Konzervatív fordulat Kanadában

Január 23-án történelmet írtunk Kanadában a parlamenti választásokon. A sokéves liberális uralom után ismét konzervatív (kisebbségi) kormánya lesz az országnak. Ám Kanadában nem könnyű feladat konzervatív politikusnak lenni. Az elmúlt száz évből hetvenben liberális kormánya volt az országnak. Utoljára 1988-ban nyertek választást Kanada konzervatívjai, és azóta négy egymást követő voksolást veszítettek el.
De hogyan is nyerhetett választást a jobboldal, amikor a liberális vezetésű Kanada gazdasága az egyik legerősebb a nyugati világban, és amikor a munkanélküliség mélyponton van?
Az mindenképpen segített, hogy Stephen Harper konzervatív miniszterelnök-jelölt nyíltan beszélt az általa elképzelt jövőről és leendő kormányának konkrét teendőiről. Ezzel sikeresen megkülönböztette magát a 67 éves Paul Martin miniszterelnök által vezetett liberális párt politikai filozófiájától, és mérsékelt-középpárti alternatívát nyújtott a választópolgároknak. Harper sikere annak köszönhető, hogy megteremtette az összefogást a nyugat-kanadai keresztény-konzervatívok, a kelet-kanadai „vörös konzervatívok”, és Québec tartomány francia lakossága között. Felismerte azt, hogy pártja kizárólag egy ilyen jellegű koalícióval nyerhet választást Kanadában.
Kanada politikai kultúrája eltér mind az európai, mind pedig az amerikai hagyományoktól, éppen ezért megtévesztőek lehetnek a „konzervatív” és „liberális” jelzők. Pédául egy kanadai liberális politikus közös nevezőre juthat egy európai liberálissal, ha az esélyegyenlőségről, az abortuszkérdésről, a nemzeti kisebbségekről vagy az egyneműek házasságáról beszél. De ha az államapparátusra, a privatizációra, az állam szerepére és a hazafiasságra terelődik a szó, akkor egyhamar kiderül az európai politikus számára, hogy a kanadai liberális erőteljesen államcentrikus felfogást képvisel. A kanadai liberális párt politikájának alapja a kiterjedt, erős és centralizált államszerkezet. Az egészségügyben és az oktatásban a liberálisok kemény, a privatizáció ellen hadakoznak. Ami a kultúrát illeti, a liberális kormányok jelentős pénzt pumpáltak a közszolgálati televízióba és rádióba, valamint szubvenciókkal támogatták Kanada etnikai kisebbségeinek örökségmegőrző intézményeit. A liberálisok próbálták megkülönböztetni az országot a szerintük jobboldalibb Egyesült Államoktól, és ez irányú törekvéseikből kinőtt egyfajta baloldali nacionalizmus, ami erős államra, Kanada hivatalos kétnyelvűségére, a multikultúrára és az ország szociálliberális értékeire épül.
A kanadai liberális párt egyik legfontosabb elvét, nevezetesen azt, hogy a közösség fontosabb, mint az egyén, éppen konzervatív forrásokból merítette. A kanadai konzervatív párt az angol tory- felfogásra épült, amely hirdeti, hogy a mindenkori kormány, valamint a felsőbb osztályok erkölcsi kötelezettsége, hogy a közösséget és a „közös jót” szolgálja. Kanadában ezt a politikai irányzatot „vörös konzervativizmusnak” nevezik: ez a politika történetesen az állami intézmények kiépítését támogatta.
Az 1960-as évektől a liberálisok mellett vörös konzervatívok egyre inkább azok lettek, akik ugyan konzervatív értékeket vallottak, de a társadalmi kérdésekben inkább szociálliberális álláspontokat képviseltek. A mai konzervatív pártban, amely ennek az irányzatnak ma platformot teremt, a vörös szárny mellett egy másik, ennél erősebb irányzat is létezik, nevezetesen a „kék” konzervativizmus. A kékek a hagyományos keresztény értékeik miatt sokszor gyanakvóan szemlélik az államapparátust, amelyben szerintük túlsúlyos a szociálliberális értékrend. A főleg nyugat-Kanadában élő kék konzervatívok családcentrikus értékrendet képviselnek, decentralizáltabb országot szeretnének, közelebbi kapcsolatokat az USA-val, és egy olyan államot, amely visszahúzódik a társadalomból, és kevésbé van jelen a mindennapi életben. Stephen Harper mindig is a párt jobbszárnyához húzódott, bár manapság inkább a pragmatizmus és mérséklet jellemzi.
Harpernek leckeként szolgált a 2004 júniusában tartott parlamenti választás, amelyen pártja azért veszített a liberálisokkal szemben, mert a lakosság szélsőjobboldalinak és radikálisnak tartotta a konzervatívokat, és a párt vezetőjét. Paul Martin liberális miniszterelnök sikeresen rájátszott erre a félelemre a 2004-es választáson, és ezért a pártja körüli sikkasztási botrány ellenére kisebbségi kormányt alakíthatott. De ugyanez a lejárató kampány a 2006-os választáson már nem működött. Bár a konzervatív vezető kevésbé karizmatikus, a liberálisok által terjesztett rémkép egyszerűen nem egyezett azzal a nyugodt vezetővel, akit rendszeresen látunk családapaként, két kiskorú gyermekével valamint feleségével, és aki fiával hokimeccsekre jár. Harper a kampány során többször kijelentette, hogy kormánya nem fog szigorítani az abortusztörvényeken, attól függetlenül, hogy számos konzervatív képviselő ellenzi ebbéli álláspontját. Ezenkívül, bár Harper is ellenzi az azonos neműek házasságát és a házasság fogalmának új értelmezését (mely szerint ez két személy, és nem pedig csak egy nő és egy féri között köthető), a hagyományos definíció visszaállítása nem lesz a konzervatív kormány legfontosabb prioritása. Harper, aki hívő keresztény, és rendszeresen jár családjával egy újkeresztény templomba, felismerte annak veszélyét, hogy ha néhány társadalmi kérdésben kifejtett véleménye miatt „szélsőségesnek” maszkírozzák, akkor ismét elveszítheti a választásokat.
A konzervatívok számára a másik kínos téma a nacionalizmus volt. A liberális párt az érzelmekre ható hazafiasságra alapozta kampányát, és azzal vádolta Harpert, hogy titkos kapcsolatai vannak amerikai jobboldali szervezetekkel. És hogy egy konzervatív győzelem Kanadát kiszolgáltatná George Bushnak. Ezzel szemben amikor egy újságíró megkérdezte a kampány elején, hogy szereti-e Kanadát, Harper kitérően csak annyit mondott, ő mindig azt gondolta, hogy Kanada remek ország. De a kampány második felében már formába lendült: „Családom hat generáció óta kanadai zászló alatt él. Országszerte vannak barátaim és rokonaim, és gyermekeim is a zászló alatt nőnek fel. Családi vállalkozásunk is mindig kitűzte a kanadai zászlót” – fogalmazott.
Harper jelezte azt is, hogy konzervatív értékek mentén fog kormányozni. Például ellenzi a kiotói egyezményt, növelné a kanadai hadsereg létszámát, javítana a Kanada és Amerika közti kapcsolatokon, és megerősítené a hagyományos angolszász szövetséget Kanada, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Ausztrália között. Ezenkívül szigorítana a büntetőjogi törvényen, tervei szerint tízéves minimum-börtönbüntetést kapna bárki, aki fegyverrel követ el bűncselekményt. Ezt az ígéretet éppen akkor tette, amikor Kanada városaiban – különösen Torontóban – hirtelen megnőtt a gyilkosságok száma.
Két másik, konkrét ígéret is rendkívül népszerűnek bizonyult. A kampány első napjaiban Harper kijelentette, hogy egy konzervatív kormány csökkentené a kanadai áfát, a jelenlegi 7 százalékról 5 százalékra. Ez olyan adócsökkentés lenne, amelynek hatását mindenki érezhetné minden egyes vásárláskor. A másik fontos konzervatív ígéret pedig az volt, hogy 1200 dollárt adna a szülőknek minden hat évnél fiatalabb gyermek után, mely pénzt a szülők például a napközi otthon költségeinek fedezésére fordíthatnák. Ezzel szemben a liberálisok államilag szubvencionált napközi programokban szeretnének több helyet létesíteni. De a konzervatívok azt akarják, hogy a szülők választhassanak, ne pedig az állam mondja meg, hogy hová küldjék gyermekeiket.
Harper nyerő stratégiája az volt, hogy minden- nap egy új, konkrét és megvalósítható választási ígéretet tett. A kampány első felében a liberálisok alá is becsülték a konzervatív vezetőt. Többnyire engedték, hogy ő határozza meg a napirendet abban a reményben, hogy úgyis felmerülnek majd olyan kényes témák, mint például az abortusz, az egyneműek házassága vagy Kanada kapcsolatai a Bush-kormánnyal. De Harper keresztülhúzta a kormány számításait, sőt ötleteit az addigi liberális szavazók is szívesen fogadták. Ezenkívül azzal építette fel az addig szinte nem is létező szavazóbázisát Québecben, hogy egy fontos ígéretet tett: a francia–kanadai tartomány több autonómiát kapna Kanadán belül. Ez a nézet összeegyeztethető a konzervatívok által támogatott decentralizációval.
Míg az ötvenöt napos kampány első felében Harper különböző ígéreteket tett, addig a kampány második felében már hevesen bírálta a liberális pártot erkölcsi fronton: 2004-ben hatalmas sikkasztási botrány pattant ki, amikor kiderült, hogy 150 millió dollár tűnt el az adófizetők pénzéből: az összeg a kormányzó párthoz közeli marketingcégekhez került, onnan pedig egy része vissza a liberális párt kasszájába. Az ügyet vizsgáló John Gomery bíró végül kiderítette, hogy Paul Martint, az akkori pénzügyminisztert nem terheli felelősség, bár a liberális párt számos magas rangú vezetője részt vett vagy tudott a sikkasztásról.
Kanadában most egy korszak végéhez érkeztünk. Martin beismerte, a liberálisok hibáztak: „Kormányunk nem volt tökéletes, de a kanadai értékek mentén próbáltunk minden erőnkkel kormányozni, és nagy nemzeti törekvéseinket, reményeinket és álmainkat valóra váltani.” De nyilvánvalóvá vált a korteskedés során, hogy a kormányzó liberális párt kifogyott az új ötletekből, és mára a valahai dinamikus szervezet fáradtnak és irányt vesztettnek tűnik. Ezzel szemben a konzervatívok megmutatták, hogy középpártiak, és hogy széles, sokszínű bázisra épül a párt. Harper kihívása az lesz, hogy a választások után is megmaradjon a béke a párton belüli különböző irányzatok között. Amennyiben erre a feladatra képes lesz az új miniszterelnök, talán nem tekintenek úgy többé a liberálisokra, mint természetes kormánypártra. Végre két kormányzásra képes pártja van országnak. És ezzel csak nyer a kanadai demokrácia.

A szerző az ottawai egyetem történelem tanszékének
tanársegédje és PhD kandidátusa