Európaiság és posztkommunizmus

Évek óta dübörög a volt kommunisták és a frissen meszelt „liberálisok” cselédsajtója az európaiságról. Mintha mindig ők tudták volna a legjobban, és évtizedekig nem imperializmusról és burzsoáziáról beszéltek volna. Ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgot, akkor feltehetnénk a kérdést: mi köze van Horn Gyula pufajkájának, Medgyessy Péter szigorúan titkos tiszti múltjának és Gyurcsány Ferenc KISZ-führeri pozíciójának az európaisághoz? Az ember persze változhat, változik, de aki egyszer ilyen magas színvonalú megélhetési döntést hozott, az legyen szerény, még akkor is, ha egyébként az isteni Tony társaságát, a francia becsületrendet vagy Kohl kancellár paroláját bírja.
A cselédsajtó egykori antieurópai dübörgésére már rá sem kérdezünk, hiszen a kádárizmus által biztosított jólét és erkölcstelen gondolattalanság összefüggése primitív szinten valósult meg. Mint a régi és új kabaré sztárjainak többségénél. Mitől Európa az, hogy valaki cinikusan, önérdekből, a többieket figyelmen kívül hagyva, szellemtelenül kiszolgál? Ha feltétlenül engedelmeskedünk az erőseknek, akkor jobb, ha muzulmánok leszünk, mert ott ez a szabály. Persze ők – Gyurcsány szerint – terroristák, és a miniszterelnök nem idétlenkedhetne Bush elnökkel Orbán Viktor szerepeiről.
Mit jelent Európa egy mai posztkommunista számára? A korlátlan és közösségi felelősség nélküli magántulajdont és politikát (lásd a piac erősebb, mint mi című gyurcsányi szappanoperát). Európa tehát azt jelenti, hogy a semmire sem kötelező emberségszint jegyében nem törődöm közvetlen embertársaimmal, honfitársaimmal (lásd december 5.), mert szerintük Európa az egyéni üzletről szól, mint régen a szocializmus a helyes ideológiáról. E sorok szerzője nem démonizálja az üzletet, főleg, ha sokaknak használ, de az üzletet mint az emberlét alapját elutasítja. Egy vörös materialistából lett üzleti materialista persze lényegét illetően nem különbözik. Önistenítően primitív álláspontja szerint a világ s a többiek azért vannak, hogy neki jó legyen. Egy ilyen posztkommunista ezért történelmileg egyenlő a rabszolgatartóval, a kizsigerelő nemesúrral, a kizsákmányoló burzsoával, és persze egyenlő a közvagyont kezelő, felelőtlen központi apparatcsikkal. Nem több és nem kevesebb ő, mint a történelmi erkölcstelenség örök képviselője – csakhogy ő még ízléstelenül hízelkedik is áldozatainak. Mit jelenthet így Európa? Semmit, pusztán azt, hogy az üzletes Nyugat képviselőinek szabad utat adnak a kommunizmus által tönkretett honfitársaink kihasználására. Elképesztő, hogy olyan régi szociáldemokrata, mint Fejtő Ferenc, ehhez díszletként szolgálhat.
De vannak itt még súlyosabb kollektív kérdések is. Mitől európai az az utódpárt, amely eredeti tulajdonosokat kisemmizett – gyakran meg is ölt –, javaikat szétosztotta élvezetre-használatra, s ma az egykori haszonélvezők vagy utódaik a magántulajdon szentségéről prédikálnak? Persze most az egykori „köztulajdonos” szerencsétleneket forgatták ki a privatizációval elvi részesedésükből is. Pedig az európai jogfelfogás szerint az eredeti tulajdonjog nem évül el. Az erőszak általi birtoklás nem tesz évtizedek után senkit sem európai tulajdonossá. De mitől európai az a párt, amelynek jog- és politikai elődje (javait a mostani MSZP birtokolja) százakat végeztetett ki, százezreket zárt börtönbe, százezreket üldözött el a hazájából? S akkor ők, az utódok sztálinoznak, mussoliniznak, kommunistáznak, s ők vizsgálják mások úgynevezett vagyongyarapodását? Ha ilyen emberek hirdetik Európát, jaj annak az Európának! Mi az európai abban a nyilatkozatban, amelyben a hazájában boldogulni akaró ifjúságot tehertételnek nevezi egy pár száz fős pártkongresszus által miniszterelnöknek választott – mondjuk – üzletember (bár inkább privatizátort kellene mondani)?
Persze, tényleg baj van azzal az Európával is, amely ezt a posztkommunista társaságot, saját érdekeinek kiváló szolgáiként, erkölcsileg is legitimnek fogadta el. Hogyan is lett volna kifogás olyan figurák ellen, akik egykor Moszkvának szállítottak, most pedig úgy privatizálják külföldre a nemzeti vagyont, hogy azok nem jelentéktelen része nyugati állami vállalatoké lesz. Az eddigiekből azt is levonhatjuk, hogy Európa egyenlő a gátlástalansággal. Nagyon jó volna, ha a magyar nép, ugyanúgy, mint a reménytelen 1956-os világban, 2006-ban példát adna Európából az üzletes európázóknak, s az önmagukat az üzletben felejtő európaiaknak is. Kit érdekel a múlt? Lehet-e hazugságalapokra tartós házat építeni?

A szerző történész, egyetemi docens