Forrongó indulatok Latin-Amerikában

Tavaly az amerikai külpolitika mérlege meglehetősen felemásra sikeredett. Patthelyzet Irakban, frusztrációval terhes tehetetlenségi állapot Irán nukleáris programjával kapcsolatban, és vészjósló csend Afganisztánban, ahol a Bora Bora hegység barlangjaiban az ördögi szaúdi Oszama bin Laden még mindig szabadlábon kószál. Az igazi probléma azonban nem a Közel-Keleten vagy Ázsiában jelentkezett, hanem magán az amerikai kontinensen, ahol az 1959-es kubai forradalom óta nem látott erővel törnek felszínre a politikai indulatok. Amikor az arisztokrata származású fiatal forradalmár, Fidel Castro és elszánt csapata 1953-ban egy sikertelen Batista-ellenes merénylet után börtönbe került, még senki sem sejthette, hogy hat évvel később Fidel újra partra száll, és januárban elfoglalja Havannát.
A forradalom ígéreteiből azonban jóformán semmi sem teljesült. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívása a mai napig várat magára, és Kuba ismét egyszemélyes diktatúrává változott, sőt a rossz nyelvek szerint az átkos Batista-időkben az emberek jobban éltek, mint napjainkban. Castro markáns Amerika-ellenessége azonban kivívta a környező országok rejtett szimpátiáját, akik addig csak álmodni mertek olyan külpolitikáról, amely nem vette figyelembe a nagy északi testvér gazdasági érdekeit. Az amerikai multik ekkorra már teljes erővel tevékenykedtek a féltekén Mexikótól Chiléig. Ezek az óriáscégek, például a Coca-Cola vagy a United Fruits, jóformán önálló államként működtek ezekben az államokban, és rendre megbuktatták azokat a bátrabb politikusokat, akik fel merték emelni szavukat a multik garázdálkodásaival szemben.
Így történt ez Guatemalában is, még 1954-ben, amikor az ottani elnök, bizonyos Jacopo Arbenz Guzmán radikális földreformok bevezetésére szánta el magát, és többek között ki akarta sajátítani a United Fruits által birtokolt hatalmas földterületeket is. Ezt azonban már a CIA sem nézhette ölbe tett kézzel, úgyhogy sikerült meggyőznie a guatemalai hadsereg tisztikarát, hogy mondassák le a renitenskedő elnököt, ami meg is történt. Történészek egybehangzó véleménye szerint az Egyesült Államok egy évszázados sikertelen latin-amerikai politikájának a fő oka az volt, hogy képtelen volt a régióban a politikai stabilitás helyreállítására, mert az utóbbihoz olyan reformok bevezetésére lett volna szükség, amely hosszú távon alapvető amerikai gazdasági érdekeket sértett volna.
Így az egész régió a mai napig politikailag instabil, gazdaságilag kiszámíthatatlan kényszerpályára került, amely bármikor gazdasági világválság okozója is lehet. De mi is várható olyan országoktól, mint Kolumbia, ahol a GDP tekintélyes része drogeladásból származik, és ahol olyan hírhedt kokainbárók, mint Pablo Escobar évtizedekig büntetlenül tevékenykedhettek? De ott van még a kábítószer-termelésben ugyancsak jeleskedő Peru, ahol sokáig a magát Fényes Ösvénynek nevező marxista terrorcsapat tartotta rettegésben a helybelieket.
Az utóbbi időben azonban merőben új fejlemény figyelhető meg ezen a tájon. Venezuelában Hugo Chávez vezetésével határozottan Amerika-ellenes külpolitikai vonal látszik kirajzolódni. Ez az egykoron prosperáló ország és turistaparadicsom az utóbbi években visszafejlődő, fiskálisan instabil ország benyomását keltette. A venezuelai kormány most a multikat vádolja azzal, hogy azok dollármilliárdokat vittek ki az országból, ellenben semmit sem fektettek be. Habár a multicégek bírálata gyakori a globalizációt kritizálók körében, tény, hogy az amerikai óriáscégek Latin-Amerikában az utóbbi száz évben azt tettek, amit akartak. Hugo Chávez felismerte, hogy egymagában kevés lenne egy USA-ellenes koalíció létrehozásához, és most szövetségeseket talált olyan országokban, mint Bolívia, Argentína és Kuba. (Argentínában olyan mértékű az Amerika-gyűlölet, hogy a Bush házaspárt októberi látogatásán tüntetők ezrei Bush=Hitler táblákkal fogadták.) Bolívia frissen megválasztott elnöke, Evo Morales indián származása miatt különben sem táplál túl nagy szimpátiát az USA-val szemben, de Kubának is jól jön ez a diplomáciai manőver, mert ez az ország évtizedekig tartó elszigeteltségét szüntetné meg. Annál is inkább, mert Kubát még 1962-ben – amerikai nyomásra – kizárták az Amerikai Államok Szervezetéből. Ha valóban létrejönne ez az új szövetségi rendszer, akkor az paradox módon Castro kommunista rezsimjét legitimálná, ami nyilvánvalóan az Egyesült Államok rosszallását vonná maga után. Az USA fenntartaná magának azt a jogot, hogy a béke és biztonság érdekében bizonyos szinten beavatkozhat a környező országok belügyeibe, azok minden ódzkodása ellenére. Ez a mai napig is érvényben lévő, úgynevezett Miller-doktrína – az akkori külügyminiszter-helyettes neve után – válthatta most ki Chávez haragját, amikor a napokban bejelentette a venezuelai olajmezők viszszavásárlásának szándékát. Hogy erre mi lesz az amerikaiak válasza, azt egyelőre csak találgatni lehet.
Az USA haditengerészetének jelentős részét leköti a közép-keleti és afganisztáni konfliktus. Egy esetleges venezuelai partraszállás az amerikai külpolitika teljes morális csődjét jelentené. A térségben jelenleg csak egy olyan ország található, amely úgymond baráti kapcsolatokat ápol az Egyesült Államokkal, és ez Mexikó. Annak ellenére, hogy az illegális bevándorlók problémája a mai napig sem oldódott meg: mexikóiak ezrei szöknek át éjszakánként a Rio Grande folyón keresztül az USA-ba. A szökevények kétharmadát ugyan elfogják, és visszatoloncolják, de ez csak annyit jelent, hogy újra próbálkozhatnak, amíg egy napon sikerrel járnak. Mindemellett Mexikó gazdaságilag jelentősen függ az Egyesült Államoktól, mivel utóbbi a mexikói olaj legnagyobb felvevőpiaca.
Az Egyesült Államok ötödik elnöke, James Monroe 1823. decemberi kongresszusi üzenetében fogalmazódott meg először az úgynevezett Monroe-doktrína: az elhíresült mondással, miszerint Amerika az amerikaiaké, a Monroe-elv eredetileg védelmi terv volt, és csak később, a XX. század elején kezdték az amerikai elnökök, Teddy Roosevelttel az élen, az USA biztonságát az egész kontinens biztonságával azonosítani. Tették ezt anélkül, hogy meggyőződtek volna arról, hogy a latin-amerikai országok többsége óhajtja-e ezt a rájuk erőszakolt politikai védőpajzsot. Ma egyre több ország kormányzata vélekedik úgy, hogy a hidegháború végével a doktrína is okafogyottá vált, és csak hátrányt okoz a sok sebből vérző, nemzeti fennmaradásáért küzdő országának.
Az USA politikai és gazdasági szerepvállalásában fordulatra lesz szükség ahhoz, hogy ez a sokat megélt régió ismét bizalommal forduljon Amerika felé.

A szerző politológus,
ELTE amerikanisztika tanszék