Hét gyurcsányi lépés a közoktatásban

Hét jutott a közoktatásnak a Gyurcsány-féle száz(valahány) lépés programból (az Oktatási Minisztérium közleménye alapján Hét lépés az oktatásért, Magyar Nemzet, 2005. szeptember 1.). Némi dekódolás után meghökkentő jövőkép bontakozik ki belőle. De ne a távoli jövőt fürkésszük, hiszen az első lépés nyomán már törvénymódosítás is született. Ez kimondja, hogy 2007-től az általános iskoláknak először a saját körzetükben lakó gyerekeket kell felvenniük, majd az adott település szociálisan halmozottan hátrányos helyzetű tanulóit, és ha maradnak üres helyek, azokat sorsolással töltheti be az intézmény. Nyilvánvalóan olyan nagyobb, városi(as) településekre vonatkoztatható a furcsa szabályozás, amelyekben nem egy, hanem több általános iskola működik, és körzeteik kisebbek, mint maga a település, mert a falusi körzeti iskolák esetében éppen fordított a helyzet. Fontosabb azonban, hogy az új törvényi passzus saját beiskolázási körzeteket emleget, az pedig a pártállami idők rossz emlékű, fentről megrajzolt körzethatárait idézi vissza a beiskolázási kötelezettséggel. A körzet körzetesítést feltételez.
Megerősíti a gyanút a második lépés. A programírók úgymond „ösztönzik, hogy kistérségi társulás keretében minden kistelepülésen legyen óvoda”. Helyes, csakhogy a kis iskolákról sem esik szó, vagyis azok nem számítanak kíméletre. A falvak körzeti iskolái sem. Velük szemben ugyanis „szorgalmazzák a középiskola bevonását a kistérségbe, az iskolák tizenkét évfolyamos rendszerének létrehozását, amely felvételi eljárás nélkül garantálja a tanulók továbbhaladását”. A program tehát iskolabezárásokat vetít előre, gyerekek újabb százezreit ülteti buszra, abba a távoli kisvárosba irányítja őket, amelyben középiskola működik, és amelynek bázisán megalakulhat a tizenkét évfolyamos iskola. Sovány vigasz, hogy az elképzelés kiötlői „a többcélú kistérségi társulások keretei között ösztönzik az iskolabuszrendszer létrehozását”.
Ami a tizenkét évfolyamos mamutintézményt illeti, nem ismeretlen a pedagógiai szakirodalomban. Az úgynevezett komprehenzív iskolatípus jellemzője, hogy egy-egy lakókörzet valamennyi tanköteles gyerekét és fiatalját be akarja gyűjteni, integrálná az összes iskolatípust és fokozatot. Az első komprehenzív oktatási intézmények a XX. század elején az USA-ban keletkeztek a bevándorolt népcsoportok valamiféle kulturális egységesítése érdekében. Angliában a hatalomra jutott Munkáspárt egy körlevéllel 1965-ben karolta fel a komprehenzivitás pedagógiai eszményét, ám azonnal politikai viták és küzdelmek ütközőpontjává vált. Nálunk elsősorban Loránd Ferenc kutatót ejtette rabul az angolszász minta, az ő irányításával 1989-ben kezdődtek iskolakísérletek. Eredményeiről nem sokat tud a pedagógiai közvélemény, de úgy látszik, nem is lényeges ahhoz, hogy e családiasnak aligha nevezhető, a központosítás csúcsteljesítményének mondható képződmény a szocialista– neoliberális program gerincét alkossa.
Pedig az oktatási rendszer a maga logikája alapján működik, kívülről nem lehet átalakítani – figyelmeztetett a jobboldali elfogultsággal távolról sem vádolható Gazsó Ferenc szociológus. Kijelentette, hogy a közoktatást nem szabad rangján alul kezelni, büntetlenül nem silányítható a pártpolitika eszközévé, nem engedhető meg, hogy pedagógiai rögeszmék kipróbálásának kísérleti terepe legyen. Oktatásügyben a hatalomnak tehát korlátoznia kell magát. Már csak azért is – tegyük hozzá –, mert iskolák felszámolása, körzetesítése, központosítása alapjaiban sérti a szülők szabad iskolaválasztási, az önkormányzatok iskolaalapítási és -fenntartói jogát, továbbá a gyermeki jogok egész sorát a testi-lelki biztonsághoz való jogtól kezdve az esélyegyenlőségig. Az utóbbiakkal kapcsolatban az Alkotmánybíróság is állást foglalt, miszerint iskolaszerkezeti átalakítások következtében a tanulók nem kerülhetnek rosszabb helyzetbe, mint korábbi iskolájukban voltak.
Mi lesz a pedagógusokkal? Ők kétségkívül elbocsátásokra számíthatnak. Persze a gyurcsányi program ezt az ítéletet sem mondja ki nyíltan, de a hét lépésből kettő félreérthetetlenül erre utal. Az egyik a korkedvezményes nyugdíjazás, a másik a részmunkaidős foglalkoztatás lehetőségével kecsegteti az utcára szánt tanítókat, tanárokat. A pedagógusok megbecsülésére egyébiránt „ösztöndíjrendszert hoznak létre”, és a „közalapítványok pályázati rendszerben ismerhetik el az átlagon felüli pedagógusteljesítményt”. Emlékeztetőül: a Fidesz-kormányzat az 1100 lelkesnél kisebb települések közoktatási intézményeinek fennmaradását kiegészítő támogatással segítette, valamint 2002-ben kész pedagóguséletpálya-modellt hagyott a minisztérium asztalán, amelyben garantált, kiszámítható, számon kérhető fizetési előmenetel és a gyakorló pedagógusokkal gondosan egyeztetett, konkrét minőségi kritériumok szerepeltek. Ezekkel sikeresen szakított a neoliberális oktatásirányítás és Gyurcsány hét lépése.
Más pontokon viszont megejtő a hasonlóság. Egy határozott Fidesz-terv halovány levonata a Szemünk fénye akció, amely az iskolák világításának és fűtésének korszerűsítését célozza. A polgári kormány ugyanis valamennyi közoktatási intézmény épületeinek külső-belső felújítását, valamint egészségügyi és pedagógiai szabványoknak megfelelő berendezését irányozta elő. Szintén utánérzés a harmadik lépés, amely szerint: „Átalakítják a tankönyvjóváhagyás rendszerét az életkornak és a gyermekközpontú tanulási szempontoknak jobban megfelelő tankönyvek érdekében.” A polgári oktatási tárca színvonalas, tartós, természetesen érthető és szerethető tankönyveket ígért ingyen. Érdekes, hogy szintén hét pontból állt az az oktatási és tudományos program, amelyet a ciklus végén a 2002 és a 2006 közötti időszakra az Orbán-kormány elfogadott. A vállalt feladatok világosak és egyértelműek: 1. A pedagóguséletpálya-modell bevezetése. 2. Közoktatási iskolafejlesztési célprogram (épületek felújítása, felszerelése). 3. Színvonalas tankönyvek ingyen. 4. A rászoruló gyerekek ingyenes étkeztetése. 5. Felsőoktatási intézmény- és kollégiumfejlesztési program. 6. A felsőoktatási intézmények finanszírozásának átalakítása. 7. A kutatás-fejlesztés folyamatosan növekvő állami támogatása. Nagy valószínűséggel mindez 2006-ig sínre került, illetve célba ért volna.
Megfigyelhettük, hogy a gyurcsányi neoliberális program rejtegetni igyekszik a hatalom valódi szándékait. Ígéretekbe csomagolja a tervezett durva intézkedéseket, kamarillapolitikát folytat, esze ágában sincs vitatkozni a szakmai-érdekvédelmi szervezetekkel, társadalmi közmegegyezésről nem is beszélve. Ugyancsak feltűnhetett, hogy a koncepcióban minden „rendszer” az iskolabuszoktól kezdve a tankönyvjóváhagyáson át a komprehenzív iskolákig. Érzéketlen, technokrata szemléletről árulkodik a nyelvezet; hiába beszél gyerekközpontúságról, értékrendje szerint a gyerek csak darabszám, ide-oda rakható, a felesleges pedagógus kiküszöbölhető, a helyi közösségekkel és a családokkal pedig foglalkozni sem kell. E programnak nemhogy erkölcsi, de jogi, sőt alkotmányos aggályai sincsenek. Újra meg újra kiütközik a balliberális oktatáspolitika makacsul központosítani akaró és megalomán szemlélete, amely a kommunista diktatúra évtizedei alatt egyszer már letarolta a magyar közoktatást. Az iskolaszerkezet átszabására irányuló elszánt kísérletek értelme nem más, mint egyrészt elfedni az ember- és jövőkép végzetes hiányát, másrészt további forrásokat kivonni az oktatási rendszerből.
A polgári oktatáspolitikában a tartalom megelőzi a formát. Visszaidézhetjük: 1998 tavaszán a hivatalba lépő új miniszter, Pokorni Zoltán az oktatásban három érték rehabilitálásának és megerősítésének szándékát jelentette be. Deklarált cél lett a tömegoktatás minőségének javítása. Kiemelkedett az esélyegyenlőség értéke, az esélyteremtés célja. Végül, de nem utolsósorban a nevelés is megkapta a rangjának és fontosságának megfelelő értéket. Az etika helyet vívott ki magának a tantervekben, ismereteit a közösségi elv hatotta át. A közösségi elv szerint értékes a humánum, a szolidaritás, az együttműködés, a mások iránti részvét, mindaz, ami az összetartozás érzését erősíti a családtól a szülőföldön át a nemzetig és innét tovább. Ezekből az értékekből táplálkozik immáron több mint ezer éve a honi iskoláztatás. Ilyen egyszerű a képlet, lehet választani.

A szerző oktatáspolitikus,
a Köznevelés című folyóirat volt szerkesztője