetés, amely nélkül esélye sincsen arra, hogy a polgármester vagy a jegyző erre a posztra meghívja és kinevezze. Mert egyikük sem vitapartnert, sokkal inkább mindenre mosolygó mamelukot óhajt a személyében. Rendkívüli esetekben figyelembe veszik a már bizonyított építészi tudását is, rosszabb esetben az is elég, ha a jelölt a híre szerint olyan valaki, aki magától is tudja, mikor és mennyiért kell behunynia legalább az egyik, netán mind a két szemét. Később mégis felléphetnek váratlan bonyodalmak. A választási kampány harctéri idegességében még a különben higgadt polgármester fejéből is kipattanhatnak felülről bátorított bugyuta ötletek. Netán pártjának udvartartása buzdítja ilyenekre. Ezek leföldelése a főépítésztől sok türelmet és tapintatot követel, mert a polgármester esetleg megbukhat, ám a főépítésznek továbbra is tudásából, gyakorlati tapasztalataiból, helyismeretéből kell eltartania magát és családját.
Azért a törvény mégsem hagyja teljesen magára a települési főépítészt. Támaszkodhat például a területi főépítészre, az pedig a tervtanácsára. Elvben. Lévén, hogy az ilyen segítség kérése módfelett kockázatos, és nem csupán elszántságot, de jókora agyafúrtságot is kíván. És elkeseredettséget is, mert tudnia kell, hogy a remélt támogatás a valóságban legtöbbször papírtigris. A területi főépítésznek a törvény szerinti legnagyobb űrméretű ágyúja a tervtanács. Elvben. A valóságban e testület véleménye lehet akármi, mondhat bármit, leírhat bármilyen bírálatot, mindaz csak vaktölténynyel végrehajtott lőgyakorlat. A tervtanács lőszeréből – a biztonság kedvéért – a törvény éppúgy kiszerelte a lőport, mint az építési engedélyéből is. De hát végtére is kinek a biztonságáról van szó?
Mielőtt erre a kérdésre válaszolnánk, fel kell tennünk a kérdést: lehet-e, és ha igen, miként, jogi értelmezés szerint leírni Johann Sebastian Bach Wohltemperiertes Klavier C-dúr prelúdium és fúgáját? Azért idézem ezt a darabot, mert a C-dúrnál egyszerűbb hangnem nincs, a műfajnak pedig a keletkezése idején már egyértelmű, kiforrott szabályai voltak. És azért Bachot, mert az ő művészete a többszólamú szerkesztés szigorú szabályait követi, márpedig azokat jóval a római jog megfogalmazása után vetették papírra. Viszonylag nem régen tehát. Azaz még jól kivehetők az apró részletek is abban a visszapillantó tükörben szemlélve, amelyben jogászaink a világot nézegetik. Nézik, nézegetik, de ez esetben semmit nem látnak.
Ha a jogalkotó üvegszemű, a jogalkalmazó sem fog látni. Ha pedig az nem lát, a rendőr is összetévesztheti az áldozatot a gyilkossal. A törvényesség szemüvegén át szemlélve például az építési engedélyezési eljárás jogilag rendezett, amint a területi tervezés és fejlesztés is. Elvben. A valóságban mindkettő szabályozása otromba vicc. Az volt már a Kádár-korszakban is, azóta azonban még pocsékabb lett. Aki nem hiszi, nézzen körül a Balaton környékén, amelynek regionális rendezési tervét annak idején az UIA, az Építészek Világszövetsége méltán – ámbár láthatólag hiába – tüntette ki Sir Aberombie-díjjal. Mert a megalapozott terv úgy olvadt el mint a márciusi hó. Vagy keresse meg a budai hegyvidék mára teljesen szabályosan, mégis zsúfolásig beépített egykori zöld területét – mondhatni a főváros valamikori tüdejét. Vagy látogasson ki az észak-budai vonzáskörzet egykor csendes, mára egyre zsúfoltabbá és szabályosabbá váló településeire, préselje át magát Észak-Buda állandósult forgalmi dugóin, fordítsa tekintetét a Rózsadombon pöffeszkedő egykori SZOT-szálló vasbeton vázára, nézzen le a városra a Citadella-teraszról a közterületről a privátzsebbe kerülő pénzéért. Vagy – a legújabb bűnjelként – szemlélje meg az országos botránnyá dagadt kecskeméti Malom Centert. Mert ez az eset már nem csak az építészkamarának, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának, az MTA Regionális Kutatások Központja Dél-alföldi Intézetének, a Belügyminisztériumnak, a Legfőbb Ügyésznek, az állampolgári jogok biztosának, de magának a demokráciának és a jogrendnek mutat fityiszt. Bizonyságul arra, hogy a vonatkozó törvényt bárki különösebb következmények nélkül áthághatja, ha van elegendő pénze, azzal arányos befolyása, dörzsölt jogi képviselője és rinocérosz arcbőre. Nem elvben, hanem a valóságban.
A legnagyobb baj nem is az, hogy a jogalkotászok olyasmibe is beleütik az orrukat, amihez nem értenek. Még csak nem is az, hogy mindazt, ami jogilag megfogalmazhatatlan, mintegy nem létezőként kodifikálják, hanem az, hogy ezzel a valódi szakértelmet diszkvalifikálják. Oly módon, hogy a nyakatekert, értelmes magyar nyelven már szinte érthetetlen jogszabályok valójában a joghézagok labirintusát öntik körbe betonnal a törvényesség látszatát mímelve. Az ilyen ügyködést persze jócskán meg lehet könnyíteni az összetartozó dolgok ama – Lenin idejében is bevált – módszerével, mint a felelősség minél több fő- és alhatóság közti eltüntetésével.
A hatalom, a pénz, a gátlástalan profitéhség és a jogi segédlettel megóvott, személytelen végrehajtó bürokrácia gépezete nem csak lehetővé teszi, de garantálja is, hogy végül mindig a közösség húzza a rövidebbet. Ezért a korrupciót üldözni nálunk – jóllehet zajos csapkodással űzhető foglalatosság – ugyanolyan színjáték, mint egy fekete macskát kergetni a sötét szobában. A kéz kezet mos gyakorlat ugyanis magának a rendszernek a tulajdonsága. Ugyanolyan, mint az, hogy megvet és elutasít mindent, ami valódi tudás, igazi kultúra, jó és sajátos nemzeti hagyomány és romlatlan identitás. És ez esetben nem elvben, hanem a gyakorlatban. Hiába reklámozza magát szemforgató módon nagyvonalú mecénásként, ha a valóságban hulladékkal elégíti ki a tömeg éhségét, rontja le szellemi immunrendszerét. A napokban panaszolta a fővárosunkat kedvelő kitűnő orosz karmester, Jurij Szimonov, hogy nálunk, Kodály országában – csakúgy, mint az ő hazájában – a mindent elárasztó poplötty elszívja az oxigént a komolyzenét még kedvelő közönség elől. Hiába dörzsölgeti könnyes szemét a művelődési miniszter, hogy kormánytagként semmit nem tehet, és úgy tűnik, hiába fordult alamizsnát kérő nyílt levelében 2000 vezető értelmiségi a miniszterelnökhöz – a tizenkét Nobel-díjas tudós országában! – a tudományos kutatás világszerte megsüvegelt alkotóműhelyeinek megmentéséért. Hiába jajveszékelnek az opera, a filharmónia, a színházak művészei, az egyetemek, főiskolák oktatói és a civil szervezetek, a helyzet nem javul.
Úgy tűnik, hogy nálunk a jogalkotás vállalta magára a hatalom védőügyvédjének szerepét. Ami szörnyű és a diktatúrától örökölt szereptévesztés. Nincs ugyanis olyan tényleges közhatalom, amelyik képes és jogosult a valódi jog és tisztesség képviseletére. Nem elvben, hanem a valóságban. De hát miért van mindez? A válasz egyszerű: mert minden rendben van. Elvben. A valóságban azonban a magánérdek minden körülmények közt felülírja a köz érdekét. A média olykor vakkantó házőrző kutyájának száját rendre betömik némi gumicsonttal, így még a demokrácia látszatát is fenn lehet tartani. No, meg a piti zsebtolvajok hajkurászásával, azért, hogy közben a címeres zsiványok tovább gazdagodhassanak. Jogszerűen.
A hazudozás leghatékonyabb módja hagyományosan a szavak eredeti jelentésének visszafordítása. Annak idején így lett a nukleáris fegyverkezésből békeharc, a szovjet imperializmusból nemzetköziség, manapság pedig a nem akarásból modernizáció, a brüsszeli, londoni intőkből biztató dicséret. Az orwelli „újbeszél”, úgy tűnik, kimeríthetetlen.
De azért van jó hír is. Örömmel hallom, hogy jövőre állítólag megkezdik a főépítészi ismeretek szervezett oktatását, ha az illetékesek közben meg nem gondolják magukat. Hogy a kommunizmus összeomlása után miért kellett erre 15 évig várni, felesleges találgatni. És a fentebb leírtak fényében talán azt is, hogy mi okból és kik miatt. Másrészt úgy hírlik, hogy készülőben az építésügyi törvény legújabb változata. Talán a tervezet kész is. Csak egyelőre a dokumentumot páncélszekrényben tartja a hivatal. A titkolózás oka érthető. Elvben. Hiszen a tervezet még jószerint a társadalmi vita szakaszában van. No, meg a pletyka szerint minden módosítási javaslat legalább két olyan újabb kérdést vet fel, amelyre még a legokosabb fiskálisok sem találják a választ. Gyanúm szerint a törvény ilyen állapotban marad a választási kampány finiséig. Akkor aztán eleresztik. Verje orrba a következő belépőt, mint a régi lengőajtó. Azután vagy tovább módosítgatják, vagy – elvben – behunyt szemmel alkalmazzák. Netán kreatívan megkerülik.
Építésügy? Szabálygyűjtemény. Elvben. Érteni ahhoz a valóságban tehát nem kell. Építészet? A kultúra szerves része. Elvben. A valóságban, a hatalom olvasatában széplelkek passziója. A városépítészeti koncepció minősége? Elvben fontos. A valóságban mellékes. Ha szabályos: stemplit rá! (Kivéve, ha valamilyen nagykutya közbe nem ugat.) Mert úgyis a mindenható piac és a verseny dönt. És a szentek szentje: a profit.

A szerző Kossuth-díjas építész, egyetemi tanár